Szív lándzsahegyen – '56 október – vége/láthatatlan

 

 

 

Mennyből az angyal menj sietve

Az üszkös, fagyos Budapestre.

Oda, ahol az orosz tankok

Között hallgatnak a harangok.

Ahol nem csillog a karácsony,

Nincsen aranydió a fákon,

Nincs más, csak fagy, didergés, éhség.

Mondd el nekik úgy, hogy megértsék.

Szólj hangosan az éjszakából:

Angyal, vigyél hírt a csodáról.

 

 

Csattogtasd szaporán a szárnyad,

Repülj, suhogj, mert nagyon várnak.

Ne beszélj nekik a világról,

Ahol most gyertyafény lángol,

Meleg házakban terül asztal,

A pap ékes szóval vigasztal,

Selyempapír zizeg, ajándék,

Bölcs szó fontolgat, okos szándék.

Csillagszóró villog a fákról:

Angyal, te beszélj a csodáról.

 

 

Mondd el, mert ez világ csodája:

Egy szegény nép karácsonyfája

A Csendes Éjben égni kezdett -

És sokan vetnek most keresztet.

Földrészek népe nézi, nézi,

Egyik érti, másik nem érti.

Fejük csóválják, sok ez, soknak.

Imádkoznak vagy iszonyodnak,

Mert más lóg a fán, nem cukorkák:

Népek Krisztusa, Magyarország.

 

 

És elmegy sok ember előtte:

A Katona, ki szíven döfte,

A Farizeus, aki eladta,

Aki háromszor megtagadta,

Vele mártott kezet a tálba,

Harminc ezüstpénzért kínálta,

S amíg gyalázta, verte, szidta:

Testét ette és vérét itta -

Most áll és bámul a sok ember,

De szólni Hozzá senki nem mer.

 

 

Mert Ő sem szól már, nem is vádol,

Néz, mint Krisztus a keresztfáról.

Különös ez a karácsonyfa,

Ördög hozta vagy Angyal hozta -

Kik köntösére kockát vetnek,

Nem tudják, mit is cselekszenek,

Csak orrontják, nyínak, gyanítják

Ennek az éjszakának a titkát,

mert ez nagyon furcsa karácsony:

A magyar nép lóg most a fákon.

 

 

És a világ beszél csodáról,

Papok papolnak bátorságról.

Az államférfi parentálja,

Megáldja a szentséges pápa.

És minden rendű népek, rendek

Kérdik, hogy ez mi végre kellett.

Mért nem pusztult ki, ahogy kérték?

Mért nem várta csendben a végét?

Mért, hogy meghasadt az égbolt,

Mert egy nép azt mondta: "Elég volt."

 

 

Nem érti ezt az a sok ember,

Mi áradt itt meg, mint a tenger?

Miért remegtek világrendek?

Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.

De most sokan kérdik, mi történt?

Ki tett itt csontból, húsból törvényt?

És kérdik, egyre többen kérdik,

Hebegve, mert végképp nem értik -

Ők, akik örökségbe kapták -:

Ilyen nagy dolog a Szabadság?...

 

 

Angyal vidd meg a hírt az égből,

Mindig új élet lesz a vérből.

Találkoztak ők már néhányszor

- a gyermek, a szamár, a pásztor -

Az alomban, a jászol mellett,

Ha az Élet elevent ellett,

A Csodát most is ők vigyázzák,

Leheletükkel állnak strázsát,

Mert Csillag ég, hasad a hajnal,

Mondd meg nekik -

                           mennyből az angyal.

 

 

 

 

 

 

 

 

Magyar szabadságunk visszavívása (melyhez hasonló fordulat talán csak az a régi felszabadulás lehetett, a török hódoltság alóli), szülővárosomban, Miskolcon ért, egy irodalmi est után. Délelőtt itt, Budapesten, még láttam szobrát a nagy bálványnak – akivel szemben tárgyilagos ítélkezésre bizonyára csak hosszú-hosszú évtizedek múltán lesz képes a háborgó szív és a tiltakozó értelem – és tizenkét órával később, vacsora közben, már ledöntésének hírét hozták az izzó telefondrótok. Két napig ott, Miskolcon, mint egy óriási ciklon központi szélcsendjében – akkor még zavartalan szélcsöndjében – éltünk, onnan nézve az örvény köröttünk forgó, fenyegető és omló falait, onnan sóvárogva, majd sietve vissza, mihelyt lehetett Budapestre. Nem akarom elhallgatni, hogy ezt a relatív akkori nyugalmat s a feltámadásnak ott is elemi erővel kitörő jeleit és tetteit a bányavidék magyar munkásságának és három egyesített – politikailag tőlem idegen, de – idejekorán felocsúdott magyar vezetésének köszönhette szülővárosom.

Azóta naponkint, óránkint haladt felettünk a történelem. Többnyire ingó árnyékát sejtettük csupán. Komor képei és hangjai még a lelkünkben. De Magyarország elérte a hihetetlent: felszabadult! Fel a föld és a nép, melynek erejét csak apáink vérét és véres zászlait idézve emlegettük nemzeti imánkban! Azt a vért most a fiainkéval együtt kell ízlelnünk szabadságszomjú ínyünkön; azoknak a zászlóknak a csattogását lelkünkben ezentúl együtt kell hallanunk az elmúlt nyolc nap piros-fehér-zöld repesésével.

Magyarország felszabadult. Hadd kérdezzem azonban, magamtól és mindenkitől: igazán felszabadult-e?! Felszabadult-e a további lidércnyomás lehetőségétől, felszabadult-e a megismétlődés veszélyétől?! És még valamitől! Amit a magyarság most művelt, azt nyolc napon át lángoló glóriaként csavarta maga körül a földgolyó, glóriaként, melyben soha ki nem hűl a vissza811nyert tisztelet, a szeretet és a csodálat. Sehol a szabad világban. Sőt talán még másutt sem. Nem szabad csökkentenünk ezt a fényt, nem szabad ezt a ragyogást. Ész, erő, készenlét és minden szent akarat fogjon most össze és őrizze és emelje végső diadalra benne céljainkat, az igazság, az okosság, az emberiesség, a nemes hagyományok és az életképes haladás munkálását abban a – semmi harcnál nem kisebb – másik feladatban, ami most következik, az új, az igaz országépítésben.

Nem minden rossz, amit az elmúlt szerencsétlen tizenkét év akart. Nem csírájában minden – ezt ne felejtsük. De még százszorta, még ezerszerte kevésbé felejtsük a rosszat, amit csinált és amit tervezett.  

A konok kegyetlenséget, a jog, igazság és a szellem bitang tiprását, az egész poklot, melyet halálos betegségként próbált az eleven élet gazdagságába beleépíteni az életképtelen teoretizmus.  

Tanulságképpen se felejtsük a fájdalmat, a fájdalom növelését, mint kormányzati eszközt! Akként is fel kell szabadulnunk, hogy megmentsük magunkat és jövőnket az elmúlt tizenkét év bűneinek ismétlődésétől és ismétlésétől.

Sok jóvátenni való vár még ránk, sok becsületes igazságtétel, aminek szüksége csak ezután fog kiderülni. S ami nélkül nem nyugodhatnak meg igazán a lelkek.

Magyarországot a fiai, a szenvedése és kétségbeesése szabadították fel. Váltsa meg most a szent munka és valami hasonlata a mennyei igazságnak a földön.

Budapest, 1956. október 31.

 

 

 

 

 

 

 

– Fegyverük van? – kérdezte a főhadnagy a pesti hídfőnél.

1956 novembere. Utoljára találkozom Szabó Lőrinccel. Az Írószövetség elnökségi üléséről kísérem hazafelé. Autóbusz, villamos nem közlekedik, a Fasor és a Volkmann utca közt jó háromórás a gyalogút.  

Sétatársam engedi, hogy cipeljem nehéz aktatáskáját.

– Gránát, efféle? – irányul ránk nyomatékul két géppisztoly is.

– Nem foglalkozunk tűzfegyverekkel – próbálja csillapítani a tiszti különítményeseket Szabó Lőrinc.

Négyen kerítenek bennünket körül, tapogatják zsebeinket.

– Kinyitni azt a táskát!

Tömve költőtársam versfordításaival és A huszonhatodik év gépiratával. Órája szolgáltattam vissza, nálam volt – betekintés végett – október óta.

– Röplapok?

– Éppenséggel… – kezdem bizonytalanul.

A parancsnok beleolvas:

 

 

– Komoly emberek és ilyen marhaságokat firkálnak – adja vissza undorodva a paksamétát a főtiszt. – Na, siessenek haza, sötétedés előtt. Ne találkozzunk másodszor.

– Azt gondolta, te írtad – évődik Lőrinc.

– Mért, nem lehet kinézni belőlem, hogy néhány szonettet én is össze tudnék ütni?

– Komoly emberekről volt szó az imént. Rólam állíthatta elsősorban.

– Csak mert szemüveget viselsz. De ne haragudj, irodalomértő ávéhás percig se hiheti, hogy egy ötvenes évei végét taposó matuzsálem lányokra, nőre egyáltalán gondolhat még.

– Várd ki, leszel te is hatvanas öregúr. Szeretném olvasni akkori verseidet.

A Széna téren járunk már. Nyitott páncélautók jönnek szembe. Kerülgetjük az ellenállás omladékának maradványait.

– A zsarnokság mindig ostoba – mutat Lőrinc a szétlőtt házakra. – Végső fokon mindig ostoba. Az értelem ebben reménykedhet. Egy zsarnok lehet jó taktikus, de mindig rossz stratéga. A pillanatnyi célért habozás nélkül feláldozza a távolabbit. Győz a jelenben, következésképp elveszti, amivel áltatja magát, csal bennünket, saját jövőjét.

A Városmajor előtt visszatér korábbi témájára.

Verset készül írni a forradalomról. 56-ról, igen. A Szózatét parafrazeálja. Néhány sort elmond belőle. Az alapgondolatra emlékszem csak: a sírt, melyből nemzet kel föl, ujjongó népek veszik körül.

– Pompás, de az ötlettel játszott már valaki. Véletlenül akadt kezembe múltkor Vajthó tanár úr Magyar költők-je. Közlésre érdemesíti Palágyi Lajost is. Valamelyik epigrammáját, alighanem az első világháború után keletkezett, azzal végzi: a sírt, hol nemzet süllyed el, koncra éhes hiénahad veszi körül.

Szabó Lőrinc izgatott lesz.

– Szerepelek abban a gyűjteményben. Nem emlékszem Palágyi költeményére, de abból a témából, remélem, jobb verset írok azért.

– Biztos vagyok benne.

Meg-megállunk, Szabó Lőrinc szíve tájékát markolássza – hányszor láttam nála ezt a görcsös mozdulatot könyvtárszobájában beszélgetve is!

– Mintha lándzsák fúródnának a szívembe. Ez visz el végül, az angina pectoris. Néhányszor próbálkozott velem, ott jártam a határvidéken, de visszahoztak. Te mit gondolsz, van valami azon túl?

– Tudhatod, mit gondolok.

– Kíváncsisággal meghalni, ez kínálkozik valamilyen utolsó vigasznak talán. Élményként, éberül várni tulajdon elmúlásunkat. Az biztos – fűzi hozzá tűnődve –: ott más lesz a tér, más az idő. Ha van irgalom az Univerzumban, amit élve lehetetlen elképzelni, arrafelé személyes tapasztalattá válhat. Nagy kár csak az, hogy nem számolhatunk be róla, miféle isten vagy ördög vár odaát.

A Városmajor szélén javaslom, pihenjünk meg egy padon. A pad körül puha, sáros a föld.

– Nézd, itt járt a sátán – mutat lábunk elé rekedt, kurta nevetéssel.

A süppedékeny talajban élesen kirajzolódó patanyom.

– Akkor lesne ránk a bokor mögül. Mégsem érzem a kénkőszagot. Aztán az ördögnek lehet patája ugyan, de az egyházatyák nem említik, hogy patáján patkót visel. Nem gondolod, lovas kocsi állhatott félre itt, a parasztok sűrűn hordják föl mostanság termékeiket vidékről.

– És ha ennek ellenére mégis Belzebub? – vizsgálja Lőrinc félkomolyan a zöldsövényt.

Valami surran-villan. A bozótban egy karcsú kis menyét kérdőjellé merevedő teste.

Odább, a betonút szemközti oldalán kocsmaajtó csapódik szélesre, négy-öt részeg bukkan elő kurjongatva. A vazallus kormány vattakabátos önkéntesei a park homályában ólálkodhattak eddig – villámgyorsan megjelennek.

– Oszolni azonnal – ordít usankás hangadójuk. – Tilos minden csoportosulás!

Szabó Lőrinc sóhajtva tekint az égre.

Gyülekezési engedély nélkül tüntető csillagok töltik be a menny Bem József terét.

 

 

 

 

 

(Töredékek)

 

Arany ősz, szüret ideje. Must-illat,

darazsak dongnak. Szív, lélek tavasza

az őszben. Fiam, unokám lehetne…

Sortűz. Lánckerekek csörömpölése.

Arany ősz, arany. Must-illat. Talpak

pora, levelek ragyogása. Füst, vér.

Torkolattüzek. „Ha mégegyszer azt

üzeni…” Kimetszett közepű lobogón

át az égre: „…hogy rabok tovább…” –

tízezreken végigmorajlik. Must-illat.

Sortűz. Vérszag. Fiam, unokám lehetne

az a fiatalember… Lágy őszi táj.

Tankágyúk erekciója. Must pezsdül,

vasabroncs pattan. Egy vaskapuszárny

dörrenve becsukódik. Tűz, vas. Tűz,

vas. Akár az unokám lehetne,

aki voltam… Légy zizzen, darazsak

dongnak. Sortűz. Vérszag. Télszag.

Zárcsattanás. Kulcsok csikordulása.

Száz évig tartó negyedik évszak. El-

falazva. Befalazva. Szél rohamoz,

kimetszett közepű lobogót szaggat.

Ifjak valánk. Fiatal voltam.

 

 

 

 

 

 

 

Egy icipicit igazítottak a világon

Imre bácsiék, Pista bácsiék.

Fölakasztották, bekasztlizták őket.

Mátyás bácsi és Ernő bácsi

megpucolt Moszkvába. (Másokról ne történjék említés.)

Azután eljött János pap országa.

„Sose halunk meg!”

Három- és harmincezer

közöttire becsülik

az itt tartózkodó és a betolakodott

hullák együttes számát.

Nehéz ennek

utánaszámolni utólag.

A valóság nem számol önmagával.

Elszámolja magát? Vagy leszámol?

Meg se tanult számolni,

elhúzták negyedikben

ezt az egységes és megbonthatatlant.

Két számot mondok:

56

68

Összeadhatjátok, kivonhatjátok,

megoszthatjátok, megszorozhatjátok.

Csődöt mondott

aljasságotok számtalan tana.

 

 

 

 

 

 

 

 

Szent igyekezetében bizonyos napok kampójára abnormálisan sok múltat zsúfol fel az utókor, ott ácsorog a nemzeti ünnep, e kollektív ruhafogas, épp, hogy el nem dől, vastagon lóg rajta mindenféle emberi gúnya, őrbundától nercbundáig, díszmagyartól ávós-zubbonyig, hóhérköténytől rakottszoknyáig. Púder, vér, lakk, könnyek, takony. Volt és mai ünnepek, törések és cezúrák, hozzám tartoznak, noha nem enyémek. Nehéz a dátumokkal. Sose hittem volna például, hogy október 23-át, a magyar forradalom kitörésének évfordulóját is szét lehet aktuálpolitizálni, szét lehet ünnepelni, egészen a csömörig, az érdektelenségig. Az persze más kérdés, hogy ‘81 vagy ‘86 októberében ezzel a munkaszünet-pörkölt-lyukaszászlószentelés állapottal boldogan kiegyeztem volna. Ama létező szocializmushoz képest, nem lehet elégszer leírni: ez, amiben itt ma élünk, maga a szabadság. Egy ilyen kishagyományú demokráciában, úgy látszik, ilyen a reális szabadság. Persze ne látsszon így, folytatnám rögtön és ingerülten, ne legyen megint ilyen ócska és pártállami, de ez most kevéssé tartozik a tárgyhoz. 

 

*

Íróként, teremtsek bármit, fikcionáljak illetve konfabuláljak bármilyen merészen, alapvetően emlékezem. Az írás múltidézés, nincs mese. Pontosabban: hagyom emlékezni a fantáziámat, ami képtelen másból építkezni, mint a megtörténtekből. Régóta izgat tehát, hogy miképpen függenek össze egy nemzet, egy ország, de akár egy kontinens sorsfordító, utóbb ünneppé pirosodó dátumai az egyén privát idejével, s hogy egyáltalán: mennyire lehet beleavatkozni az időbe, mi történik, ha formátlan és indulattalan hömpölygését utóbb évszámok és napok köré tereljük, s  mint valami kampókra, felakasztunk e dátumokra egy csomó történelmet, hisz akkorra az a kazalnyi esemény már történelem. Megjegyzem, ha már az akasztásnál tartok, hogy a hajdani béketábor rezsimjei homlokegyenest fordítva cselekedtek olykor (nem csoda, hisz igazán alkotó viszonyban voltak az idővel, átírták, kiradírozták, megfenyegették), vagyis úgy tettek, mintha bizonyos napok sosem történtek volna meg, úgy viselkedtek, mintha nem is létezne ama kampó, mely persze volt, nagyon is volt, kifényesedett a használattól, hisz a győztesek titokban vagy nyilvánosan arra lógatták fel ellenségeiket.  

 

*

Lassan forgatom, elnézegetem a tárgyamat, ami legelőször is szó: törés, cezúra. Jó erős szavak. A törés, legalábbis magyarul, nekem durvább, hogy úgy mondjam bruchtálisabb történés, a törések emlékét akarják kiirtani a diktatúrák, s e törésekből lesz aztán tananyag, piros betű, szoboravató. A törés nyílt ellenszegülés, következménye a letagadhatatlan retorzió. A törés egy reflektor felrobbanása, a cezúra viszont inkább egy éles szemvillanás. Utóbbi egymagában kevés, de szemből több van mint reflektorból, másrészt a reflektorokat ki lehet cserélni, a szemeket viszont csak kiverni lehet. Persze a cezúrából bármikor konstruálható törés, árok, sőt szakadék a megrendelő igényei szerint, el is tüntethető a múlt ábrázatáról sminkkel, megvilágítással. Netán át lehet minősíteni holmi kis ránccá a létező szocializmus mázas-rózsás ábrázatján, ez, elvtársak nem repedés, hanem igenis nevetőránc a szebb jövőbe vetett rögös utunkon. Látszik itt valami? Nem látszik. Márpedig ami momentán nem látszik, az momentán nincs, mi pedig, jelenkor és utókor, momentán élünk, illetve a jövőnek élünk -- igen, ironizálok, elhúzom a számat  a folyton újraírt történelmek felett; az Elbától errefelé, vagyis keletre választási ciklusonként újrasminkelik a  népek a múltjukat, illetve nem a népek, viszont mindig és hangsúlyozottan  a népek nevében. 

 

*

A törések eléggé hasonlóak, cezúra viszont rengetegféle van. Ki lehet tenni röhögéssel, káromkodással, akár egy pörköltbe főzött párttagkönyvvel. A cezúrákat leginkább az „egyszerű nép” teszi ki, a nép, mely többnyire nem hősökből áll, nem túl hülye, nem túl okos, élni akar, semmi mást. Betörni ugyan be lehet, de a (véres) orránál fogva sokáig nem hagyja vezetni magát. A cezúra világos különbségtétel, határozott, de hajszálnyi történés a fejen, a levesben, olykor szemernyi zökkenő, csupán az érzékeli, aki akarja. A törést el lehet fedni, gipszelni, be lehet foltozni, jelentős képzavarral: le lehet verni, a cezúra viszont megfoghatatlan, a cezúra megannyi vékony repedés. Halk kicsi pókhálók indulnak meg és futnak össze, a dolog sziszifuszi, inkább tehetetlen, mint hősies, ellenben visszafordíthatatlan, hisz az egész konstrukció kezd el repedezni. A lázadások, a forradalmak siettetik a folyamatot, de végső soron a sok kicsi cezúrától fárad el az anyag, a diktatúra lenge vasbetonja, és nincs reform, és nincs segítség, végül már minden riadóztatott tank és esztelen rendpárti beszéd csak fölerősíti ezt a civil rezgést, a cezúrák percegését. Ama (eme) politikai Közép-Európában ki előbb, ki utóbb meghúzta a maga cezúráját. A rendszer, legalábbis Magyarországon, úgy dőlt meg, hogy nem döntötték meg. Rároskadt önmagára, mint egy széthajszálrepedt fazék. Gorbacsov, és a peresztrojka című szovjet hattyúdal csupán levonta a konzekvenciát: jobb békén maradni, mint hagyni, hogy ténylegesen, hogy triumfálva döntsék meg, ami már úgy sincs. Jobb kivonulni, hazavinni néhány marék múltat, tangabugyit, néhány falból kitépett villanykapcsolót, pár ezer agyonhasznált, szomorú tisztecskét és kiskatonát. 

 

*

A párttagkönyvvel a pörköltben pedig úgy volt, a nyolcvanas évek elején, hogy egy megbízható vendéglősnek, ki  számos pártbizottsági munkavacsorának és családi estnek volt mint szakács kitüntetett mellékszereplője, egyszer csak elege lett  a barakk vidámságából, amiképp a kövér hányásszagból is a barakk háta mögött, bár ezt ő így (sehogy) nem fogalmazta meg magában. Nem lévén karakán értelmiségi, aki szemtől-szembe és kard-ki-kard visszaadta, sőt a képükbe vágta volna, úgy döntött, hogy a párttagkönyvét belefőzi a legközelebbi, egyébként messze földön híres, marhalábszár alapú, velős pincepörköltjébe. Így is tett, a piros könyvecske eltűnt a zubogó lében „akár az erdőben a vadnyom” (József Attila). Eltűnt, szétfőtt, elolvadt. S mikor a pompás vacsora lement, miként a nap a maga járásán, s az első titkár és vezérkara, kik már emberarcú, tehát megeresztett nadrágszíjakban italoztak, magához kérette a szakácsot, hogy nagyon megdicsérje, emberünk így felelt a jóleső szavakra: „Higgyék el az elvtársak, ebbe én még a párttagkönyvemet is belefőztem.” No, mink abban biztosak is vagyunk, mondták a magas elvtársak nyájasan, és jót nevettek a vonalasan szellemes válaszon, a hűség eme ízes, noha szemérmes megfogalmazásán, mit utóbb a helyi újság pártpolitikai rovata is megírt. Mikor aztán valami tagdíj-ügyben be kellett volna mutatni az ominózus okmányt, fény derült a pikáns igazságra. Hogy ő hazudott vagy félrevezetett volna, kérdezte emberünk. Ugyan, hát ő még az újságban is lenyilatkozta, méghozzá a legmagasabb helyeslés közepette, hogy belefőzte a pörköltbe a párttagkönyvét. 

 

*

Ama valóban történelmi dátumok, melyeket ilyenkor sorolni szokás, nem változtatták meg a saját, személyes életemet. Talán innen van, hogy inkább cezúrákban mint törésekben gondolkodom. 56-ban három éves voltam, tehát legfeljebb a következményekről lehetett volna tudomásom – nem lett. Apám, frissen végzett katonatisztként, a keleti határszélen élő, földműves szüleit látogatta meg október 20-a táján, s már nem jutott vissza Budapestre. Ha visszajut, tán épp a Kilián laktanyába, Maléter Pál, a felkelők oldalára álló főtiszt közelébe kerül, erre volt esély, hisz ismerték egymást az akadémiáról, s akkor alighanem másként alakul az élete, s másként az én gyerekkorom. De nem jutott vissza, hanem valahogy hazakeveredett a családjához, anyámhoz és hozzám a Dunántúlra, majd a forradalom leverése után parancs szerint bevonult a hadosztályához Kaposvárra. Apám tehát, máig nem tudom, hogy akarva vagy akaratlan, kimaradt a forradalomból, azaz a történelemből. Letette a tiszti hűségesküt, reális választása nemigen volt, hős nem akart és nem tudott lenni, ellenben gyakorolni akarta a hivatását, azt, amiért tanult, s ami által kimenekülhetett a szegénységből.  Az a meggyőződése, hogy a jogos felkelés ellenforradalommá alakult át, részben és nagy nehezen, élete végére megváltozott. Sok mindent belátott utóbb, de érzelmileg nem tudta feldolgozni, és a saját kudarcaként élte meg a rendszer kudarcát, mely rendszerhez egyre kevesebb köze volt és maradt. Illetve pont, hogy feldolgozta érzelmileg, lassan és becsületesen. Ebbe halt bele. Az életébe, mint mindannyian. Nem csoda, hogy gyerekkoromban ötvenhat nem volt családi téma -- egyébként se így, se úgy. Amit a forradalomról tudok, nem kéz és bőrközelből tudom. A személyes közömet hozzá úgy olvastam össze, kamaszként és felnőttként, brosúrákból és szamizdatokból, ahogy lehetett. 

 

*

Van egy erős képem a gyerekkoromból, a tárgyhoz tartozik, noha csak majdnem-törés. A kubai rakétaválság idején, mikor az egész Varsói Szerződést mozgósítják, s mint utóbb kiderül, tényleg megvan az esély a háborúra, jön haza az apám, hadiruhában, dúltan és sápadtan. Percekre jön csak, s úgy búcsúzik el tőlünk, mint aki nem biztos benne, hazatér-e még. Az úgynevezett antant-szíjakon, meg a gombjain elcsúszó fényre emlékszem, és arra a nem pátosztalan pillanatra, ahogy a konyha közepén átöleli anyámat. Mintha egyenesen Kubába, indulna, át az Óperencián. Bár akkoriban, ha csak pár napig is, Kuba rémségesen közel volt Európához. Kaposvárhoz. A mi konyhánkhoz. Kilenc éves voltam, apám, hála istennek akkor is kimaradt a történelemből. 

 

*

És kimaradt ’68 nyarán is.  Nem sokon múlott, de nem vitték ki Csehszlovákiába baráti segítséget nyújtani. Mi otthon úgy tudtuk, hogy igen. Amúgy, tizennégy és fél évesen, javában készülve egy vidéki gimnáziumba, hatvannyolc, mint történelem, meg se érintett. Se Párizs, se Prága. Még bőven előtte voltam annak, hogy higgyek, nem volt tehát miből kiábrándulnom. Az egész gyerekkorom békében telt, sőt, a békeharc jegyében.  Az, hogy apám tényleg háborúba megy, elképzelhetetlen és valószínűtlen volt, hiába jött megint búcsúzni. Vidéken nyaraltunk, forróság volt, augusztus, az egész olyan távoli volt, nem lehetett elhinni.  

 

*

Amit a pár évvel idősebbeknek, az előttem járó, úgynevezett „nagy generációnak” ’68 nyara és Prága jelentett, a sokkot és  a kiábrándulást, azt, noha ismertem és valamelyest már értettem, miről beszélnek, 1979-ben tapasztaltam meg. Abban az évben, mikor nagy testvérünk, a legfőbb békeharcos, a dermedt, békés hetvenes évek megkoronázásaképpen, ezúttal tettestársak bevonása nélkül, mintegy az isten háta mögött lerohanta Afganisztánt. Én ekkor éltem át mélyen és véglegesen, ekkor döbbentem rá, hogy ennek itt vége, hogy ennek a mocsoknak, ennek a totális hazugságnak, ha örökké tart is, vége van. Hosszú, kínosan hosszú vége lett, eltelt bele a nyolcvanas évek nagyobbik része, de ez már egy másik történet.  

 

*

Egy minden ízében hajszálrepedt, mélységes mély fazék. Bödön. A múltam kútja. Még belenézni is sok. Pedig hát belenézni, lám: kevés. Számomra a legszemélyesebb következmény, ‘56-é és ‘68-é és ‘79-é az egész volt, az egész, akasztófák előterében felpuhuló Kádár-rendszer, ez az élhető, viszonylag kellemessé tehető, s minden jövő-orientáltsága ellenére mélységesen cinikus és jövőtlen berendezkedés, igen, ez a jó szó, hogy berendezkedés. Tetszik vagy nem, ez az én eltűnt időm, cezúrástul, törésestül, íze, miként a háztartási kekszé, örökre ott van a számban, a nyelvemen. Harminchét év az életemből, átlagos esetben a fele, mégsem gondolom, hogy ettől, „a” rendszertől lett ilyen vagy olyan az életem. Nem tőle, de nem tőle függetlenül.  

 

2001

 

 

 

 

A képek az alábbi weboldalról vétettek: