Nem fogunk beleőszülni

Aki ismeri valamelyest Nagy Koppány Zsolt prózavilágát, tudja, hogy született „nyelvbűvészként” teremt egészen új világokat, beszédmódokat, amelyben a székely ízektől a posztmodern szarkazmusig – kiegészülve egy komplett utalásrendszerrel a magyar és világirodalomból – minden megtalálható. Turi Tímea, a kötetet gondozó Magvető szerkesztője azzal kezdte a Nyitott Műhelyben rendezett beszélgetést: érzése szerint mintha ezektől a sziporkázó szövegbéli „mutatványoktól” Nagy Koppány elmozdult volna a realizmus felé. A szerző gyors szemlét végzett eddig megjelent művein, hogyan változott meg csakugyan attitűdje a Nem kell vala megvénülnöd 2.0 megjelenésének idejére, s az esten többször is visszatért önmagával kapcsolatos megfigyelése: alkotói fejlődéstörténetében elérkezett az úgynevezett szövegirodalom végéhez.

Annak, hogy a regény elejére bekerült a formula, miszerint a hasonlóság a valósággal csak a véletlen műve, egészen hétköznapi oka van – avatott be Nagy Koppány Zsolt. A története középpontjában a Só- és Egyéb Szóróanyagok Hivatala elnevezésű sóhivatal áll, és a megírás idején mint jó szerző, rákeresett az interneten az „útszórósó” és a „mennyiség” szavakra. Legnagyobb meglepetésére a Google kidobott találatként egy HVG-cikket, melyben a regényben ábrázolt sztorihoz kísértetiesen hasonló csalási ügyet taglalnak. Így aztán az író jobbnak látta, ha elzárkózik a valóságtól, és marad szigorúan a fikciónál.

A mű egyébként három regény egyben: a főhős, Fényező Nagyjuhász János életének három szakaszát mutatja be. A Feljegyzések a hivatalból című első rész nem csak Dosztojevszkijre utal, de a hivatalosan is „feljegyzésnek” nevezett, közigazgatásban használatos ügyiratokra, melyek a bürokratikus falanszter kellékei, ahol a főhős dolgozik. A részletnek köszönhetően, melyet az író felolvasott, beláthattunk az aktatologató gépezet kulisszái mögé, ahol elkorcsosult „hivatali patkányok” próbálják a legfurmányosabb módon megúszni a munkavégzés legenyhébb formáját is. A szöveg kézikönyv-pontossággal avat be a bürokrácia műhelytitkaiba, és játszik el a hivatali zsargon kínálta, kacagtató nyelvi lehetőségekkel.

Ehhez persze kellettek a személyes tapasztalatok, és Nagy Koppánynak volt is benne része. Azalatt azonban, míg hivatalban dolgozott, nem lett volna sem etikus, sem veszélytelen közölni ezt az írást („A hivatal, hol állásom vagyon, gyáva emberré tett” – idézte refrénszerűen kezdődő mondatát a szerző), így kénytelen volt felmondani – a fikció ismét győzött a realitás felett. A sziporkázó szöveg egy kissé elkomorul, mire a harmadik regényhez érünk – jegyezte meg Turi Tímea, és Nagy Koppány nem is vitatta ezt, hiszen hőse öregkorát, s egyben tehetetlen végzetét beszéli el a harmadik egység. Mivel a történet egy negatív utópia, az író nehezen tudott úgy beszélni róla, hogy ne „lőjön le” semmilyen lényegi mozzanatot a történetből, de a végkifejletet azért titokban tartotta.

Disztópiájának alapját a 2050-dik év című korábbi novellája adta, mely az Amelyben Ekler Ágostra emlékezünk című kötetében jelent meg. A groteszk elbeszélés, mint címe is mutatja, a jövőben játszódik, amikor is egy új törvény szerint mindenkit kivégeznek, aki az ezredforduló előtt született. Ebből kiindulva írta meg Nagy Koppány a Nem kell vala megvénülnöd regényhármasát, melynek két korábbi változatával olyan elégedetlen volt (nyelvileg hol sekélyesnek, hol unalmasnak, hol ömlengősnek, rosszabb pillanataiban egyszerre mindháromnak érezte), hogy mindkettőt megsemmisítette.

A harmadik verzió szerencsére már megmaradt – ennek főhőse időskorában veje házának padlásterén bujkál, az öregek „vészkorszakában” itt kapja a híreket a külvilágról. Turi Tímea azt firtatta, vajon Nagy Koppány öregedéssel kapcsolatos személyes szorongása dolgozott a történet háttérében, vagy inkább egy társadalmi jelenségre akarta felhívni a figyelmet. Az író a konkrét választ megkerülve válaszolt: a regényben az öregek vesztét naivitásuk okozza – magyarázta –, ugyanis meggyőzik magukat, hogy a külvilág rémhírei nem igazak, és előjönnek búvóhelyükről. (Hogy mi történik velük, azt a regény vége is csak sejteti az olvasóval.) Fiatalon a főhős sem sétált volna be abba a csapdába, amelybe öreg fejjel, cinizmusát és szarkazmusát elveszítve beleesett.

A beszélgetésnek ezen a pontján derült fény a cím eredetére is. A Lear királyban szereplő mondat – a Bolond szavai – Vörösmarty fordításában hangzanak a legszebben („Nem kell vala megvénülnöd, mielőtt fejed lágya benőtt”), ugyanis az összes többi fordító a mondat első felét is múlt időbe teszi: Nem kellett volna megvénülnöd. Zsoltnak épp ezért tetszett a Vörösmarty-fordítás, melyet tekinthetünk a 0.0-verziónak. Az „1.0-ás változat” Borbás Mária érdeme, aki kiváló fordítóként John Wain amerikai író Nuncle című elbeszélésének adta 1969-ben a Nem kell vala megvénülnöd címet. Így kapta Nagy Koppány regénycíme a 2.0-ás kiegészítést, mely a maga kettős olvasatával jó választásnak bizonyult a drámai történetet „sokhúrú cimbalomként” megszólaltató író részéről.

Hogy a korábban szövegirodalomban élvezettel tobzódó Nagy Koppány Zsolt eljutott ennek az alkotói korszaknak a végére, az is mutatja, hogy a jelöletlen idézetek posztmodern halmozása helyett most átcsapott a másik végletbe, és élvezettel adta meg (majdnem) minden szövegátvétel pontos helyét. Ahogy Turi Tímea is megjegyezte: Nagy Koppány hősei élvezettel hivatkoznak a különféle hivatali rendszabályok, közigazgatási oktatóanyagok – földi halandó számára hajmeresztő – szöveghelyeinek forrásaira.

Nagy Koppány nemcsak az állami sóhivatalok nótáját húzza el regényhármasában, hiszen a középső rész, „Az angoltanár evangéliuma” a multicégnél munkát vállaló nyelvoktató svindlizéseit beszéli el Károli Gáspár nyelvén. (A felolvasott részlethez hozzáképzeltük vala az írott változatot is, melyben minden „c” cz-ként, és minden „cs” ts-ként íratott.) A kacagtató szöveget hallgatva Turi Tímeához hasonlóan bennünk is felmerült a kérdés: nem fél-e a „bosszútól” az író, aki merészen kiszerkesztette a lapokon a köz- és a versenyszférát egyaránt. Vagyis: „Mit fog szólni ehhez a valóság?” – kérdezte zárásképp a szerkesztő, amire Nagy Koppány a maga fanyar humorával úgy válaszolt: tapasztalatai alapján reménykedik, hogy (volt és leendő) hivatali munkaadói továbbra sem olvasnak; tanítványai pedig saját érdekükben ugyan megveszik a könyvet, de elolvasni már valószínűleg ők sem fogják. A lebukás veszélye tehát kicsi.

Szöveg és fotók: Laik Eszter