A cölöpfalutól a Békás-szorosig

Bóna Lászlónak már a bemutatása sem hétköznapi a Kalligram Kiadó oldalán: „író, gyógyító tanító, a Homeopátiás Gyógyművészeti Társaság megalapítója, a Waldorf Óvodapedagógiai Képzés tanára, az Alternatív Cirkusziskola rendezője” – olvashatjuk a szerzőről.

Tartottunk hát egy kicsit attól az Illatos kikötő című könyv bemutatója előtt, hogy valamely „spirituális” irányzat szószólójaként jelenik meg az író, ám e kétséget szerencsére már a beszélgetés első perce eloszlatta. Igen rokonszenves – kezdte Mészáros Sándor –, hogy a kötet nem a keleti kultúrák iránti nosztalgiából táplálkozik, vagy azt erősíti, mint azok az útikönyvek, amelyek egy pillanat alatt átmennek az európai kultúra, otthonosság tagadásába.

De már maga az „útikönyv” műfajjal is jóindulatúan félrevezettetik az olvasó, hiszen az Illatos kikötő valahol a próza és az esszé határán mozog – jegyezte meg a kiadó főszerkesztője. „Neked az itt-lét a fontos” – szűrte le Mészáros a szerző és a távoli világ viszonyáról.

A két kultúra közötti hatalmas különbséget az író a tömeggel érzékeltette: hazajőve a legnagyobb utcai forgatag is kihalt pusztaságnak tűnt a hongkongi zsúfoltsághoz képest, ahol csak a földet nézheti az ember a sodródó tömegtől, és felfestett csíkok mutatják a járdán, merre kell menni. A Budapest-méretű városban harmincmillióan élnek – mesélte Bóna –, így nem meglepő, hogy a negyven-ötven emeletes épületek harminc négyzetméteres lakásaiba zsúfolódó nép az evést inkább az utcán oldja meg. Az irodaházak 80-90 emeletesek, de van köztük százszintes is.

Ennek az összepréseltségnek, az individuum elvesztésének a lényege lefényképezhetetlen – magyarázta az író –, mint ahogy a hely szelleme is. Bóna ettől függetlenül képeket is hozott vetíteni, de tudatosan nem turistafotókat készített. „Az érdekelt, hogy idomul a test az élethez, a mindennapok az életmódhoz.” Megnézhettük például a fotókon a százemeletes felhőkarcoló tetején festegető gyerekek műveit, hogyan látják ők a várost. A szürreális gyermeki látásmód a költészet döbbenetes erejével adja vissza ennek a világnak a mélységét, magasságát. Ahogy szemléletes allegória a helybélieknek a kedvenc háziállatukhoz, a madárhoz hasonult tartása is, vagy a piacokon tornyosuló áruhegyek és a madártáplálékul zacskóba zsúfolt szöcskék.

A „bűntelen város” (Hongkongból még egy apró lopásért is száműzik Kínába az elkövetőt, tudtuk meg Bónától) maga a kettősség: a konfuciánus szelídség övezete ez, nincs alkohol, drog, tolvajlás, ám az ipar, a termelés és a fogyasztás számunkra elképzelhetetlen méretekben uralja a mindennapi életet. Csak ez van, és semmi más – tette hozzá a szerző – vásárlás és vásárlás, a kultúra (színház, irodalom stb.) legapróbb jele nélkül. Az olcsóság, az eldobható árudömping, a tornyosuló piaci ócskaság határozza meg az életet, miközben az európai kultúrára valamilyen távoli skanzenként, egzotikus kuriózumként, babaházként tekintenek. Nem véletlen, hogy a hongkonginak egy Mozartot zongorázó hosszú, szőke hajú nő a legfőbb egzotikum – a plakátok tanúsága szerint.

Mészáros Sándor kitért az esszéregény másik hőse, Miklós alakjára is, aki Bóna László évtizedekkel ezelőtti bölcsészkari csoporttársa, barátja, de mint az író elmesélte, már az egyetem utolsó évében nekivágott a nagyvilágnak. Jelenleg Hongkongban tanít médiaökológiát, s azért invitálta meg barátját, hogy bemutassa neki: itt készül a jövő, itt a szép új világ. A köteten végigvonul kettőjük polémiája: Miklós teraszán ülve, az alattuk szüntelen ingázó, rogyásig rakott teherhajók zajában ad hangot a jóbarát ennek az ipari-kereskedelmi óriásfalanszterbe vetett hitnek. Az itthonról érkező látogatóban azonban épp az európaiság erősödik meg – mesélte a szerző, aki még a vallási szabadságot, sokszínűséget is illúzióként élte meg a Távol-Keleten. Ott ugyanis alaposan megnézik, valóban betartja-e az ember az elvárásokat – különösen, ha európai.

Mészáros a kötet csúcsaként egyértelműen annak az apró halászfalunak a megtalálását jelölte meg, ahová a szerző a véletlennek köszönhetően vetődött el. Mint Bóna László elmesélte, egy bélyeg méretű fotót látott a cölöpökre épült bódévárosról, s egyedül vágott neki, hogy felfedezze a különös szigetet. A nyomornak és a tökéletes elégedettségnek a harmóniáját találta ott, ahol lényegében semmi nincs, csak három négyzetméteres viskók, benne a televízió – és mégis minden megvan a teljességhez. A tengerből valóban gyümölcsként aratható le a termés, hemzsegnek a kifogható halak, amelyet csak kitesznek a bádogtetőre száradni, és nincs más dolguk. Ez az élmény látomásszerűen köszönt vissza az író régi álmaiból – vallotta meg Bóna, ezért volt utazásának betetőzése, s ezért lehet az olvasó számára is csúcspont, megfejtendő titok.

Hogy miként jön ebbe a varázslatosan összetett képbe Székelyudvarhely, Korond, Nagyvárad – ahogy a fülszöveg ígéri? Nos, ahogy Mészáros Sándor rámutatott: a köteten végigvonul az ellenpontozás Erdély tájaival. A szerző mindvégig párhuzamosan utazik, legalábbis lélekben, s hogy mi a hasonlóság alapja, arról Bóna László beszélt. Amiként a keleti kultúrák „tisztaságáról” is romantikus ábrándokat szövünk, hajlamosak vagyunk ugyanilyen illuzórikusan gondolkodni az erdélyi toposzokról is. Az „érintetlen természet”, a „bölcső”, a „fészek” nagyon hasonló mítoszok, mint amelyeket az iparosodott, dehumanizált Keletről elképzelünk. „A Békás-szorosban ugyanazt a vásári pavilonsor találtam, ugyanazokkal a műanyag szivacslabdákkal, mint Kínában” – magyarázta a szerző, és a naiv ábrándok ugyanúgy bomlottak le benne erdélyi útja során, mint a Távol-Keleten. Ahol – tegyük hozzá – jól érezte magát, akárcsak Erdélyben. Vagyis e szembesülések nem az idegenkedés lenyomatai.

A földművelők már Erdélyben is modern, alternatív gazdaságról beszélnek, jegyezte meg Bóna, s ha a múltat kutatja az ember, és a régiekről szeretne hallani, elküldik Brassón túlra, ahol állítólag a dogonokhoz hasonló, a Földről már eltűnt idegenekről regélnek. Vagyis mítoszaik is modernizálódtak, a múlt is kozmikussá vált már.

Mészáros azzal összegezte mindezt: Bóna kötetében is egyik helyről látunk át a másikba, nincsenek abszolútumok, csak viszonyulások, a két világ egymást értelmezi, egymást magyarázza. Ezekre a belső kapcsolatokra, rímekre épül az Illatos kikötő mágikus utazása.

Szöveg és fotók: Laik Eszter