Jelenések – Lászlóffy Csaba versei
Az Irodalmi Jelen köszönti a 75 éves költőt!
JELENÉSEK
LÁSZLÓFFY CSABA VERSEI
Füst Milán
(Önarckép)
Fenséges és alpári rég összemosódva benned;
s az állig begombolkozott magány: rekedt
suttogások szégyene és buja ellágyulások.
Fájó érzéketlenség! nem tudsz aludni –
a virrasztás révületében, a kínok könyörtelen
számbavételében is lehet vigasz. Minek a
gyújtogató sugár – akár a látnoké – ott, hol
nem terül föléd csak a halottak óvó arca
(se veretes szó, se egyéb pajzs)? A régi láz!
még hogyha te magad vagy is ezúttal a nemes
zsákmány – abból élt a vadság s a remény mindig,
amiből érte. Csak a diófa árnyéka nem koholt,
s ha valami még Világnak mondatik.
Ne halogasd tovább feladni a szemétürülékkel
elhantolt vagy műanyagfüves legelőkön arabs
szamárként őrjöngő, éhes lelked maradék
ifjúságát, de ne is siess –
a violaszín árnyék
mint álmos, lusta madarakat célba vevő
dob- és trombitaszó: előbb-utóbb rád talál.
Pózok a sebezhetőn
„a csodák magja mindig köznapi”
Orbán Ottó
1.
Ki fejti meg a költők személyes végzetét?
A nevetséges (hiszékeny?) póz és a természetes közti
üvöltéseket vagy a hallgatás halálfutamait?
(„Mi az, hogy nem lehet? Mindent lehet!”)
Rémképek pernyeszaga; az atrocitásig fokozott hűség
(„mélyen fájlalom”); a Goethe pocakján ringatózó csont-
szigeten vagy Einstein hajótörést hallucináló idő-roncsain
úszkáló szomjas árnyak (Kuncz Aladár s Pilinszky);
és a mindenkori időt lekésve trappoló értelmiség –
büdös nekik Freud feketehomok-utánzatú, a tüdőből
feltörő álom-süvítése, mint sivatagi hiénaüvöltés.
Az illúziótlanság rejtvényei, vagy csak zűrzavara
(Te, aki szeretted a tűzszüneteket: hol Pascal
erkölcs-protézisiével botladozva mászkálsz, hol a
boncterembe beráncigálva azt hajtogatod konokul,
hogy úgyis csak látszat-leletekre bukkanhatunk!
2.
Végül marad „a riasztó panoráma”,
meglesni zuhanásában a nagy vadat (bár:
„a bika jegyében születtem”!); de, ha úgyis
romokban a vár – mint kőkorszaki nehézkedés spermái:
kisország vaginájához ragadt jövő –, vajon mire akar
emlékezni még „a csillagokba felbámuló majompofa”?
A kottafejek sorakozójára? vagy a halál röhögésére
a megbánást hörögve színlelő fantomok színe előtt?
(Plakátokon a hazárd hősiesség: hadisarc! –
a lélekbúvár ítélete tárgyilagos: „Dögök!”)
A nyüzsgő – mert föltámadt – tények szemében szemen-
szedett hazugságok (bevett szokások, „gyártási hiba”;
vagy csak a megromlott memória – amikor már
nem érzi határait, mint a szétba..ott birodalom).
A költő képzelete viszont: romolhatatlan.
Feltéve, hogyha félig halhatatlanul is bírja a hajszát.
(Rekviem)
„Hűsét érzem, mint hús a kardvasét”
Milyen lehet egy „hagyományos költő” visszfénye
az oklahomai tüköraszfalton? Az obsitos-mély éjszakában?
Trükkök helyett a valódi düh szikrái,
szóözön helyett belső tűzözön.
Amit a halálnak sem sikerült eltüntetnie
(nemhogy holmi, vért és fényt kavaró-
zavaró, piaci vagy vegyesbolt-divatnak):
rajta a sérülékeny védjegy –
a „világ/b/irodalmi”!
A magyar költő*
Nézd őt, aki költ s a halál jegyese.
Hogy szikla repedt meg? s a többi mese
mind lelki nyavaly(!) – csak a rút, nyomorék,
vagy nagybeteg árny, ha ki veszti eszét
és ordit a csendbe magát perelőn,
megfúl a biedermeieres levegőn.
Ó, félre, ti hadfiak! Ostor a vád:
öldökleni, vágyva vad, ős-iramát
csaták buja bugyrainak. (Kitakart
bősz lárvatetem, te, mi tart meg? – a kart
a csonttöredék, szilánk szuronya!)
S ki tartja meg azt, kinek űr a hona,
és szétdarabolt-kaszabolt terein
a Délszaki Tünde-világ csupa kín?
A bécsi keringő, s a meisseni kincs;
bár külhoni készlet – de mégse hamis(!) –
a kényszerek képzete majd besegít
a holnapi Rémnek, ha nincstelenít.
Két háború végzete s bűne között
nem szörny feje sújt le, sem üstökösök,
de őrület üldöz, te számkivetett
– ha hív, ha hitetlen –: gyűlöleted!
s a békekötést tagadó, csenevész
kis indulat-átok… A vér elenyész.
Ha volna is elme a férfierényt
s a testbe, ha korbeteg, újra reményt
magába – magából is áldozatul,
de élve lövellnie, hangtalanul(!) –
jaj, akkor is fölfal a félsz, s idegen
kihűlve örökre az emberi nem.
Karóba, ki kardba omolva zihál;
fogytán a csodánk, a szem árka sivár.
Lám, fújtak a dalnak is, Balga Mihály!
(S a rend ha elülne, de vartyog a száj,
ületlenül – míg le nem áll a viszály.)
*Szabó Magdának, aki „poétikai bravúrt” fedezett föl az ifjú Vörösmarty hasonló című „különös” költeményében (1827), amely „csonka – félláb felütésével kezdődő, ugyanazzal befejeződő –, főleg daktilusokkal építkező”, anapesztusba átcsapó ritmusával megelőzte a híres Szeptember végént Petőfi később egy szótaggal megnyújtotta a páratlan sorokat.
„Szürcsölni agya velejét”
Sz. D. és a zene
Ó, értelem, jaj, értelem,
álmomban avagy éberen
csak ez tart (belső kényszerem)
életben, nincs más védelem,
e nélkül veszejtő verem
minden napom és félelem
fog el, fogódzóm sincs nekem,
mint ahogy nincs más érdemem:
világ balsorsán, élcemen
sírni, kacagni képtelen
volnék – örök esélytelen;
a belém szorult géneken
s világvert szenvedélyemen
erőt véve, száz véreren
hajózni, szörnyű szégyenem
partján, magányban égni benn,
a szabadságért féktelen
őrület határán velem
vergődő világ védtelen
pokolkincsét megértenem
– tűnődni kurta képleten –,
míg fogva tart a végtelen.
Tíz kör helyett: 10 x 7
„A sebeknek hinni fognak.”*
Csiki László emlékének
Az öregség brutális, keserű kontúrjai, midőn a drótfarkú
üstökös visszfénye nem érintheti már beszűkült köreidet.
Fakult, megégett szárnyad láttán nem csodálkozol, mint aki
minden korban otthon érzi magát; béklyóval csak az ember
életvitelét, értelmét lehet fogva tartani – képzeleted viszont a
fantasztikum áttűnéseivel, a fikció fölényével bosszút állhatott
zsarnokán. (Ha megfontoltabb lett volna, isten bizony nyomasztana.)
Mi az, hogy "hajlott koromban?" – e szókapcsolatot mint metaforát
sehogyan sem érted (még nem élted meg); csak az igazságként
föléd tornyosuló nyomasztó igazságtalanságokat, amelyek menten
eltörpültek, mihelyt fölismerted gyöngéjüket.* (Nagy ínségünkben
hajlamosak vagyunk eltúlozni egy emberöltőnyi szenvedést.)
Közérzeted nemigen volt jajdevidám, legfeljebb, míg fehér lap állt
előtted; ha teleírtad, már csak a hiány lidércfénye világított.
Volt-e más esély? Hangulatok hullámvonalai föl-fölrepítettek –
jó, hogy mégsem felejtetted a földön az árnyékodat.
*Camus-t parafrazálva
Az álmatlanság mondatszövevénye
„És a mondat, amit kettétörve elejtesz”
(Xavier Villaurutia)
Exhumálni valamit – de csak, ha érdemes.
Ártalmatlan emlékek, a kiszolgáltatottság zavaros
gyötrelme(?); jeltelen napoknak, totál-mindegy
találkozásoknak a túlélés (torzító) nagyítóüvegén vissza-
tükröződő érzelmes ürügye, alámerülés az álmatlanságba;
a hunyt szemek alól valami pótolhatatlan talán? –
(vagy csak sokkolt arcok, rég lebontott formák, meg-
kövült vétkek, semmitmondó suttogások a kibírhatatlan
vagy kisemmizett kedvessel); a szemhéj mögé zárva
annyi minden anyagtalannak tűnhet, amit valaha még
elevenen óvtunk a testiségünk tüneményeiből, kudarcából
a legszemélyesebbet is egyneművé oldó bíborzuhatagtól
– már rég nem gyönyör, de nem is rettegés a rejtélyeket
előbb-utóbb banálissá rútító-degradáló /rá/ébredésben.
