A Triznya-kocsma mesés évei
Szőnyi István festőművész lánya 1944-ben ment feleségül Triznya Mátyáshoz, az akkor ifjú festőhöz, akivel a Szőnyi család Zebegényben töltött vadregényes nyarai alkalmával szerettek egymásba. Zebegény sokáig a festők Kánaánja volt, ám a háború véget vetett az itteni idillnek is. A Szőnyi–Triznya házaspárnak 1949-ben, második próbálkozásra sikerült átjutnia a magyar határon, amikor is Olaszországba menekültek. Róma fogadta be őket, ők pedig cserébe az odalátogató magyarságot fogadták be otthonukba – képletesen és szó szerint is. Egyik állandó vendégük nevezte el a szüntelenül nyüzsgő, fenséges házi ételek illatával csalogató – a magyar és olasz konyha remekeit egyaránt felvonultató – családias kis művésztanyát Triznya-kocsmának.
A művészházaspár (Fotó forrása: www.infovilag.hu)
E római magyar kulturális (és kulináris) szalont Triznya Mátyás halála után Szőnyi Zsuzsa egyedül vitte tovább. Lehetetlen felsorolni mindazokat, akik megfordultak itt: Cs. Szabó László, Hubay Miklós, Márai Sándor, Mészöly Miklós, Pilinszky János, Weöres Sándor, Csoóri Sándor, Jancsó Miklós, Petrovics Emil, Mensáros László, Sebő Ferenc, Sebestyén Márta, Várszegi Asztrik, Illyés Gyula, Sára Sándor, Bánffy György, Szörényi László, és a sor még hosszan folytatható.
A Római Magyar Akadémia „hőskorában”, majd az olaszországi Márai-kultusz idején olyan pezsgő volt az olasz főváros magyar irodalmi, művészeti élete, mint azóta sem egyetlen idegen városban sem. Szőnyi Zsuzsa, aki lapszerkesztői és műfordítói tevékenysége mellett az Olasz Rádió magyar nyelvű adásának szerkesztőjeként, a Szabad Európa és a Vatikáni Rádió tudósítójaként is dolgozott, több naplóban örökítette meg ezeket az évtizedeket. A Római terasz, akárcsak A Triznya-kocsma a Kortárs Kiadó gondozásában jelent meg – Szőnyi Zsuzsa mindvégig közeli barátságban volt Ambrus Lajossal, Mátis Líviával és a Kortárs szerzői körével. A Római teraszban Szőnyi egészen kislánykoráig pörgeti vissza az emlékeket. Az évekre bontott napló lapjain életre kel Szőnyi Zsuzsa temperamentumos, lendületes személyisége, töretlen ragaszkodása hazájához, páratlan vendégszeretete, sokszor csipkelődő, éles szemmel, de sosem bántón „odamondogató” kritikai vénája és mély humánuma. A naplóban megörökített szüntelen sürgés-forgás, eseményözön és határokat átszelő jövés-menés középpontja valójában mindig a magyar kultúra római otthona, a Triznya-kocsma.
***
Részletek a Római teraszból
1999
Nyáron nincs Kocsma, 35 fokos kánikulában nem szeretek főzni. Ezzel szemben a magyar vándorok főleg a vakáció idején látogatják az Örök Várost, az örök tengert és a Zöldvendéglővé átalakult Kocsmát. A teraszon este hűvös szellő, a híres „brezza” lengedez, és a vacsora könnyen megoldható a sütő begyújtása nélkül is. Szabó Feri ilyenkor csak hagymás-szalonnás burgonyát kap, a téli rakott krumpli helyett. De így is örömmel jön, sőt szombaton bejelentette két püspök érkezését is! Bíró László és Spányi Antal püspök urak rendkívül kedves, rokonszenves emberek, rögtön felfedezték, hogy itt nem kell hangsúlyozni főpásztori mivoltukat, és Ferivel, Gyurival jó beszélgetésbe kezdtek. Gyuri előzőleg segített a bevásárlásban, mert a püspöki vacsorára váratlanul került sor. A vatikáni „Közért”-be már nem tudtam elmenni, viszont Gyuri beszerzett egy óriási, friss mozzarellát, amit Nápoly környékén bivalytejből készítenek. Paradicsommal, bazsalikommal, sóval, borssal mennyei eledel. Hozott még spenóttal, parmezánnal töltött ravioli tésztát, én meg nagy zöldséges tálat készítettem maradék hússzeletekkel, és a vacsorát a Gyuri által szerzetesi türelemmel felaprított gyümölcskocka-mozaik, azaz a macedonia fejezte be. Bíró László kalocsa–kecskeméti püspök, a családpasztoráció felelőse, ráadásul a Központi Szeminárium rektora, Spányi Antal pedig budapest–esztergomi segédpüspök, a prímás helynöke, mindketten nagyszerűen érezték magukat a teraszon, és megkönnyebbülve, hogy túlestek az interjún, amit Szabó Feri kért tőlük komoly problémákról.
2002
A sűrű vendégjárás miatt elhanyagoltam a naplóírást, amit igyekszem most nagy vonalakban pótolni. Lőte Enikő szállt meg nálam egy hétre, mialatt Kincses Veronika szoprán közreműködésével koncertet adott a római Akadémián. Sajnos a virágcsokron kívül az Akadémia igazgatósága csak egy maroknyi sós mandulát és egy pohár pezsgős bort ajánlott fel a művésznőknek.
Megesett a szívem rajtuk, és a Campo di Fiorin a nálam lévő friss euró-pénz erejéig meghívtam őket egy-egy pizzára. Más vendégek érkezése szintén izgalomban tartotta a római társaságot: Dante-konferenciát rendeztek az Akadémián Szörényi Laci, Kelemen János (Jimmy), Hajnóczi Gábor és Varga László részvételével. Megkértem Csorba László igazgató barátunkat, hogy a konferencia szereplői közül Szörényit hagyja utolsónak, mert a Vatikáni Rádióban csak hétkor fejezzük be a munkát, és negyed nyolcnál előbb nem érhetek a Via Giuliába. Kíváncsi voltam, mit mond Dantéról, mert Laci az égvilágon mindenről nagyon izgalmasan beszél. A szervezésbe talán valami hiba csúszott, mert az egyetlen meghívott olasz professzor nem jött el – így aztán a magyar irodalmárok olaszul társalogtak Dantéról, magyar közönség előtt…
Szombat este az egész szegedi tanári kar eljött a Kocsmába, és a fiatal ösztöndíjasok közé vegyülve ettek-ittak, amíg az utolsó falat is elfogyott a tálakról. Lehettek összesen vagy harmincan, az utóbbi időben egyre sikeresebb a Kocsma.
Másnap reggel, a hónap utolsó vasárnapján magyar mise volt, amin a buzgóbbak részt is vettek. Az első padban Tar Pál szentszéki nagykövet és felesége, Anne-Marie, mögöttük Szörényi Laci, szintén a feleségével, Pirivel, meg én, mellettem pedig az erdélyi kis kertészfiú (talán majd segít a terasz rendbehozásában). A zsoltárokat és énekeket Laci lelkesen fújta, nem hittem volna, hogy kívülről tudja a szövegeket is. Nemhiába mondják róla, hogy Magyarország legokosabb embere. Mise után az Akadémia udvarán pogácsa-agapé következett a három kedves, serény hölgy jóvoltából, akik a Pápai Intézet papjait látják el kitűnő koszttal. Az összegyűlt magyarok eközben nekiláttak a pletykázásnak, és csak akkor hagyták abba, amikor minden pogácsa és ital elfogyott. Az álldogálásban kifáradva Pirivel leültünk egy padkára, Csorba Laci pedig látván, hogy senki nincs a közelben, széles körű beszámolót tartott a nemrég zárult vatikáni magyar millenáris kiállítás hibáiról. Ki mindenki volt a ludas a katalógus körül kialakult botrányban (ő kívülállóként valóban nem hibáztatható ebben) – Piri érdeklődve figyelt, én viszont hónapokig mást se hallottam, mint a „szakértők” baklövéseiről szóló rémregényeket. Most persze otthon azt terjesztik saját magukról, hogy kitűnően sikerült a kiállítás.
Végre előkerült Szörényi Laci, aki a földszinti galériában kiállított Szmrecsányi-szobrokat nézte meg, és felvidult, amikor közöltem vele, hogy meghívom őket ebédre. Jött Jimmy is, akit annak idején, marxista múltja miatt, még akadémiai igazgató korában „kitiltottam” a Kocsmából. Rettentő boldog volt, hogy a tiltott paradicsomba beléphet, és Lacival együtt békésen pöfékelt a pipájával. A fiataloknak csak a teraszon szabad dohányozniok, de a két pipás professzorral muszáj kivételt tenni.
(…)
A Kocsmában megint telt ház volt, huszonöt-harminc fiatal nyüzsgött és falatozott. Szabó Győzőék kocsin elhozták Róna-Tas Andrást és nejét, aki gyermekgyógyász. Mindketten szerény, szimpatikus emberek, s nagyon értékelték a Kocsma működését a sok ösztöndíjassal. Magos Zoli főszakács egy hideg tonhal-tészta összeállítást hozott, majdnem mind megmaradt, mivel a magyar gyomor inkább a rakott krumpli és babgulyás felé húz. Zoli kicsit meg is sértődött, de másnap telefonáltam neki, és biztosítottam, hogy újabb filmes csapat érkezik estére, és velük majd megetetem a gasztronómiai költeményt. A Kocsmában különleges, ritka vendégként megjelent Somorjai Ádám is, aki végül olyan jól érezte magát, hogy majdnem utolsónak ment el. A szegedi professzorral történelmi kérdéseket vitattak meg. Mikor Róna-Tas András a közelembe került, diszkréten megkérdeztem, hogy Györffy Gyurkával jóban volt-e. Igen, néha volt ugyan véleménykülönbség köztük, de nagyon tisztelte, és máig is a legnagyobb történésznek tartja. Erre megnyugodtam, mivel emlékeztem, hogy Györffy az egyik középkorászt csak mint a „szegedi szörny”-et emlegette: ezek szerint talán inkább Kristó Gyulára gondolhatott. Ez is egy jó szakma: mindenki azt utálja a legjobban, aki ugyanazon a területen dolgozik, mint ő.
Az egész társaság kórusban megállapodott végül, hogy az olaszok a boldog nép: velünk ellentétben nem gyötrik magukat a politikával. Ha a szakszervezet milliós tüntetést rendez, szívesen jönnek ugyan Rómába (persze ingyenbuszokon és -vonatokon), hozzák a vörös zászlót is, de csak akkor, ha mindehhez meleg ebédet is biztosítanak nekik.
(Megjelent: Budapest, 2006, Kortárs Kiadó. Sajtó alá rendezte: Hafner Zoltán)
Leadkép: Szőnyi Zsuzsa Rómában, valamint Triznya Mátyás akvarellje
