8 Égtáj – Nusika – Gerle Kiss Éva novellája

NUSIKA

Az éj közepén felkelt, összekuporodott az ágyon. Mint egy gyerek, aki megrettent. Elvékonyodott hangon, artikulátlanul sírt. Meg fogok halni, zokogta, közben lábát felhúzta, fejét térdére hajtotta. Mintha ölelne valakit. Teste reszketett, végtagjai meg-megrándultak. Az ágya mellett fekvő felébredt. Kopasz feje, akár a telehold, fehérlett a sötétben. A hang felé fordult. Nincs semmi baj, Nusika, semmi baj, ne zokogj már ilyen keservesen. Nusi tovább gajdolt, meg fogok halni, meg fogok halni. Nyöszörgött, jajongott, térdét átfogva ringatta magát. Én a sarokból figyeltem őt. Nem mertem moccanni. Hátamon fekve tettettem az alvást. Közben markoltam a paplant, legyen már vége.

Szépen lassan mindenki felébredt. Mocorogtak a betegek, a kórtermi ágyak recsegtek, mint a fát sorvasztó tűz.

A kopasz nő próbált felkelni. Hasán hatalmas kötés púposította a hálóinget. Mint egy hátára esett bogár. Kezei, lábai igyekeztek követni agyának utasításait: felkelni, felkelni! Hasztalan. Az ernyedt test végtagjai kimerülten hevertek az agyongyűrt lepedőn.

Ez kibírhatatlan, zokogott Nusika, miért pont én, meg fogok halni, tudom, és ti is itt mindannyian, emelte fel sírástól püffedt fejét a térdéről. Ti is, de ez nem érdekel, értitek, jajongott tovább. A kopasz nő bágyadtan az iménti megterheléstől, rekedten szólt: Szeretünk, Nusika. Ez a karcos hang, ez az egy mondat, megakasztotta Nusit. Nusika egyébként úgy nézett ki, mint egy nagyra nőtt kisfiú. Haja éppen nőtt, már apró tüskék ágaskodtak a feje tetején, ám a fekvéstől a hajszálak eltévesztették egészséges irányukat, és hol ide, hol oda dőltek a tojásdad koponyán. Nusika néha beletúrt a rakoncátlan szálakba, kezével végigszántotta a fejét, láthatóan élvezte a tenyere alatt surrogó sörtéket. Azelőtt sem lehetett hosszú haja. Keskeny csípőjéhez igazodott az egész teste. Nyurga volt, szögletes. Mozdulatai gyorsak, suták. Mellkasa lapos, akár egy kietlen fennsík. Hangja mutáló kamaszéra emlékeztetett. Nusika, a kiskamasz, elmúlt negyvenéves. Amikor érte jöttek, mert eljött az a nap, felvette sportcipőjét, hozzá a koptatott farmert, kis fekete sörtéire ellenzős vászonsapkát húzott. Búcsúzott tőlünk. Meggyógyultok. Mindannyian. Én? Én lehet, hogy meghalok.

Akkor éjjel összekucorodott az ágyon, összehajtogatta magát, ne is látsszék. Hánynom kell, nyöszörgött. Mindig ez az ocsmány érzés. Itt van a torkomban. Mar, éget, megfullaszt. Ez a kurva kemó. Muszáj ezt? - panaszos hangon csak mondta, egyre. A kopasz nő még egy próbát tett. Látszott, vagy inkább hallatszott a fáradhatatlan küzdelem az engedetlen testtel: az ágy nyikorgott, a paplan neszezett, valami koppant a kövezett padlón. De nem érdekelte. Hajthatatlanul az oldalára akart fordulni. Illetve Nusi felé, ha már odamenni nem tud. Átölelni, vigasztalni. És a többiek? A többiek sem mozdulnak, tudják, nincs mit tenni. Lehet bíztatni, csitítani. De most ez nem elég. Nusikának ölelésre van szüksége. Ringatásra, hogy kihintázzon belőle a bánat.

Én dermedten fekszem a paplan alatt. Igen, Nusika, mondom magamban, ez kibírhatatlan. És kérlek, fogd már be a szád! Nusika, hallgass! De Nusika nem hallgat, átsírja a fél éjszakát. Egyszer bejött a nővér, de akkor még Nusika feküdt. Talán aludt is, nem tudom. Végignézett rajtunk, minden a legnagyobb rendben volt. Azután kicsoszogott gumitalpú klumpájában a gyér fényű folyosóra. Utána kelt fel Nusika. A nővért leváltotta a reggeli műszakos, de addigra Nusika már aludt. A hajnal fénye halványan kúszott az átizzadt paplanokra, az ablakra szerelt rolók csíkokra szabdalták a fényt.  Mindjárt itt a nagyvizit.

Megkérem majd a nővért, nyissa ki az ablakot.

A nővér lázmérőt hoz, bedugja a nyirkos, meleg hónaljak alá.  Ébresztgeti Nusikát. A kialvatlan szemek alatt az éjjel nagyra nőttek a karikák. Mi van, Nusika, kérdezi a nővér. Nusika elfordítja a fejét. A kopasz nő felé nézek. Felkészült a napra. Feltette a vörös parókát. Talán ez a szertartás különbözteti meg a nappalait az éjszakáktól. Különben minden ugyanolyan. Egy ágy és rajta a tehetetlen test. A kopasz nő halkan megszólal: Nem aludt az éjjel. Egy másik hang: Kuporgott az ágyon. Nusika, mint aki most eszmél, dühösen kifakad: Rólam beszéltek? Itt vagyok, nem!? A nővér tanácstalanul nézi az elgyötört arcot. Keresi a test oldalán nyugvó kezeket. Megsimogatja, mielőtt beszúrná a tűt. Nusika hőmérője harmincnyolc fokot mutat. Ma még nem, Nusika, de holnap. Holnapután… hazamehet.

Nusika nem szól, gyűlölettel nézi a nővér minden mozdulatát. Mintha ő tehetne róla, egyedül ő.

A nővér kiveszi a hónom alól a lázmérőt. Harmincnyolc fok. Hajszálra, mint Nusikáé. Nálam ez természetes, így kell lenni, három napja operáltak. Én megúsztam, gondolom. Az enyém jóindulatú. Nekem nem kell majd visszajárnom. Nusika kemóra jött, infúzióra, feltöltetni a szervezetét. Még két napig marad. Ne sírj éjjel Nusika, mondom magamban, kérlelem őt, azután elmondok egy miatyánkot. Pár nap múlva leveszik a kötést a hasamról, nemsokára magam mögött hagyom ezt az ágyat, az áporodott szagú kórtermet és különös lakóit. Ezzel a gondolattal alszom el.

Két nap múlva Nusika szedelőzködik. Pizsamáját az ágy végében lévő bőröndbe gyűri, sietve pakol. Felveszi koptatott farmerját, pulóverét. Tüsifrizuráját végigsimítja, hosszúkás koponyájára felrakja az ellenzős sapkát. A férfi, aki érte jön, nyugodt, magabiztos. Nusika a nyakába ugrik, mint egy kisgyerek.

A kopasz nő felsőteste a megemelt párnán előrehajlik, ezzel a mozdulattal kíséri Nusikát az ajtóig. Vigyázz magadra, Nusika…

Nusika hátrafordult, mondott valamit. Nem hallottam tisztán. De az arcát láttam. Tekintetében nem volt már harag. Csak kíváncsiság.