Ugrás a tartalomra

 

Apám egy szelíd időutazó – Dimény H. Árpád versei

APÁM EGY SZELÍD IDŐUTAZÓ
DIMÉNY H. ÁRPÁD VERSEI
Varga Melinda szerkesztésében
 
1977-ben született Kézdivásárhelyen, jelenleg Csernátonban él. A kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem néprajz szakán diplomázott. Verseit már 1996-ban kezdték közölni az erdélyi folyóiratok, aztán hosszas elhallgatás után 2012-ben hívta fel magára ismét az erdélyi, majd a magyarországi irodalmi lapok figyelmét. Jelenleg a Kovászna megyei Székely Hírmondó napilap vezető szerkesztője. Apatológia című első kötete megjelenés előtt áll. (V. M.)
 
 
a hatvanhármas 
 
fáradt melósisten hátán a lélek-púp
vastraverzen lépdel alant egy gép felbúg
magasban lebegő kontrasztos esti fény
csak az űr marad és az úrral ... ezt is én
 
mert apám egy szelíd időutazó
szájából kőszén a felfejtett szó
vérében olaj csontjai csavaranyák
rozsda nem fogja s a rozsdát a rák
 
apám csillagvadász álmomban repül ő
egy halál-partizán csípőből visszalő
aztán egyedül küzd egyedül naponta
mi sötétben várunk a zászlók levonva
 
ő meg csak néz bármerre mozdulok
mögötte csendes boldog asszonyok
ma hatvanhárom és az idő cibálja
anyám is gyengéden de hiába
 
és hiába minden hűs oltalom
csak fekszik fény-haránt oldalon
túlvilági élet lófasz s esti fény
csak az űr maradt a kurva űr meg én
 
 
 
apám negyedik levele
 
margitkám
bátyádlacinál régimódi szívemmel vártam 
hogy behívj a szobánál bentebbre te vízen 
cikázó fényként remegtél kurta szoknyában 
áttetsző blúzban rózsaszín lábad akár egy 
csupasz madárfióka süppedt a szőnyeg 
puhaságába hosszú percekig faggattalak 
magamban és előre lezajlott bennem a 
jelenvalóság ujjbegyem formázta kedves 
ajkaid fülcimpák mögött a nyakad a gödröt 
a vállak szédítő íveinek ölében egyetlen 
félszeg mozzanat sem zörej sem megbántódás 
vagy elvétés csak akkor ijedtem meg mikor 
megkérdeztem kicsierika alszik s az ablakon
át hullámokat véltem felbukni melyek 
betörve lázasan lökték egymásnak testünket 
azon a szűz színhelyen kurtaszoknyádból 
áttetsző blúzodból oltár épült melyen rózsaszín
lábakkal pogány madonnaként álltál két kezed 
imára kulcsoltan rejtetted el öled a hideg csend 
elől még jó hogy nem hagytam hűltében szabadon 
úszó tárgy voltam sodrásban mikor játsszuk el 
megint dacára a sötét mennyezetnek ölelj 
mint a víz én a szív mely feledve ütemét
lassul majd kihagy egyik álomból a másikba
 
 
 
apám ötödik levele
 
M.-nek
a tegnap szobáról szobára jártam mert a 
félelem hogy elfelejtem amink… huzatként 
hűtötte lázas testem cellazárként kattantak
azok a sötét zegzugok ahol kutya se moccant
járkáltam az igyekezet boltíves alagútjában 
gyenge fényességed követve anyám szája 
magára maradt malom hiába darálja belőlem 
a lelked mert már saját teremtményem vagy 
óhaj vágy sóhaj só és napsütés ígéret szépívű
kapu mely sarkig tárva a szerelmem előtt de szél 
szaggatta tűzoltósziréna csapott le a homlokra s 
minden sodródott kifelé cellazárak kattantak
hideg futkosás talán kiáltozás is ne essen szét a
kezünk alatt simogatott rend megint a félelem
hogy a magányhoz szokott felnőttek elindulnak 
valami idegen fényben a vágyaik felé
 
 
 
apám hetedik levele
 
m.-nek
mint valami hideg gyík olyan ez az október
a maga közönséges gyalázatos beláthatatlan
távlataival egy hete hogy nem találkoztunk 
mindenről tudnod kellene kertünkben halott
vakond mert nem cél az élet szerintem sosem
éltünk otthonos jeges fény semmi költészet
meggyőzöm róla magam amúgy is fáj a mi 
bajunk bárkinek ezt kérdezte volt szabóárpi is
amikor ’67. májusában a brassópojánai fekete
kecske teraszán farkaspistával és nagypalival
az időről beszéltünk én nem figyelni vágytam
mert egy ideje mindenik ugyanazt panaszolta
inkább azt néztem hogy bontja szálaira a bor
a poharakat beszövő napsugarat szemem már 
akkor gyűjtötte a fényt közben még ittunk egy 
szelídebb fröccsöt s kristálylemezen át néztem 
a szétömlő világot ahol élek és ahonnan jövök
egy lassan nyíló kaput halott vakondra tárva 
matracot fakó pokrócot rajta dermedt hideg 
gyík lábaimmal szerintem sosem éltem benned 
is halál hatkor sötétedik mindet örökre eltemet
 
 
 
katekizmus
 
miért csak a rossz kísért minket kérdezte szentgyörgyi
a kátéórán de én csak az esti ikebulira vártam hogy ott
lesz az a brassói lány aki andreazuckermannra hasonlít
mint vad madarak hussantak el a hittételek romlottnak
teremtette isten az embert? semmiképpen tánc közben
fenekére csúsztattam kezem inkább jónak hozzám tolta
csípőjét és valami szent helyre kerültem vissza a maga
képmására? ez megijesztett nem a simuló forrongó öle
hanem hogy mennyi veszhetett el belőlem félreértette
torpanásom a teste mint gyógyulóéhoz pedig éreztem
őzként kívánkozik folyóvizekre és én is arra vágytam
bőrének pihéire valóságos igazságban és szentségben
hogy kettőnk bőre közt ne legyen semmi se mert én
nem istent akartam megismerni valóban a lányt sem
testét annál inkább és nem érdekelt miért kellene jó
lennem azért hogy isten szívből szeressen vagy én őt
 
 
 
ősz a nyárban
 
őszölni ment és szerszámait is magával vitte
ón forrasztópáka a táskában s franciakulcs
megszűrt fényben egy könnyes szempár snittje 
ahogy a vörös napban épp szivarra gyújt
 
aztán a lég forró hullámain átfolyt a szalmiák
ő feltúrt földek fölött táncolt be semmibe
illedelmesen köszöntve az úr fiát 
mondott egy halk sziát
lent foszlott a lélek hártyás pertlije 
 
hatvanhárom éves fejjel őszölni ment
oda hol egymásra borulnak fák a fákkal 
hol homok a mésszel és hűs cement
hol eggyé válnak a fiúk apákkal nagyapákkal
 
 
A főoldalon Plugor Sándor Helytállás című festményének részletét láthatjuk.
 
 
 
 
Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.