Ugrás a tartalomra

VersTörténés – Böszörményi Zoltán: Majorana létüres tere

 
MAJORANA LÉTÜRES TERE
BÖSZÖRMÉNYI ZOLTÁN VERSEI
 
 
MAJORANA HELYZETJELENTÉSE
 
A látszat pókhálójában 
szótlanság hever.
Ma a hallgatáson 
vettem kenyeret.
A gyerekem izgága, 
kerüli a türelem.
Az örökkévalóság 
elköltözött a héten,
két utcával odébb 
vett házat,
majdnem a réten.
 
Az utca most üres, 
csak a fák vannak még ébren.
 
 
 
MAJORANA KEDVE NEM APAD
        „…hát tudjuk, mi fény van az elmúlásban?”
            (Czóbel Minka, Hollószárnyak)
 
Álmok. Ami mögöttük van, le is térdel.
A képzet: fele valóság, fele lélek.
Megismerhető, ami van, fele tudás,
fele szellem, mi a jó, és mi a hibás.
 
Bármennyire félek, a kedvem nem apad.
Felfedezéseim ismétlések, lét-kamat,
Philébosz gyönyörpéldája nem látomás,
és természetes állapot a ragyogás.
 
Fut, tágul a tér, fele élet, fele vágy,
ami szétválasztana, mégis összetart,
világ egyik fele jó, másik fele bánt.
 
Öröm és fájdalom egyformán befogad.
A bent és a kint lázas keveréke
a mának, elmúlásnak heve, fénye.
 
 
 
MAJORANA LÉTÜRES TERE
 
Míg fenn fáradt egek zátonyára fut
a hold, a melankóliából nem jut
egy fikarcnyi sem. Ide nem. Csak heves
szavak kopnak el. Egyik-másik tetves,
megbetegít, halkul az emlékezet.
Tudom, ebbe már más is beléveszett.
Cseng a reggel, az ébresztő madárdal,
télen öltözz melegen, nagykabáttal.
A félelmet is öltsd fel, olyan jól áll,
és viselj hozzá ízes majoránnát.
Míg létüres térben kószál a lélek,
vajmi életet kell még hozzá élned.
 
 
 
MAJORANA BIZTATÁSA   
 
Itt nyár van, édes nyár,
gonosz felhők vonják igába a tájat,
és cinkos szél ered a végtelen után.
A partra kísér ma is a reggel,
fényt és esőt permetez,
óriásteknősök vonulnak      
a selymes víz alatt.
 
Itt nyár van, édes nyár,
szaladnék most 
múlt nyarak nyomába,
visszahoznám egyiknek ízét,
másiknak mély sóhaját,
mint titkokat rejtő könyvet,
a langyos homokra
tenném eléd,
biztatnálak tekintetemmel,
lapozd fel.
 
 
 
MAJORANA ELKÖSZÖN
 
Elköszöntél, elköszönök, 
telek jönnek, tavaszok hullnak,
csak te  vagy örök: 
jéghegyem, máglyám, szégyenem,
légy velem újra.
Tétlen nézem, 
múlnak vágyaim,
vissza sohasem térnek,
a lehunyt szem mögött álmaim,
sűrűsödik sóhajom, 
áthat.
Meghajlott virágok szárnya,
felröppen a pillanat, 
még látlak,
a múló idő támad,
felettem hatalmad árnya.
Vérzem a fényt, 
várlak.
 
 
 
MAJORANA KERTJE
 
A nyár alatt kertek, sápadt füvek rendje,
a fáradt virágok között
a felszín és a mélység hangos szimbiózisa.
Míg a fényben megfürödnek a fák,
mint bánat a szívre, leheveredsz a nap alá,
A semmi most rád gondol, keserű a szád.
Nappal álmodjon, aki éjszaka ég el – mondanád. 
Minden este a végtelen alszik el benned, 
lehetséges váltakozik a lehetetlennel.
Hiányzik valami, pedig minden ott van,
indulj, 
lopakodj a tegnapi kertbe vissza.
 
 
 
MAJORANA HÁROM ÁLLAPOTA
       A Nyugatosokra emlékezve
 
Harangok néma táborát,
fénymetélte sötétséget,
szedeget égi áfonyát,
mélybehulló eget görget
az ámulat.
 
Virrad az álmos rét is már,
nyújtózik egyet keletre,
fésüli a szél ősz haját,
letekint a borzos kertre
a semmiség.
 
Magába ránt és elringat,
a fény tornyára ül a vágy.
Kétségeket mégsem ingat,
és az eleven húsba vág
a fájdalom.
 
 
 
MAJORANA DANTÉT IDÉZI
 
Átkutattam a csillagok málháit,
láthatatlan csodákból fontam koszorút.
Rhodosz rosszait tarka felismerésbe
küldtem, Perszephoné gránátalma-magján
osztoztam, a sejtelmeket kerültem.
Halk szavaimra hallgatott tudatom,
vakmerő láz égetett billogot a félelemre,
a kétely udvarán holt testek feküdtek,
fény balzsamozta őket minden reggel.
Míg a közöny szövetét fércelte az örök nyár,
hallgattam a tér dadogását, 
a remény láthatatlan arca fölé indulat szállt.
Tükrözött a vágy a torony ablakán,
s míg csapdosott korholt időknek pernye-szárnya,
a huzatos világban egyedül üldögéltem, 
én, a  firenzei csapos, magamba zárva. 
 
 
 
MAJORANA ANADYOMENÉJE
 
Sűrű hálóját 
lassan vízbe ereszti az ég,
partra száll, 
örömében táncol a fény.
Kékes erő forrong 
a hullámok nyelvén,
a forróság a homokra fekszik, 
henyél.
Vak tükröt forgatnak 
fejük felett a fák,
csillogó kagylóból hajol ki 
a fehér húsú vágy,
aranyló haját virággal 
szelíd fény szövi át,
egyszeri ünnepre készíti fel 
menyasszonyát.
Még bölcsőben a szerelem, 
dajkálja a láz,
kincs a mosolya, 
tekintete igézet-láng.
Mint a mesében, 
tündér-madarak serege száll.
Az epekedés keservét keresik, 
a fájdalom honát.
 
Tündököl a test,
izzó szeszély, 
varázslatos idegenség.
 
 
 
MAJORANA AZ ARNO PARTJÁN SÉTÁL
        Az Úr 1504. Esztendejében három olasz művész élt Firenzében: Leonardo Da Vinci, Michelangelo, Raffaello – Sandro Botticelli pedig Firenze mellett, de gyakran bejárt a városba. 
 
Délután az Arno partján sétálok,
a firenzei házak homlokzata a víz tükrében, 
mint egymáshoz ragasztott fényképek
görbülnek a szelíden fodrozott felszínen,
a folyó velem mit sem törődve kúszik tova,
és megfiatalodva ragyog a napfényben.
Látom Michelangelót, ki hű szolgájával,
Ubrinóval siet tovább,
s fejében talán újabb szonettet forgat,
szerelmének, Tommaso Cavalierinek
írja a tüzes, szenvedélyes sorokat,
de kinn a világ kies és kegyetlen.
Buonarroti arcára sötét árnyak borulnak,
mi a csudát keres most Firenzében 
Raffaello és a Da Vinci-klán – gondolja,
s képzeletében a kifaragott márványtömbből 
életre kelt Dávid néz vissza rá.
 
Az úton déli szél szalad, 
gondolataimba temetkezem, 
árnyékom csendesen lépdel mögöttem, 
s hallom, a víz mélyén énekelnek a halak.
 
Botticelli jön a járda folyóparti oldalán. 
A városba rendelték, hogy dönthessenek,
hová helyezzék Michelangelo Il Gigantéját.
A városháza melletti téren a legjobb – tépelődik
az ötvenkilenc éves mester, s Apellész önarcképe
tűnik fel előtte.
Egy fiatal nő halad el mellette. Ismerős az arca – 
fordul vissza, de vonásait már nem látja. 
Amikor megfestettem Vénusz születését – töpreng –
nem gondoltam Aphroditére, bár a kagyló motívuma,
mint test és lélek, egybetartozott vele. 
Vajon mi volt a titka annak, hogy csak Apellész
festhette meg Nagy Sándort, s szeretőjét, Campaspét,
csupán négy színt használva,
sárgát, vöröset, fehéret és feketét?
S hol volt a tettben az erény?
A művészetnek szigorúan csak a vallást 
kell szolgálnia,
Savonarolával ebben egyetértek –
   
Az úton déli szél szalad, 
gondolataimba temetkezem, 
árnyékom csendesen lépdel mögöttem, 
s hallom, a víz mélyén énekelnek a halak.
 
A folyón túl, a másik parton, mint Vénusz
keble domborodik a táj. Cédrusok, olajfák
halkan beszélgetnek, rajtuk finom permet,
szín erezte lepkeszárny.  
S a távolban egy vékony hang szól, 
Gian Giacomo Caprioti da Oreno,
ki lop, csal, csökönyös és falánk,
Da Vincit kérleli, könyörög neki, 
hadd ne fessen többé
Andrea Salai álnéven, ez megalázza, 
s ha a mester egy kicsit is szereti, 
tegye őt halhatatlanná.
Leonardo Di Ser Piero Da Vinci nem válaszol,
az öreg Arnót pásztázza tekintete, arra gondol,
a minap megígérte Machiavellinek,
a folyó medrének eltérítésére 
közösen rajzolnak tervet.
De Salai újra szóra csattan, perlekedne,
bizonygatná hű szerelmét. 
Da Vinci lefogja hadonászó kezét,
s mélyen a szemébe néz,
halálom után tiéd Mona Lisa – mondja halkan –  
melyről, még én sem sejtem,
annyi legenda szól majd, és ihletett beszély.
Szegény Raffaellónak is gondot okoztam vele,
kevesen értik, drága Salai, 
egy mosoly,
igen, 
egy mosoly, melyen időtlen időkön át tűnődtem, 
egyszer a legdrágább gyémánt ragyogásával is felér.
 
 
 
 
Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.