„Nem keres alibit a kultúrában”
A Benczúr Ház impozáns épületében rendezte a Magyar Művészeti Akadémia ünnepélyes tagfelvételét, melynek – mint Ács Margit ismertette a szabályzat idevonatkozó részét – feltétele a székfoglaló előadás megtartása. Pregitzer Fruzsina színművész és Juhász Zoltán zenetörténész mellett Tóth Erzsébetet is meghallgathattuk, aki az irodalmat képviselte a művészeti ágak közül. Mielőtt a költő-író a mikrofonhoz lépett volna, Jánosi Zoltán tartott méltató beszédet.
„Az ember maga is a történelem alakítója” – fogalmazta meg Jánosi beszéde kezdetén. A magyar irodalom történetét az előadó azokkal a kiemelkedő személyiségekkel jellemezte, akik egyszer sem mondtak le az írott szó történelemformáló erejéről, s e nemzedékek sorában kiemelkedik Tóth Erzsébet és generációja. „Ha reménytelen a Lehetetlen, elbukásunk is ünnepély” – idézte Nagy Lászlót Jánosi Zoltán, s a választ Tóth Erzsébet Nagy László örökzöldben című költeményéből citálta: „a jövő századot mégis bepólyálja és fölneveli, / mégis ő tartja vállaival beomló ünnepeinket, / mégis neki kell minden szavunkat megszentelni.” Tóth Erzsébet és nemzedéke nem tudta a szellem tétlenségét nézni, nekimentek az álság falainak, ahogy Nagy László nevezte a kor hazugságait. S ha mind kevesebb az elszánt ember, aki megvédi a szellem bástyáit, hát ő is átáll a lázadók közé.
Az irodalomtörténész Tóth Erzsébet közép-európaiságban gyökerező magyarsága mellett mindvégig hangsúlyozta az asszonyi attribútumokat is, Kanizsai Dorottya, Zrínyi Ilona, Lorántffy Zsuzsanna örökségében jelölve ki Tóth Erzsébet személyiségének és életművének helyét. Nemzedéktársaival felvállalták, hogy az ’56 utáni magyarság sorsa körül töröljék fel a vértócsákat, s ő érzékeny nőiségében is szembenéz az európaiság e kemény évezredével. Nem temetni, teremteni akar – fogalmazta meg Jánosi Zoltán –, a női lélek tiszta érzékenységével a testben áramló gyönyörű vérkörökről írni. Ám asszony-Petőfiként a viaskodókra tekint, Camus-re, Paszternakra, Pessoára, Csoórira, Pilinszkyre, Nagy Lászlóra. Az előadó a női alkotókról sem feledkezett meg, akiknek sorában elhelyezhetjük Tóth Erzsébetet, többek között Kiss Anna, Galgóczy Erzsébet, Várhegyi Anikó, Ács Margit életműve kívánkozik ide.
Korunk gondolkodójának legfontosabb kérdése, hogy belül akar-e maradni a történelmen, bezáródni nagyhatalmak árnyékába, vagy kívül rekedni rajta. E kettős veszélytől csak a hűség katapultja szabadíthat meg – mutatott rá Jánosi, s e szabadságeszményben Tóth Erzsébet ars poeticája követi Janus Pannoniusét, Balassiét, Zrínyiét, Kölcseyét, Petőfiét: a küldetéshez hűnek kell maradni. A költőnő mindig is az európai ember és kultúra eszményét mentette, bújtatta, annak nagysága és patyolattisztasága előtt hajt fejet.
Az irodalmár a költőnő Katyn földjén című költeményét idézte, mely „óriási vers”, s azt mutatja, hogy alkotója asszonyi érzékenységgel figyeli és érzi a jövőt, melyben megfér a teremtés, az emlékezés és a történelembe való beleszólás akarata. Tóth Erzsébet versei angyalszerű lények, „s ezekben az angyaloktól diktált művekben a magánélet és a közösség mélységei egyszerre nyílnak meg”. „Nem keres alibit, búvóhelyet a kultúrában, magaslest az irodalomban” – állapította meg Jánosi a szerzőről, akinél a végtelenség centrumában mindig Magyarország áll.
„A költői kép Tóth Erzsébet életművének lelkiismerete” – folytatódott a méltatás, melynek végén azt emelte ki Jánosi, hogy az MMA jelöltje a jeles napon nem egy széket foglal el, hanem a néma magyarság nevében visszafoglalja, ami mindig is az övé volt: a méltó felszólalás jogát. „…de itt hagyott egy örökzöld trónt a hóesésben / itt hagyta a haza esélyét híd alatt alvó életünknek” – idézte Jánosi Zoltán a Nagy László örökzöldben című költeményt, azzal egészítve ki, hogy ehhez a trónhoz mások mellett ma Kormos István, Nagy László, Domokos Mátyás, Bólya Péter, Gion Nándor, Nagy Gáspár, Mátis Lívia, Csajka Gábor Ciprián is mind odaléphetnének. „Miért e hosszú, / reménytelen utak, miért a szegénység / zaklatott kíváncsisága, miért a lélek szomja, / miért a féltés, miért a félelem?”– tette fel beszéde végén Jánosi a kérdést a Hazafelé a német éjszakában című Tóth Erzsébet-versből. A válasz is a költői életműben található: az Európával együtt lélegző, boldogabb Magyarországért.
Tóth Erzsébet köszönetét fejezte ki a méltató szavakért, majd felolvasta Birodalmak árnyékában című székfoglalóját. „Nem az író dönti el, miről akar írni” – hangzott a felütése a beszédnek, melyben az alkotó a sors, a történelem küldetését teljesítő művész szemszögéből tekintette át a közelmúlt közép-európai tragédiáit. Az író már csak bedolgozó a saját témájában – hiába várnánk a barackfától narancsot, vagy hiába szeretne a pálmafa hóban fürdeni, azt kell tennie, amire rendeltetett. Vagy hiába hangzik el a költő verse a Szmolenszk felé tartó, lezuhant delegáció gyászszertartásán – utalt vissza Tóth Erzsébet a közelmúlt szomorú eseményére.
A költőnő prózában is lírai erővel idézte fel a pillanatokat, amikor elolvasásra váró könyvekkel körülvéve ült a CNN csatornája előtt, és követte az ukrajnai forrongásokat, hallgatta a politikai elemzők kommentárjait. ’56-os jelenetek, bukaresti képek villantak fel előtte – fogalmazott a költő, s már le is írta a szót, amely a verse címe lesz: Majdan. Hiszen gyönyörűen olvad a szép, ódon hangzású magyar időhatározó a kelet-európai tér nevébe, s már kínálja is a vers első sorát: „A háborúnak egyszer vége lesz”. Soha jobb ihletadót, mint az ukrán háború – mutatott rá Tóth Erzsébet annak a művésznek a perspektívájából, aki mindig is Közép-Európát, a szorongást, a félelmeket választotta verse tárgyául. Majd felidézte az égő utcák képét, az elnöki palota émelyítő pompáján ámuldozó lakosságot, az időközben életbe lépő elfogatóparancsot Janukovics ellen. „Ki is mondta, hogy a történelem véget ért?” – tette fel az alkotó a költői kérdést. Nem, nem ért véget – válaszolta meg rögtön, és a kárpátaljai magyarság, az ott élő jó barátok sorsa feletti aggodalmának adott hangot.
„Milyen lett volna az életem, ha nem a szovjet hatalom által megszállt kis közép-európai országba születek? – kezdett a gondolatjátékba Tóth Erzsébet, és felidézte kedves török írója, Orhan Pamuk gyerekkori fantáziáját, aki elképzelte: él Isztambulban egy vele mindenben azonos kisfiú, aki csupán abban különbözik tőle, hogy boldog. Akkor még nem tudhatta a később Nobel-díjas író, hogy Isztambulban minden török boldogtalan. A mi lelkünkért is Nyugat és Kelet harcol – vont párhuzamot Tóth Erzsébet, kiemelve, hogy nemhogy franciának nem születhetett volna, de ezen a tájon még a magyarságáért is meg kell küzdenie.
Hiszen nemcsak a felvidéki Malina Hedvig vagy az újvidéki fiatalok kapnak rúgásokat csupán azért, mert magyarul beszélnek, de idehaza, az írók közvetlen kollégái is mélyen sértő gondolatokat fogalmaznak meg a magyarságra vonatkozóan – utalt az előadó egy nemrégiben megjelent újságcikkre. Tóth idézte Kontra Ferenc szavait a délvidéki író Könyvhétre frissen megjelent kötetéből: „Úgy öröklöd a félelmeinket, ahogyan a szemed színét”.
„Aki nem írja meg saját történelmét, megírják helyette mások, de abban nem lesz köszönet” – intett a költő, és arra is felhívta a figyelmet: hitelesebb, ha a történészek szerepét átveszik az írók. Friss élményként idézte fel a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra ellátogató Sofi Oksanennel való találkozást, s emelte ki ezen keresztül a nyugati sajtó felelősségét, mivel az ott megfogalmazott kritikákat Oksanen szemlátomást teljesen elfogadta. Ugyanakkor Oksanen beszélt a tallini szovjet katonai szobor sorsáról is – egy olyan emlékműéről, amelyhez hasonlók nálunk még mindig állnak, és még akkor is el kell tűrnünk őket, amikor „gazdáik” már rég kivonultak. A birodalom itt hagyta lábnyomát – mutatott rá a költőnő –, a sértett indulatok, a hisztéria ma is lehetetlenné teszik a közbeszédet.
József Attila sorai – „Hiába fürösztöd önmagadban, / Csak másban moshatod meg arcodat” – nemcsak az egyénekre, de a nemzetekre is igazak. A majdaniak nem a helyet nem hagyhatják el, hanem az időt – tért vissza beszédében az előadó a kitartó ukrán tüntetőkre. Nekünk ’56-ban jött el az időnk – emlékezett Tóth Erzsébet, felidézve kisgyermekkorát, majd átevezve a felnőtt évekre, amikor hatalmas késéssel kerülhettek a kezébe a meghatározó írók: Camus, Czesław Miłosz, Márai, Bibó, Hamvas Béla. Ők arra tanítanak, hogy nem lehet hazugságban élni – hangsúlyozta Tóth Erzsébet, hozzátéve: a birodalmi elvárások nem szűnnek meg az emblematikus évszámokkal.
Búcsúzóul a költőnő nagyapja emlékét idézte fel, aki a hidegháború idején gyakran fürkészte nyugtalanul az eget: lesz-e háború? Talán most is ezt kérdezi – töprengett beszédében Tóth Erzsébet, hiszen nagyapja generációja érezte, hogy nincs annál rosszabb, mint amikor „temetőben kel föl a nap, ölni tanul a diák” (Csoóri Sándor).
A székfoglaló beszéd végeztével a kivetítőn megnézhettük és meghallgathattuk a Tóth Erzsébet Katyn földjén című verséhez készült megrázó videomontázst. Ács Margit köszönő szavai mellett azzal zárta az emlékezetes előadásokat: Tóth Erzsébet úgy tudja megélni szabadságát, hogy a világ polgáraként mindig az ország polgára marad.
Szöveg és fotók: Laik Eszter
