Irodalmi Jelen

„Nekem a múlt, jelen, jövő egyazon tartomány”

2014. május. 28. - 09:11

Különös, „regényhangulatú” verseskötet Szepesi Attiláé – mint a szerző a bemutatón elmesélte, volt is olyan ismerőse, aki azt kérdezte: ezek versek? Holott nemcsak a kötet alcíme, a Barbár szonettek utal arra, hogy költemények sorakoznak a kötetben, de a művek erős képisége is – lehetnének akár fotók vagy festmények is, mondta a művekről Száraz Miklós György, aki a szerzővel beszélgetett a Lítea-beli esten. A moderátor szavaival „későgótikus szárnyasoltárok" vagy Brueghel-képek hangulatát árasztó szövegek valóban prózaként hatnak, ahogy Szepesi felolvassa őket, mégis rendkívül tömörek és líraiak. A hanyagul odavetett mondatok mögött rejlő alkotásmód a szerző szerint olyan, mint a Hamvas Béla emlegette kocsis, aki csak úgy odadobja a gyeplőt a lovak közé.

Turczi István, Szepesi Attila és Száraz Miklós György

Szepesi írásművészetének sok értő méltatója van – emlékeztet a kötetet gondozó Parnasszus Kiadó vezetője, Turczi István –, a fülszövegben fel is sorolják néhányukat. Vas István, Lengyel Balázs, Határ Győző, Csiki László, Alexa Károly, Tandori Dezső, Esterházy Péter, Zalán Tibor, Kabdebó Lóránt – az esten Alexa és Kabdebó jelen is vannak, de még sok más barátot, írót látunk a közönségben. Az idén száz éves Határ Győzővel nem egy rokon vonást mutat a „garaboncnok” szerző, idézi Turczi Szepesi szavát, aztán átadja a mikrofont a beszélgetéshez.

A közönség soraiban mások mellett Ferdinandy Györgyöt, Deák Csillagot és Urbán Lászlót is láttuk

Száraz Miklós György arra kéri a szerzőt, foglalja össze az útvonalat, amelyet bejárt életében, és amelynek fonalát ez a kötet gombolyítja fel. Ungvári születés, beregszászi eszmélkedés, budapesti áttelepülés 1950-ben, tanári diploma Szegeden, tanárkodás Szászberegen, majd Ócsa mellett, s aztán újra Pest, Óbuda a mai napig. A tág körök egyre szűkülnek a kötet darabjaiban is – állapítja meg Száraz –, a Kárpát-medence történeteitől eljutunk a pesti utcákon zajló apró mozzanatokig. És még egy sajátosság, amely a moderátor szerint Hrabal, Marquez magánmitológiáit idézi: a békaperspektívából szemlélt történelem, a kisember által megélt nagybetűs história. Szepesi Attila rögtön hárítja a „magánmitológia” szót, római katolikusként nem szereti kiejteni sem. Ugyanakkor mégiscsak „családtörténelmet” ír, hiszen az édesanyja által kitaposott úton megy tovább. Mária néni kilencvenhárom éves, jelen van a bemutatón, és mint megtudjuk, ő maga is számos történetet jegyzett le családjuk múltjából.

Ungvárról induló, Budapestig tekergő szálak

A fia elmondja, a Medvecukor szilánkjaiban újrajkonstruálja ezeket az emlékeket, sokszor átalakítva-átszerkesztve, a kötetet olvasva anyja mégis nem egyszer ismert rá a történésekre, amelyek „pont így voltak”. Nyilván sok kutatómunka is lehet ennyi adat, név, helyszín pontos rajza mögött – firtatja Száraz, aki tudja, hogy Szepesiéknél tele a fal családi fotográfiákkal, az emlékőrzés és -átadás hagyomány náluk. A szerző visszaugrik az időben, és elmondja: ha kirakná őseivel a Kárpát-medence térképét, nem lenne köztük egy magyar sem – szászok, tótok, tatárok, lengyelek a felmenői, és a gyakran emlegetett cipszer nagyapa.

A kötetet a Parnasszus gondozta

Honnan a versekben elbeszélt történetek szenvtelensége? – kérdezi a beszélgetőtárs, hiszen a legnagyobb traumákról is nyugodt, egyenletesen hullámzó, szenvtelen mondatokban számol be a narrátor, nyoma sincs bennük indulatnak vagy elborzadásnak. „Igyekeztem a szó középkori értelmében költő lenni” – mondja Szepesi, akitől távol áll a romantikusok megkonstruálta „alanyi költő” alkotásmódja. Száraz megállapítja, hogy három nagy csomópontja van a versek kirajzolta kronológiának: a második világháborúból visszaszivárgó hadifoglyok érkezése, a család 1950-es átköltözése a fővárosba, és 1956. Majd a festőművész Rozsda Endrétől olvas fel néhány sort az idő időtlenségéről és szilánkosságáról – nem véletlenül, hiszen Szepesi is hasonló szilánkokból építkezik, „számodra is egyetlen idő van, abban közlekedsz”, fogalmaz Száraz. Kiplingnek, Borgesnek szintén kedvenc témája volt az örök visszatérés, mondja Szepesi, ez a gondolat üt át folyton a kárpátaljai falvak, városok életének megörökített pillanataiból is. „Lehet, hogy balekok ábrándja, de nekem a múlt, jelen, jövő egyazon tartomány” – mondja Szepesi. Rozsda Endre neve nem véletlenül került elő, ő is a szerző fontos festőinek egyike, de a legkedvesebb Gulácsy, a borítóra az ő festménye került. „Rám nem az idő, a káprázat hatott” – idézi a festőtől a költő.

Szepesi Attila folyamatosan írja a Barbár szonetteket

Szepesi eredetileg festőnek készült, csak azért nem lett az, mondja mosolyogva, mert ahhoz állvány kell, műterem és eszközök, az íráshoz pedig elég a toll és a papír. A Medvecukor egyik darabja megörökíti az operaénekes keresztmamát, aki napközben a gondjaira bízott kisfiút látja el, esténként pedig áriákat énekel. Őt látogatta meg egyszer Kodály, aki látva a rajzolgató gyereket, megállapította, hogy még festő is lehet belőle. Szepesi egyébként hegedülni is tanult, a muzsika épp olyan meghatározó számára, mint a festészet, és a regényesen ágas-bogas rokonságban a zenészvér is képviselteti magát.

Történetek a szovjetek által rekvirált házról, főzőszappant evő kutyáról, házkutatásokról, operaénekes keresztmamáról

De más is tarkítja a szerző sokoldalúságát. Tele vannak ezek a sorok növények, állatok, gombák neveivel, az elbeszélő hihetetlenül otthonosan mozog a természetben – hívja fel a figyelmet Száraz Miklós György, mire Szepesi Esterházyt idézi, aki azt mondta a költő-íróbarátról: „Szepesi Attila bízik állatban, növényben, legkevésbé az emberben”. A cipszer nagyapa egyébként erdőmérnök volt, talán innen a vonzalom. Régóta dédelgetett terv a gombáskönyv megírása, de hogy pontosan mi lenne ez – nem növényhatározó, nem gombalexikon – arról csak szűkszavúan beszél a szerző. Élményszerűvé, majdhogynem regénnyé tenné a gombák történetét, csak soha nincs ideje, hogy hozzáfogjon. Ott az ábrahámhegyi és mátrai ház, na meg öt gyerek, nyolc unoka, hamarosan a kilencedik is megszületik.

Továbbviszik-e ők is az emlékeket, kutatják-e ők is a múltjukat? – kérdezi Száraz. Egyelőre nem sok érdeklődést mutatnak – mondja a családfő, de ez már csak így szokott lenni. Amíg az ember fiatal, nem foglalkoztatja a múltja, s mire eljut odáig, hogy érdekelje, kihalnak a felmenői.

A szerző előtt csomagban a medvecukor, ami a Lítea háziasszonya jóvoltából került oda

Sokan már azt sem tudják, mi a címbéli medvecukor. A Líteában is támad egy kis vita, a bocskorszíjról már többen beazonosítják. Száraz Miklós, vérbeli művelődéstörténészként, készült: a valaha nagyon kedvelt édességet szinte a világ minden pontján ismerik, alkotóelemei az édesgyökér és ánizs, melyeknek számos jótékony hatása lehet. „Na tessék, én meg irtom az ánizst a kertemben”, mondja Szepesi, aki nemcsak a meghatározó gyerekkori emlék miatt választotta ezt a címet, de az orosz medve történelmi kontextusára is utal benne. A beszélgetés végén aztán mindenki megszemlélheti, milyen az igazi Medvecukor. Bakó Annamária, a Lítea vezetője a hagyomány szerint mindig megköszöni valamivel vendégeinek a részvételt. A könyvajándék elmaradhatatlan, de most mindenki kap mellé egy csomag medvecukrot is, amelyet ugyan ismernek az egész világon, de Budapesten egyedül a Hold utcai piacon lehet hozzájutni – mondja Annamária. Szepesi Attila édesanyja, Mária néni, virágot is kap. Végül még egy meglepetés: Urbán László összegyűjtötte az összes, eddig kötetben meg nem jelent Szepesi Attila-írást, és az est után egy vaskos dossziéban nyújtja át a szövegeket a szerzőnek.