Apám egy szelíd időutazó – Dimény H. Árpád versei
APÁM EGY SZELÍD IDŐUTAZÓ
DIMÉNY H. ÁRPÁD VERSEI
Varga Melinda szerkesztésében
1977-ben született Kézdivásárhelyen, jelenleg Csernátonban él. A kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem néprajz szakán diplomázott. Verseit már 1996-ban kezdték közölni az erdélyi folyóiratok, aztán hosszas elhallgatás után 2012-ben hívta fel magára ismét az erdélyi, majd a magyarországi irodalmi lapok figyelmét. Jelenleg a Kovászna megyei Székely Hírmondó napilap vezető szerkesztője. Apatológia című első kötete megjelenés előtt áll. (V. M.)
a hatvanhármas
fáradt melósisten hátán a lélek-púp
vastraverzen lépdel alant egy gép felbúg
magasban lebegő kontrasztos esti fény
csak az űr marad és az úrral ... ezt is én
mert apám egy szelíd időutazó
szájából kőszén a felfejtett szó
vérében olaj csontjai csavaranyák
rozsda nem fogja s a rozsdát a rák
apám csillagvadász álmomban repül ő
egy halál-partizán csípőből visszalő
aztán egyedül küzd egyedül naponta
mi sötétben várunk a zászlók levonva
ő meg csak néz bármerre mozdulok
mögötte csendes boldog asszonyok
ma hatvanhárom és az idő cibálja
anyám is gyengéden de hiába
és hiába minden hűs oltalom
csak fekszik fény-haránt oldalon
túlvilági élet lófasz s esti fény
csak az űr maradt a kurva űr meg én
apám negyedik levele
margitkám
bátyádlacinál régimódi szívemmel vártam
hogy behívj a szobánál bentebbre te vízen
cikázó fényként remegtél kurta szoknyában
áttetsző blúzban rózsaszín lábad akár egy
csupasz madárfióka süppedt a szőnyeg
puhaságába hosszú percekig faggattalak
magamban és előre lezajlott bennem a
jelenvalóság ujjbegyem formázta kedves
ajkaid fülcimpák mögött a nyakad a gödröt
a vállak szédítő íveinek ölében egyetlen
félszeg mozzanat sem zörej sem megbántódás
vagy elvétés csak akkor ijedtem meg mikor
megkérdeztem kicsierika alszik s az ablakon
át hullámokat véltem felbukni melyek
betörve lázasan lökték egymásnak testünket
azon a szűz színhelyen kurtaszoknyádból
áttetsző blúzodból oltár épült melyen rózsaszín
lábakkal pogány madonnaként álltál két kezed
imára kulcsoltan rejtetted el öled a hideg csend
elől még jó hogy nem hagytam hűltében szabadon
úszó tárgy voltam sodrásban mikor játsszuk el
megint dacára a sötét mennyezetnek ölelj
mint a víz én a szív mely feledve ütemét
lassul majd kihagy egyik álomból a másikba
apám ötödik levele
M.-nek
a tegnap szobáról szobára jártam mert a
félelem hogy elfelejtem amink… huzatként
hűtötte lázas testem cellazárként kattantak
azok a sötét zegzugok ahol kutya se moccant
járkáltam az igyekezet boltíves alagútjában
gyenge fényességed követve anyám szája
magára maradt malom hiába darálja belőlem
a lelked mert már saját teremtményem vagy
óhaj vágy sóhaj só és napsütés ígéret szépívű
kapu mely sarkig tárva a szerelmem előtt de szél
szaggatta tűzoltósziréna csapott le a homlokra s
minden sodródott kifelé cellazárak kattantak
hideg futkosás talán kiáltozás is ne essen szét a
kezünk alatt simogatott rend megint a félelem
hogy a magányhoz szokott felnőttek elindulnak
valami idegen fényben a vágyaik felé
apám hetedik levele
m.-nek
mint valami hideg gyík olyan ez az október
a maga közönséges gyalázatos beláthatatlan
távlataival egy hete hogy nem találkoztunk
mindenről tudnod kellene kertünkben halott
vakond mert nem cél az élet szerintem sosem
éltünk otthonos jeges fény semmi költészet
meggyőzöm róla magam amúgy is fáj a mi
bajunk bárkinek ezt kérdezte volt szabóárpi is
amikor ’67. májusában a brassópojánai fekete
kecske teraszán farkaspistával és nagypalival
az időről beszéltünk én nem figyelni vágytam
mert egy ideje mindenik ugyanazt panaszolta
inkább azt néztem hogy bontja szálaira a bor
a poharakat beszövő napsugarat szemem már
akkor gyűjtötte a fényt közben még ittunk egy
szelídebb fröccsöt s kristálylemezen át néztem
a szétömlő világot ahol élek és ahonnan jövök
egy lassan nyíló kaput halott vakondra tárva
matracot fakó pokrócot rajta dermedt hideg
gyík lábaimmal szerintem sosem éltem benned
is halál hatkor sötétedik mindet örökre eltemet
katekizmus
miért csak a rossz kísért minket kérdezte szentgyörgyi
a kátéórán de én csak az esti ikebulira vártam hogy ott
lesz az a brassói lány aki andreazuckermannra hasonlít
mint vad madarak hussantak el a hittételek romlottnak
teremtette isten az embert? semmiképpen tánc közben
fenekére csúsztattam kezem inkább jónak hozzám tolta
csípőjét és valami szent helyre kerültem vissza a maga
képmására? ez megijesztett nem a simuló forrongó öle
hanem hogy mennyi veszhetett el belőlem félreértette
torpanásom a teste mint gyógyulóéhoz pedig éreztem
őzként kívánkozik folyóvizekre és én is arra vágytam
bőrének pihéire valóságos igazságban és szentségben
hogy kettőnk bőre közt ne legyen semmi se mert én
nem istent akartam megismerni valóban a lányt sem
testét annál inkább és nem érdekelt miért kellene jó
lennem azért hogy isten szívből szeressen vagy én őt
ősz a nyárban
őszölni ment és szerszámait is magával vitte
ón forrasztópáka a táskában s franciakulcs
megszűrt fényben egy könnyes szempár snittje
ahogy a vörös napban épp szivarra gyújt
aztán a lég forró hullámain átfolyt a szalmiák
ő feltúrt földek fölött táncolt be semmibe
illedelmesen köszöntve az úr fiát
mondott egy halk sziát
lent foszlott a lélek hártyás pertlije
hatvanhárom éves fejjel őszölni ment
oda hol egymásra borulnak fák a fákkal
hol homok a mésszel és hűs cement
hol eggyé válnak a fiúk apákkal nagyapákkal
A főoldalon Plugor Sándor Helytállás című festményének részletét láthatjuk.
