Ugrás a tartalomra

 

Megéléstörténet, felelősség, hallgatás

Az Irodalmi Jelen lapszámaiban és online felületén március óta olvashatók jeles kutatók, egyetemi tanárok felkérésre írt esszéi egy 2013-ban megjelent Márai-mű, a Hallgatni akartam történeti vonatkozásairól. A Holokauszt-emlékévhez kapcsolódó konferencián Böszörményi Zoltán, az Irodalmi Jelen főszerkesztője és a beszélgetés moderátora bevezetőjében elmondta: íróként fordult a közelmúltban figyelme a Márai-szöveg felé, melyet elolvasva számos kérdés vetődött fel benne. Márai ambivalensen vélekedik a korról, melynek maga is része volt, s amiként egyértelműen az Anschluss napját teszi meg az újabb kori magyar történelem drámai fordulópontjának, úgy messze nem foglal egyértelműen állást a hazai zsidóság tragédiájához vezető felelősség kérdésében. „A zsidótörvényeknek Máraiból is vehemens tiltakozást kellett volna kiváltaniuk” – fogalmazta meg Böszörményi az utókor egy lehetséges értékelését, miként az is felvetődhet a kortárs olvasóban, miért Bárdossyra hárít az író minden felelősséget Magyarország hadba lépéséért, miért „feledkezik meg” Horthyról. A főszerkesztő arra kérte a meghívott előadókat, reflektáljanak a mű ellentmondásaira.

 

Böszörményi Zoltán (jobbra Bartha Ákos)

Bartha Ákos elsőként összegezte gondolatait, melyeknek középpontjában a Márai által plasztikusan ábrázolt polgárság eltűnése állt. A polgárságkép szerves része Márainál a műveltségi alapon megfogalmazott Budapest-ellenesség, s amely társadalmi réteg végzetes pillanatát az író az Anschluss napjával azonosította. Bartha a Márai-mű számos pontatlanságára mutatott rá, mind a tényszerű tévedések, mind a történelemszemlélet terén. Ezekkel együtt Márai bizonyos kérdésekben megelőzte korát, kitűnő portrét festett például Bárdossyról, Bethlenről, és egy Németh Lászlóéval erősen rokonítható Duna menti sorsközösséget vizionál. Történészként csakis pozitív mérleg vonható a Hallgatni akartam elolvasása után – hangsúlyozta Bartha Ákos, hiszen kevés izgalmasabb feladat van, mint egy naplóhagyaték sorain át kitapintani a – számunkra lassan régmúlttá váló – félmúltat.

 

Bartha Ákos

Frank Tibor, az ELTE történésze érzékletesen reprodukálta előadásában a polgári miliőt, melyben valaha saját családja is – Márai szomszédságában, az Attila úton – élte mindennapjait. A létforma két fogalmi sarokköve a műveltség és a rend – az a rend, amelynek szellemében Márai szigorúan megírta a maga napi egy oldalát. A polgári lakásokban sorakozó könyvespolcok, a zongora, a gyerekeket gimnáziumba járató szülők a felfelé törekvés ambícióját testesítették meg; ez az életforma pusztult el 1944 után Magyarországon. Böszörményi Zoltán közbevetésére, mely szerint a tradíciók a mélyben továbbéltek, Frank Tibor úgy reagált: nem volt kik körében továbbélnie, hiszen a Rákosi-érában az értelmiségi, polgári lakosság (e fogalmak Márainál nem jelennek meg tisztán) java részét börtönbe, internálótáborokba hurcolták. Frank Tibor tért ki elsőként az úgynevezett kettős igazság kérdésére is, melynek fogalmát Márai vezeti be: miközben Magyarország 1944-ig menedék volt 800 ezer zsidónak, végül itt sem akadályozta meg senki az elpusztításukat.

 

Frank Tibor (jobbra Pihurik Judit)

Ignácz Károly, a Politikatörténeti Intézet kutatója korszakhatárként tekintett a Márai-műre, mely a Föld, föld!... előzménye lenne, de a két mű között alapvető tartalmi-stilisztikai különbségek figyelhetők meg. A töredékes, befejezetlen Hallgatni akartam fókuszában az a kérdés áll, hogy jutott el Magyarország az 1944-es történelmi katasztrófáig. Márai a Horthy-korszak társadalmi szerkezetét elemezve jut el a válaszokig: a valódi demokrácia, az egyéni és szabadságjogok hiányára mutat rá. A torzulások szimbolikus manifesztációja az úr–cseléd-viszony, amely kihatott a társadalom egészére. A szöveg legönkritikusabb része, hangsúlyozta Ignácz Károly, a „béke szigete” mítosszal leszámoló Márai, aki az 1944-ig terjedő időszak hamis interpretációival száll szembe.

 

Ignácz Károly

Kiss Zsuzsa és Rab Virág együtt összegezték közösen jegyzett tanulmányukat, mely az emlékezet lélektana felől közelített a Márai-szöveghez. Az emlékezés a tudat folyamatosságának fenntartásához szükséges mozzanat – hangsúlyozta Kiss Zsuzsa –, a történetszövés, akár egyéni, akár közösségi, a kontinuitás, s ezáltal az identitás megképzésének fontos eszköze. Rab Virág a Máraira jellemző identitás-háromszög elemeit, a magyar, az író és a polgár alakját emelte ki, melyek közül mindhárom súlyos válságba került 1944 után, s úgy tűnik, esetében e szerepvesztés helyreállíthatatlan. A két kutató kitért a „történelem vagy megtörténelem” fogalmi dichotómiájára, azaz az események alakíthatóságának vagy befolyásolhatatlanságának kérdésére. A Márai-szöveg több ponton szolgál példával arra, milyen sok aktív erő alakította a nemzeti „megtörténelmet”. A Hallgatni akartam a „pszichés mintázattá merevedett passzivitásról” tanúskodik, s számunkra ebből a legfőbb leszűrhető tanulság, hogy az utódoknak nem apáik tetteikért kell a felelősséget vállalniuk, hanem azért, hogy a borzalmak soha többé ne történhessenek meg.

Kiss Zsuzsa (jobbra) és Rab Virág

Pihurik Judit, a Szegedi Tudományegyetem oktatója előadásában szervesen kapcsolódott Kiss Zsuzsa és Rab Virág megszólalásához, hiszen a történész huszonöt éve foglalkozik naplókutatással, és a Márai-szöveg csupán egy a háromszázból az általa tanulmányozott memoárok közül. Az előadó hangsúlyozta: a napló mindig egyéni látásmódot tükröz, továbbá nem szabad elfelejtenünk, hogy a naplóíró nem történész. A Márai-szöveg leginkább figyelemre méltó részei az egyedi textusok, például ahol az író összeveti a szélsőjobb és szélsőbal működésének hasonlóságait, vagy ahol megállapítja, milyen szánalmasan tájékozatlan mindig a kortárs a történelemben. Pihurik fontosnak tartotta kiemelni, hogy a kettős igazság kérdésében nem lehet Auschwitz a viszonyítási pont, csakis az alkotmányos jogállamiságból indulhatunk ki. (Ahogy Bethlen István megfogalmazta, nem jogállam az, amely saját polgáraitól megadott jogot elvesz, és visszafelé halad.) Pihurik Judit levéltári kutatásaira hivatkozva sorolta fel az 1938 és ’44 közötti időszakban dokumentált súlyos jogtiprásokat: a vagyonelkobzások, korlátozások, leltárak, vagyonlisták mindennapiságát. Ezek a jelenségek arra utalnak, hogy Magyarországon fokozatosan fosztották meg a zsidóságot jogaitól, vagyonától és emberségétől; a folyamatnak része volt a magyar társadalom, és a holokauszt nem villámcsapásként érte.

 

Ignácz Károly, Frank Tibor és Pihurik Judit

Az előadásokat követő vita első csomósodási pontját a Márai megfogalmazta polgáreszmény adta: Ignácz Károly szerint az író a reneszánszig visszavezetett társadalmi rétegről beszél, amely viszont nagyon szűk volt Magyarországon. Érdekes tanulsággal szolgál Bibó és Márai alakjának összevetése, mutatott rá Ignácz Károly: mennyire másképp élte át ugyanazt a történelmi fordulatot a két, azonos réteghez tartozó gondolkodó. „Szkeptikus vagyok, hogy az 1938-48 közötti időszakot meg lehet-e írni egységesen a polgárság bukásaként" - vetette fel a történész. Kiss Zsuzsa szerint Márai a polgárságot hazája gerincének tartja, ezért beszél annak végzetes kettétöréséről.

Pihurik Judit nem győzte hangsúlyozni hozzászólásában: ne kérjünk számon logikát, pontos gondolatmenetet az írón, hiszen e visszaemlékezés, mint minden memoár, alkotója vergődéséről szól. A Hallgatni akartam ily módon megéléstörténet, társadalomtörténeti szempontból alapvető fontosságú szöveg, mivel az ország egyik legjelentősebb intellektusa jegyezte le benne reflexióit a közelmúlt eseményeire.

 

Bartha Ákos is a történészi boncolgatás lehetséges hatáskörén kívül helyezte a Hallgatni akartam szövegét, hiszen a fogalmi pontatlanságok lehetetlenné teszik a precíz elemzést. Ugyanakkor emlékeztetett: a 20. század első felét áthatották a válságkoncepciók – Thomas Mann már A Buddenbrook-házban nagyszabású hanyatlástörténetet alkot meg, de a magyar irodalomban is ott sorakoznak ennek produktumai: Déry Befejezetlen mondata, Szekfű Gyula Három nemzedéke vagy Kovács Imre A paraszti életforma csődje című könyve mind ennek az általános korhangulatnak a lenyomata.

Frank Tibor arra tért ki, hogy a polgárságnak Magyarországon már legalább háromszor leáldozott: először 1919-ben, majd a Horthy-korszakban, és napjainkban is hasonló erodálódás figyelhető meg. A független, szuverén embert egyetlen történelmi korszakban sem kedvelték Magyarországon, bizalmatlanul, félelemmel tekintettek rá, az igazodásnak hazánkban évszázados múltja van. Rab Virág messzemenően egyetértett Frank Tibor gondolataival – szerinte ezért nem tudjuk Márai művét sem besuszterolni sehová, s ennyiben Böszörményi Zoltán Márai felelősségét firtató közbevetésére is reflektált a kutató.

 

Pihurik Judit arra tért ki: a felelősség gyakorlati cselekedetek formájában nem kérhető számon nemcsak Márain, de senkin, aki ezt a korszakot megélte. A holokauszt végzetességében ugyanis senki nem gondolkodott, ennek Fenyő Miksa 1944-es naplója is példája, melyben a szerkesztő arról vall, miért nem menekültek el az országból. Ki gondolta volna, hogy az életükről lesz szó – jegyzi meg Fenyő a napló soraiban. Rab Virág szerint a holokauszttal olyan irracionális történelmi-társadalmi helyzet állt elő, hogy azt sem a maga korában, sem utólag nem lehet objektíven értékelni.

Bartha Ákos saját kutatómunkájából idézett fel egy holokauszt-túlélővel készített interjút, melyben a megkérdezett elsősorban a bizalomra és a reménykedésre emlékezett vissza, mely azzal kapcsolatban élt bennük, hogy Horthy hazajuttatja őket. Vagyis a társadalom pusztulásra ítélt részében a végsőkig élt a remény.

 

Böszörményi Zoltán szerint Márai egyfajta „szelektív amnéziával” viszonyul a közelmúlthoz a Hallgatni akartam soraiban, hiszen nem tér ki a doni hadsereg pusztulására, és Horthy alakja is nagyon periférikusan jelenik meg a műben. Pihurik Judit úgy reagált: sokatmondó, hogy egy memoárban miről nem ír valaki, ám az utókorból, különösen egy írói alkotás esetén nem kérhető számon a szubjektivitás. Frank Tibor emlékeztetett rá: a német politikai jelenlét rendkívül erős volt Magyarországon már a harmincas évektől kezdve, e nélkül nem érthető meg az ország folytonos igazodása a német elvárásokhoz.

A vita végébe bekapcsolódó irodalmár hozzászólók közül Kovács Attila Zoltán, a Márai-életműkiadás és a Helikon Kiadó főszerkesztője Pihurik Judit véleményéhez csatlakozott, amikor annak adott hangot: Márai író, s ekként történelmi tényeket nem kérhetünk számon rajta. Kovács szintén óva intett a Hallgatni akartam kiragadásától az életmű kontextusából. A szöveg ugyanis nem választható el a Föld, föld és az Egy polgár vallomásai című Márai-művektől. Kovács szerint tanulságos összevetni az Egy polgár vallomásai 1934-es, majd az 1940-es verzióját, melyet helyreállítva tavaly adtak ki a Helikonnál. Jól megfigyelhető ugyanis a két szövegváltozat között a fokozatos jobbratolódás az író gondolkodásában.

 

Kovács Attila Zoltán (jobbra Hudy Árpád)

Mészáros Tibor, a Petőfi Irodalmi Múzeum Márai-kutatója, a Hallgatni akartam utószavának írója némiképp „megvédte” a történészektől az író alakját – bár, mint Pihurik Judit hangsúlyozta válaszában: erre nem volt szükség, hiszen a történész hozzászólók nem ítéleteket fogalmaztak meg –, és a „fejlődő fiatalember” szempontjából tekintett a mű szövegére. Mészáros is hangsúlyozta, a Hallgatni akartam egy műsorozat harmadik kötete, önállóan nem elemezhető. A felelősség gyakorlatias megnyilvánulásai alátámasztására pedig felhozta annak példáját, amikor Márai zsidó felesége családtagjait Leányfalun bújtatta, illetve egyik rokonát Losoncról csendőrök sorfala között menekítette át.

 

 Mészáros Tibor

Hudy Árpád, az Irodalmi Jelen szerkesztője ellenkezőleg viszonyult a Márai emberi, írói erényeit hangsúlyozó értékelésekhez, szerinte ugyanis az író mind a földrajzi, mind az időbeli távolság biztonságát élvezve tekint vissza egy történelmi kataklizmára. A polgárság pusztulása mellett hajlamos megfeledkezni a többi társadalmi réteg, a parasztság, a munkásság, és általában: az ember pusztulásáról – utalt Hudy Árpád a polgárság idealizálásának gesztusára Márainál. Önellentmondásainak eklatáns példája, hogy miközben elítélően szól az úr–szolga-viszonyról, maga is a cselédtartó polgári létformában él. Márai „gőgösen, de dörgölőzött az arisztokráciához is”, fogalmazta meg Hudy, miközben a népies írókat összemossa a „szűrben-gatyában bohóckodó” népszínmű-írókkal. A legproblematikusabb talán mégis az írónak az a megjegyzése a  visszaemlékezése „dramaturgiai” fókuszát képező  Anschlussról,  , hogy senki sem álmodhatta, ez a pillanat milyen veszélyekkel jár Magyarországra nézve.

 

Hudy Árpád

A vita végeztével Böszörményi Zoltán megköszönte a meghívott előadók, valamint az esszéírók közreműködését, és a történészek, irodalmárok konszenzusos meglátását fogalmazta meg: kevés izgalmasabb dolog van annál, mint egy memoár tükrében visszatekinteni a jelenig ható múlt ellentmondásaira.

 

Szöveg és fotók: Laik Eszter

 

 

A rendezvényt az NKA támogatta.

NKA embléma

 

Kapcsolódó anyag: Az Irodalmi Jelen esszésorozatában megjelent tanulmányok

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.