Anómia – Berka Attila regénye II. 1.

ANÓMIA 

 

– Tessék?!

– Azt kérdeztem, hogy: neked is fasz volt az apád? Veled is erőszakoskodott például?

– Te most mit akarsz tőlem?

– Hogy válaszolj.

Az idő kellemes, nem összefüggő a felhőtakaró, a park rendben van és a pad is kényelmes.

– És ha nincs kedvem és különben is?

– Azt akarom, hogy válaszolj.

– Különben?

– Nincs különben!

Aha. Készen van ez a csaj teljesen.

– Akarsz tőlem valami konkrétat, esetleg ismerjük egymást, vagy csak provokálsz és mindjárt jönnek a haverjaid?

Hehe, erre nagyon úgy nézett rám. Na, jól van, jól van, na.

– Tehát veled szemét volt az apád?

– A te apádról volt szó.

– Hát nem. De tudod, mit, én az apámmal viszonylag jól kijöttem.

– Akkor neked anyád volt a gáz? – Végigmért megint, egy kicsit kezdtem unni.

– Szóval akkor mit is akarsz te tőlem?

– Beszélj az apádról. Vagy az anyádról.

Nem, nem mondtam semmit, csak mosolyogtam egyet, hátradőltem.

Nézhettem, ahogy sután-látványosan cigire gyújt, aztán ahogy lassan fújta ki a füstöt, a tekintetem rátapadt az ajkaira. Rögtön megértettem, miért lehet a nyíló rózsához hasonlítani a női ajkakat, legalábbis éppen ezeket az ajkakat. Kicsit feljebb meg ott a finoman ívelt orrocska, oldalt a fülek, lejjebb a nyak és így tovább.

Kezdett melegem lenni. Hosszú idő óta először keringeti meg bennem a vért valaki. Heteket töltöttem Bőr lakásában, belül, benne – a házkapuig is csak akkor jutottam el, amikor levittem a szemetet. Élő embert, pláne nőt csak az ablakon keresztül láttam, úgyhogy ez a karnyújtásnyi távolság hirtelen erőset ütött.

Amikor félrészegen kikecmeregtem a Rekontrából, csak az volt biztos, hogy hazamegyek és összeszedem magam. Jóleső tompaságomban még a féreg szomszédra is ráköszöntem,  és a pánik annyira rendes volt velem, hogy megvárta, míg belülről ráfordítom a kulcsot és a bejárati ajtónak dőlve sóhajtok egy kurvanagyot.

Össze is csuklottam. Az, hogy kereshetnek a balhék után, hogy Juditot elvesztettem, semmi volt ahhoz képest, ami abban a híradóban kezdődött. Elképzelésem nem volt róla, hogy mit lehet, hogy mit kell ilyenkor csinálni. A véletlenekben eleve nem szokásom hinni, de ez a behelyettesítés elég durván megnyomott. Vagy mégiscsak takonymassza van az agyam helyén, vagy valakinek az ujjbábja lettem – vagy mindig is az voltam.

Arra ébredtem, hogy majdnem eltörtem a kezem, ahogy oldalra zuhantam. Combtőtől lefelé át voltam zsibbadva, feküdhettem még nyöszörögve és káromkodva a padlón, amíg mozgásképes nem lettem.

Valahogyan mégis összeért a világegyetem. Álltam a hátizsákkal az ajtóban, tiszta ruha volt rajtam, éhes és szomjas se voltam már, a vonalas telefont pedig talán először sikerült érdemben használnom, hogy bemondjam a rendkívüli szabadságot. Aztán azt éreztem, el kellene búcsúznom a lakásomtól, de ez végül nem jött össze.

Bőr lakásában leginkább az volt a jó, hogy volt. Hogy el tudtam bújni benne, hogy nem zavart senki. Legalábbis úgy terveztem, várok egy-két hetet, amíg lenyugszom és okosabb, sőt bölcsebb leszek, tán észreveszek összefüggéseket, kiszúrok ellentmondásokat meg amit ilyenkor szokás.

 

 

– Mi volt veled? Hova tűntél? Valami baj van?

– Csak jelentkeztél volna, nem, ha bajod van?

Jó, ha az embernek vannak barátai, nekem meg pláne jó, mert nekem nagyon jó barátaim vannak.

– Telefonod teljesen kuka?

– Én is hívtalak vagy százszor, de minek.

– Ezek szerint Bőr nem mondott semmit?

Csont is, Vér is ingatja a fejét, aztán koccintunk, bekortyoljuk a maradékot, hogy állhassak fel a következő körért.

Barátság ide vagy oda, Bőr saját tapasztalatából tudta, minél kevesebbet jár az ember szája olyan dolgokról, amikhez neki közvetlenül nincs köze, annál nyugodtabban tud aludni.

Persze azért rám hozta a frászt, amikor kinyitotta a bejárati ajtót és majdnem arcon csapott vele.

– Na, szevasz, beköltöztél? – kezdte rögtön Bőr, és a nagy kartondobozt, amit cipelt, letette a földre. Megöleltük egymást, ahogy szoktuk.

– Képzeld, épp az előbb jöttem én is.

– Akkor körbevezesselek? Kávét kérsz? Nagyon jó kávém van. Meg hát a kávéfőző, ugye.

Külön szerencse, hogy egy ilyen figura a barátom. De ezek után sem fogom megkérdezni tőle, hogy egészen pontosan mivel is foglalkozik.

– Főleg tartós cuccok vannak, de te csak egyél meg igyál, ami jólesik.

– Figyelj, Bőr, azért ha majd kicsit egyenesbe jövök, visszapótolom, oké?

– Hát, remélem, olyan sose lesz, hogy én a te pénzedre rászoruljak.

– Nem is úgy értettem, csak azt gondoltam, ha már itt döglök, legalább valamivel én is legyek benne.

– Hagyd a francba, Hús. Az nekem kurvajó, hogy itt vagy a lakásban, hogy laksz benne. Ezzel nekem jót teszel. Időnként erre járok, hozok-viszek ezt-azt, majd beköszönök, ha tudok.

Nem csoda, hogy nem akartam kilépni a lakásból. Kaja van, pia van, ágy van.

Aztán, persze, mielőtt teljesen begolyóztam volna, mégiscsak eszembe jutott, nem ártana egy kis friss levegő. Egy rövid séta a majdnem szemben lévő parkban, majd egy kicsit hosszab üldögélés a padon, bámulni, lekövetni, hogy telik a kurva élet, mármint a kurva többiek kurva élete, na, ennyi igenis kell.

Lili megjelenése viszont megváltoztatta a helyzetet.

Első találkozásunk után muszáj volt bemennem a dokihoz.

Soha nem voltam róla túl jó véleménnyel, de azért meglepődtem, amikor megtudtam, hogy ez a barom megdugta néhány páciensét és volt, amelyiket meg is verte. Hogy előtte vagy utána, esetleg helyette vagy közben, az nem derült ki.

Mivel olyan emberek, mármint emberre hasonlító roncsok és masszák jártak hozzá, akiknek már eleve eléggé mindegy volt, tulajdonképpen teljesen gátlástalan lehetett.

Csak aztán egy nap, pont, mint a mesében, megjelent valami hülye picsa, aki azért kezdett hozzá járni, mert nem volt jobb dolga, és néhány kezelés után rájött, hogy többet akar; kapcsolatot, viszonyt. A doki gyorsan kidobta, gondolom, a maga faragott módján, mire a nő felnyomta, a hírre aztán megjelent a többi zombi is, úgyhogy vastag lett a dosszié meg a ceruza, amikor elítélték.

A banánt meg a cigit elfogadta, de beszélni, pláne beszélgetni nem volt hajlandó. Halk és rövid kurvaanyázás közepette jöttem el tőle, és azon járt a fejem, hogy végeredményben mennyire szerencsés ember is voltam és vagyok.

Találkoznom kell Lilivel.

 

 

– Te most tényleg bicebócát mondtál?

– Nem. Bicebocit.

– Az ugyanaz.

– Nem, az nem ugyanaz.

– De ez volt a neve a feleségednek? Így hívtad?!

– Igen.

– Bazmeg, ne már! Milyen név ez már?!

 A mókuskám, mukikám, muncikám sokkal jobb, igaz?

– És ha engem elvennél feleségül, engem is átneveznél? Adnál egy ilyen nevet?

– Attól függ, hogy hívnak.

– Lili.

– Akkor igen.

– Ez most komoly, bazmeg?!

– Naná! De miből gondolod, hogy elveszlek?

– Nem tudom. Neked olyan házasodós fejed van.

Teli szájjal röhögtem és nagyon jó volt, mert elég rég nem tudtam így röhögni. A teliszájas-technika alkalmazásakor elképszetően rengeteg feszültség száll ki az emberből a picsába, a legjobb módszer s gyógyszer az idegrendszer számára.

Lilinek hála szinte teljesen megfeledkeztem minden szarságról. Mintha megint szerelmes lennék.

Hetente többször találkoztunk. Általában a parkban, körülbelül tudtam, mikor jár arra, aztán sétálgattunk, néha ettünk-ittunk a közelben. Egy kicsit olyan volt, mint valami sziget, nem nagyon léptük át a határait. Aztán az egyik alkalommal, amikor már eléggé egymásba gabalyodtunk, hirtelen eltolt magától, megfogta a csuklómat és húzni kezdett maga után.

Miközben követtem, miért ne követtem volna, éreztem, hogy elbizonytalanodom. Bőr lakására nem akarom felvinni Lilit, nem azért, mert Bőr nem engedné, biztosan engedné, hanem mert én nem akarom, hogy bárki idegen betegye oda a lábát. Így viszont, ha akarok valamit ettől a lánytól, kénytelen vagyok vele menni, rábízni magam, hinni, hogy megfelelő, biztonságos helyre visz, ami azért nincs túl messze a jelenlegi felségterületemtől.

Felgyorsult a szívverésem, miközben hűlni kezdtek a végtagjaim. De egyszer csak ott álltunk egy kapu előtt, Lili kinyitotta, én meg belépéskor visszanézve láttam a parkot – nem volt túl messze.

– Egyedül élsz? – kérdeztem Lilitől, amikor leültem a konyhában. Ha rendesen körbenézek, nem tettem volna fel a kérdést.

– Nem, nem egyedül, de most három napig egyedül vagyok. Vagyis veled, ha te is akarod.

Talán nem az akarom a legjobb szó, de nincs most ellenemre, hogy kicsit együtt legyünk, és például az se baj, ha a ma éjszakát nem otthon, mármint Bőr lakásában töltöm. Állítólag gyönyörködtet a változatosság.

– Vagy nem akarod?

Úgy nézett rám, olyan szépen, hogy muszáj volt végre megszólalnom, még megijesztem szegényt.

– Azt hiszem, ennél jobbat én se tudtam volna kitalálni.

– Heh, te nagyon kész vagy. Sört vagy bort iszol inkább?

– Te mit iszol?

– Most muszáj innom egy sört, de később, ha van kedved, nyithatunk egy bort.

Mondani akartam, hogy ez így nekem is jó, habár talán még egy kellemesen híg, bögrényi kávéval is próbát tennék, de csak ültem és néztem. Először bele a szemébe, aztán a kezére, a lábára, onnan a padlóra csúszott a tekintetem, majd vissza az arcára.

A konyhai világításban varázslatos kis tünemény lett Liliből.

Én itt és most elvesztem, a reggeli, kegyetlen fényekig Lili az úr, mindenem az övé, sőt egészen fel fogok oldódni benne, akármi is legyen a következménye.