Áldozatos életművek

Szentmártoni János köszöntője után Jókai Anna nyitotta meg a tanácskozást, hangsúlyozva bevezetőjében: magyar írókról lesz szó, akik a kegyetlenség és igazságtalanság áldozataiként haltak meg. Az írónő kiemelt néhány nevet, akikről azért is fontos megemlékezni, mert ritkán emlegetett, keveset idézett költői életművek alkotói – számára is felfedezésértékű Pásztor Béla vagy Salamon Ernő költészete. „Van egy álmom” – vallotta meg bevezetője végén Jókai Anna, majd arról beszélt: akkor jutunk el a megbékélésre, ha egy sokat szenvedett zsidó ember, aki túlélte a poklot, feláll, és azt mondja egy sokat szenvedett másik embernek, aki túlélte a Gulágot: átérzem, és nekem is nagyon fáj a te fájdalmad. És ugyanez megtörténik fordítva is: aki a Gulágról jött vissza, elmondja ezt a zsidó túlélőnek. Amíg nem kap hangot a részvét, az együttérzés, a kölcsönösség, addig marad a torzsalkodás. Befejezésképp az írónő Papp Károlyt idézte arról, hogy a leggonoszabb emberben is megjelenhet a krisztusi gondolat.

Jókai Anna

A Prágai Tamás elnöklete alatt zajló első szekció előadásainak sorát Ekler Andrea nyitotta, aki Halász Gábor helyét elemezte az esszéíró nemzedékben. E generáció egy műfaj feletti műfajt választott magának, hogy reagáljon az égető korkérdésekre. S bár Halász Gábornál is erős a nemzedékkeresés igénye, nem vágyik az organizátori szerepre, mint nagy kortársa, Németh László. Ekler Andrea több ponton összevetette a két életművet, s az összehasonlítás egyik fontos tanulsága: ami Németh Lászlónak a görögség, az Halász Gábornak a 18. század. Halász a műbírálat feladatát alapvetően az ízlésformálásban látta, innen is eredeztethető nála a „teremtő kritika” fogalma. A történelmi korszakok különbségét az ízlésformák különbözőségében látja, vagyis túllépett a hagyományos lineáris, kronologikus, szellemtörténeti irányzatokon, s ezzel teljesen egyedi utat választott, nehéz terhet cipelt a magyar esszéírók között.

Ekler Andrea

Bíró Gergely Szerb Antal A Pendragon-legenda című regényének elemzésére vállalkozott, rögtön az író önironikus megjegyzését idézve: „Émelyítő giccset írtam, de talán sok pénzt fogok keresni vele”. A regény persze sokkal több ennél, bár műfaja már a kortársaknak fejtörést okozott – volt, aki bűnügyi esszéregényt látott benne (Bálint György), más kalandregényt, Thurzó Gábor „angol típusú intellektuális regénynek”, a modern értékelők közül Poszler György „gengszterregénynek” minősítette. Bíró Gergely rámutatott, hogy Szerb Antal e művében egységesíti az angol regény általa megállapított három altípusát: a hűségesekét, a lázadókét és a játékosokét. Szerb a két főhős lélektani dichotómiáján keresztül viszi közelebb az olvasót a valóság alatt búvópatakként meghúzódó, racionalitáson túli világ rejtelmeihez. Bátki János az örök magyarázatkereső, aki lassan kénytelen felismerni saját lelke mélyén az irracionálist, míg az Earl az Egész titkát kutatja, az őskinyilatkoztatást, és a valóság közölhetetlenségében hisz. Bátki személyében egy Chaplin-szerű burleszkfigurát állít az olvasó és az Earl közé Szerb Antal, s hogy mennyiben bújik meg ő maga ebben a kutató bölcsészfigurában – nos, ezt is az olvasó ítéletére bízza.

Bíró Gergely

A regényelemzés után magáról Szerb Antalról szólt Alföldy Jenő előadása. A „literary gentleman” hazai őstípusa modern utódai közül talán leginkább Umberto Ecóhoz hasonlítható. Szerb ellentéte nem a harmadikutas Németh Lászlóban keresendő, hanem az unalmas tollforgatókban. Alföldy a két gondolkodót összehasonlítva megállapította: míg Németh László elsősorban a magyarság önismeretét vizsgálta, Szerb Antal azt, hogyan lel magára keleti gyökerű nemzetünk Európában. Mi utódok azonban egyformán rá vagyunk utalva Németh és Szerb tanításaira, ideje véget vetni az ellentéteknek. A szellemtörténet egyformán hatott mindkettőjükre, s egyformán tulajdonítottak túlzott jelentőséget a külső jegyeknek (földrajzi meghatározottság, származás, jelleg), ahogy a tipológia torzításait sem kerülte el egyikük sem. Mindketten akkor zseniálisak – hangsúlyozta Alföldy –, amikor az alkotó egyénisége felől közelítenek a művekhez. Szerb Antal mindig többre becsülte a tudást, mint hogy a társadalmi berendezkedéstől függő tényezőnek tartsa, fő ellenfele a tömegtársadalmak nihilizmusa. A szó legnemesebb értelmében volt humanista, aki mindig lélekvezető lesz nekünk, utódoknak. 

Alföldy Jenő

Szerb Antal és Halász Gábor a következő előadásnak is „szereplői” maradtak: Vasy Géza a két alkotó mellett Bálint György József Attilával kapcsolatos megnyilatkozásait elemezte. Az irodalomtörténész eloszlatta a félreértést, hogy József Attilát méltánytalanul mellőzte volna a kortársi figyelem – ha nagyságát sokan nem ismerték is fel, köteteit jelentős kritikai érdeklődés fogadta. A Medvetáncot Bálint György és Halász Gábor is méltatták, Márai a Külvárosi éj című versről azt írta: múlhatatlanul hozzátartozik a klasszikus magyar lírához. Meglepő, hogy a legjobban Kosztolányi és Márai értették meg József Attila költészetét, de Szerb Antal is a legnagyobbak körébe sorolja „az egyetemes magyar kárhozat” költőjét. Míg Szerbet az „irreália” bűvölte el az életműből, addig Halász Gábor a költő lelkének sötét tónusát emeli ki: „nem az élete volt elviselhetetlen, hanem amit gondolt róla. (…) A külváros ő maga volt.” Bálint György a háború utáni nemzedék legnagyobb költőjének nevezi, cikke címe szerint „a fájdalom zsenije”, aki a szakadatlan diszharmónia közepette is a harmóniára törekszik.

Vasy Géza

A második ülésszak Vasy Géza elnöklete mellett folytatódott, és Erős Kinga előadása nyitotta meg, aki Sárközi György munkásságát és utolsó napjait elevenítette fel. A konferencia témáját tekintve Erős esszéje ragadta meg legjobban és a legizgalmasabban az üldözöttséget választó és a holokausztnak áldozatul eső magyar író, irodalomszervező alakját, ez esetben Sárközi Györgyét. „Angyali” szelídségű kötetei publikálása után a kenyérkereset vitte a kiadók világába, ahol progresszív szerkesztőként tevékenykedett. Szabó Zoltán szerint a Választ Sárközi mentette meg, és „minden haladó író mágnesévé tette”. Erős Kinga idézte Tamási Áron plasztikus, hangulatos leírását, milyen „tájkép” fogadta a Centrál Kávéházba belépő személyt, ahol Illyés, Szabó Lőrinc, Kovács Imre, Szabó Zoltán és mások mellett ott ült Sárközi is, a „hadrend halk vezére”. Sárközi Márta élvezetes naplójából azt is meg tudjuk, milyenek voltak a népies Válasz-vacsorák és az urbánus ebédek náluk. A házaspár harmonikus kapcsolatának a zsidótörvények vetettek véget, ám Sárközi György és Erdei Ferenc levelezése megdöbbentő lenyomata az író-szerkesztő döntésének: nem emigrál, vállalja a sorsát. Sárközit az utcáról vitték el a nyilasok – tragédiája Balfon teljesedett be Halász Gáborral és Szerb Antallal együtt.

Erős Kinga

Prágai Tamás egy méltatlanul elfeledett életművet, az 1906-os születésű Pásztor Béláét ismertette. A költőnek egyetlen kötete jelent meg életében, a Méregkóstolók (1939). Weöres Sándorral 1940-ben Holdas könyv címmel jelentettek meg groteszk versciklust. Pásztor Bélát 1942-ben hívták be munkaszolgálatra, 1943-ban tűnt el örökre Ukrajnában. Prágai Pásztor költészetének képiségét és formavilágát elemezve hangsúlyozta annak „burjánzó nyelvhasználatát”, „vad képiségét”, shakespeare-i díszleteit, szereplőit. Szürrealisztikus szemléletéről Weöres Sándor így nyilatkozott: „Valamennyiünk közül a legszövevényesebb képzeletű” költő. Egyébként Pásztor Béla bravúros játéka az időmértékkel később Weöresnél bontakozik majd ki a maga teljességében. Csoóri Sándor Szántottam gyöpöt című tanulmányában a népdal és a szürrealizmus képalkotásának hasonlóságával jellemzi Pásztor Béla költészetét. Prágai néhány idézettel alátámasztotta, hogy motívumai Kormos István soraival állíthatók párhuzamba. Olyannyira, hogy a Kormos-kutató Vasy Géza meg is jegyezte Prágai előadása kommentárjaként: Kormosnak van olyan sora, amely gyaníthatón Pásztor Béla valamely verséből fészkelte be magát a költő agyába.

Prágai Tamás

A délelőtti szekció és a második ülésszak zárásaként Dobozi Eszter Radnóti Miklós költészetét mint középiskolai tananyagot vizsgálta meg közelebbről: mennyiben lehet eleven, húsbavágó líra a mai diákoknak Radnóti, és mennyiben csak egy tragikus sors kötelező tankönyvi tétele. Dobozi Eszter Weöres Sándor szavaira támaszkodott az emlék életben tarthatósága vizsgálatakor: „...a jövendő évszázadokon keresztül az a poéta világít, aki, míg él, olyan evidensnek és jelentéktelennek látszik, mint a gyertyaláng: míg mellette állunk, szinte tudomásul se vesszük, öntudatlanul foglalatoskodunk és látunk az ő fényénél – csak később döbbenünk rá, hogy egy torony ablakából ragyog, messzire, síkságon át, hegyekig!”

Dobozi Eszter

Szöveg és fotók: Laik Eszter

***

 A délutáni ülésszak Márkus Béla, majd Pomogáts Béla elnökletével zajlott. Pomogáts Béla Pap Károlyról tartott előadást, Ács Margit „Gelléri Andor Endre – valóság és fikció az önéletrajzban” címmel elemezte Gelléri életművét. Kabdebó Lóránt „Gelléri mint a Pandora felfedezettje” címmel olvasta fel esszéjét. A záró ülésszakon elsőként Márkus Béla beszélt Neubauer Pálról, majd Szakolczay Lajos Salamon Ernő költészetét, míg az Erdélyből érkezett Karácsonyi Zsolt Karácsony Benő prózapoétikáját elemezte.

Pomogáts Béla elnököl, Márkus Béla felszólal

Az utolsó két előadásban megidézett alkotók egyaránt tudatosan vállalták és képviselték a magyar sorsot. Szakolczay Salamon Ernőnek mindenekelőtt a szegényekkel való sorsközösségét emelte ki. Harcos baloldalisága, a kommunista eszmékkel való azonosulása inkább egyfajta idealizmusnak volt betudható, Salamon hitt a nép szabadságában és felemelkedésében.

Rövid élete, mely 1912-től 1943-ig tartott (munkaszolgálatra vitték Ukrajnába, ahol egy fasiszta olasz katona lelőtte), elég volt ahhoz, hogy – szerényebben sikerült művek mellett – sok figyelemre méltó verset hagyjon maga után, s a pályatárs József Attila kivételes tehetségének egyik felfedezője, támogatója legyen. Szakolczay elmondta, még volt lehetősége személyesen találkozni Salamon Ernő özvegyével, így teljesebb, élethűbb képet kaphatott a gyergyói költőről, aki életét egy remélt jobb korszak szolgálatának szentelte.

Szakolczay Lajos

Szülőhelye nagy hatást gyakorolt költészetére, a józanság, az egyszerűség mellett a népi hagyományokat is onnan merítette. Verseskötetei közül az egyik leghíresebb az 1945-ben kiadott Szegényember fiának című. A gyergyói csujjogatók, énekek, rigmusok nyomán alakította ki költészetét. Fiatalos lendület, magabiztosság jellemezte, nem egyszer rájátszott a József Attila-i keserédes hangra is. „Kegyetlen költősors volt az övé” – fogalmazott Szakolczay Lajos, és egy Salamon Ernőről szóló Páskándi-idézettel világította meg e sorsot közelebbről: „A versei megemelik vértanúságát, a vértanúsága pedig megemeli verseit.” Elve volt a legszegényebb szegény előtti főhajtás, ennek hangot is ad verseiben. „Esztétikum, mártíromság, tiszta hang keveredik Salamon Ernő költészetében” – összegezte előadását az irodalomtörténész.

Karácsonyi Zsolt, az erdélyi Helikon fiatal főszerkesztője „A képiség és az emlékezéstechnika jelentősége Karácsony Benő prózapoétikájában” című előadásában plasztikusan jelenítette meg az erdélyi író alakját. Az irodalmár visszaemlékezett arra, hogy a gimnáziumi évek alatt sikk és szokás volt feléjük Karácsony Benő-szövegeket csereberélni, fénymásolni, olvasni.

„Karácsony Benő műveit filmszerűség jellemzi, a látvány és a láttatás mestere ő, eszköznek és metaforának, új idiómának tekinti a filmet” – fogalmazott az előadó. Karácsony Benő hősei magányosak, befejezetlen művészek, zsenik, regényei a művészi magára hagyatottság világát láttatják.

Karácsonyi Zsolt

Az Utazás a szürke folyón és a Megnyugvás ösvényein című regények kapcsán Karácsonyi Zsolt elmondta, hogy az erdélyi író gyakori perspektívaváltásokkal teszi viszonylagossá az eseményeket, ironikus távlatból is szívesen szemlélteti a cselekményt. Írói zsenialitásának bizonysága, ahogyan egyszerre tudja megmutatni a felszínt és a mély rétegeket is.

„Karácsony Benő magányos alkotó a magyar irodalomban, felmutatja a világ kegyetlenségét, de nem csak szürkén, hanem színes réteggel vonja be” – fejezte be Karácsonyi Zsolt előadását, mely egyúttal a konferencia zárása is volt.

Szöveg és fotók: Csepcsányi Éva

Leadfotó: A balfi munkaszolgálatosok emlékműve