Az én Oglützeim
Kertész Imre A kudarc című regényének hőse Oglütznek, a Csend Nélküli Lénynek nevezi el a feje fölötti huszonnyolc négyzetméteren tenyésző kreációt, aki szüntelen ajtócsapkodás, tévézés, rádiózás és dübörgés közepette zajjal táplálkozva él. Talán létezni sem tudna éltető eleme, a lárma nélkül.
Az én Oglützeim többen vannak. A Bokor család – ó, hisz az élet a legjobb regényíró! Lehetne-e beszédesebb neve ennek az oldal- és egyenes ági leszármazottakkal gazdagon burjánzó famíliának, amelynek központja épp az én fejem fölötti lakásban üzemel –, tehát e nemzetség családi tűzhelye a középkorú nagyszülők otthona, amely az odalátogató unokák felszabadult hancúrozásától hangos nap mint nap.
De az ordítva rohangászó gyerekektől és a klánösszejövetelektől függetlenül is kényszerű szimbiózisban élünk, úgyszólván társbérlők vagyunk. A legkisebb rezzenésükről is értesülök. Talpuk alatt éldegélve nem kérdés, hogy ki az alávetett ebben a helyzetben. Ráadásul rendre elbuktam ellentámadási kísérleteimet is. Próbáltam dübörögve járni, katonás-keményen odacsapni papucsom a padlóhoz; ordítva utasítottam a fiam, hogy tolja fel a hangerőgombot, ha már egyszer zenét hallgatunk, szóljon az a basszus; a fürdőszobában véget vetettem az intimitás diszkréciójának; a sógoromtól megtanultam elementáris erővel tüsszenteni, és a hozzám látogató barátaimat a lehető legnagyobb felszabadultságra biztattam. Többheti próbálkozás után beláttam, hogy ezek csupán egy hangya erőfeszítései az elefánt lendületéhez képest. Nem tudok zajos lenni. A Bokor família csatát nyert.
Kertész hőséhez, az öreghez hasonlóan én is szemérmesen tudtára adtam már a családnak, hogy – isten bocsássa meg nekem – zavarnak a zajok. És Kertész hőséhez, az öreghez hasonlóan ettől a félszeg köhintéstől nekem is csak rosszabb lett. El kellett jutnom a következtetésre, hogy vannak a zajjal élő Oglützök, és vannak a csendre született alávetettek. A dolog természetéből fakadóan egyértelmű, hogy a túlélésért vívott küzdelemben ki marad felül. Pedig e két faj akár békésen is élhetne egymás mellett, ha valaha nem találták volna ki a közös falat, vagy az ennél is nagyobb csapást, a közös födémet.
Meggyőződésem, hogy a közös födém az emberiség eddigi legnagyobb ármányai közül való. A génmanipuláció ehhez képest gyerekes mulatság. A tartósan egymás alá-fölé kényszerített egyedek a patkánykísérletekben is megőrültek – mármint, akik alul voltak. A városi civilizáció kitermelte beteges ötlet nyilván nem véletlenül eredményez idegbeteg városlakókat. Az ember nem arra született, hogy a fején ugráljanak, és vadidegenekkel éljen összezárva.
A mi, 1953-ban épült házunk esetében még attól sem tudok elvonatkoztatni, hogy egy áthallásokkal teli korban falai talán szántszándékkal lettek áthallásosak. A társasházi pletyka-almanachnak része az is, hogy az építkezést egykor megszervező őslakó, az élők sorából azóta eltávozott idős úr ávós volt, és hasonszőrűekkel vette körül magát. Ebbe a képbe nagyon is illene a hibátlan akusztikájú falrendszer – itt ugyan nem maradhatott titokban, ha valaki vendégeket fogadott, ahogy az sem, hogy kiket és milyen rendszerességgel, vagy az, ha hosszabb időre eltűnt az otthonából, netán épp nappal, munkaidőben volt otthon, esetleg éjszaka folytatott gyanús üzelmeket. Ide nem kellettek lehallgatókészülékek.
Míg engem és csendfüggő fajtársaimat ez még halkabb létezésre sarkall, addig az Oglützök, ha már kikövetelték a világtól a nekik járó négyzetméter-jussot, ragaszkodnak a családi élet velejáróinak – a dübörgésnek, az óbégatásnak és gyereksivításnak – a jogához is. Mondják is, hogy joguk van hozzá.
Eszembe jutott erről nagyszüleim egykori szomszédja, idős vegyészprofesszor, kiváló koponya, akinek a kutatásai több újítást is eredményeztek. Élete utolsó éveit ugyan visszavonultan tengette, de azért sokan látogatták. Nemcsak a család, több évtizeddel korábbi tanítványai, kollégái is eljártak hozzá, körbevették, mint a tudomány Elek apóját. Amikor a halála után egy lépcsőházi beszélgetésben nagyapám megemlítette az egyik szomszédnak „a professzor úr megüresedett lakását”, az asszony visszakérdezett: lakott itt egy professzor?
Gyanítom, a létezés méltósága annak észrevétlenségében van. Nem a tetteinket, emberi kapcsolatainkat és sikereinket tekintve – szó sincs róla. De a lényeges dolgokhoz mégiscsak csend kell. S ahogy növekszik a jelentőségük, úgy tartanak egyre inkább az atommagként viselkedő középpont, a csend felé. A magunk körül csapott zaj arrogáns követelőzése nem más, mint tovagyűrűző lármahullámok sokasága, melyek végül belevesznek egy közös nagy ricsajba, s így foszlanak szerte a végtelenben. A többi – néma csend.
