Ugrás a tartalomra

 

VersTörténés – A besúgó – Kalász István novellája

A BESÚGÓ
KALÁSZ ISTVÁN NOVELLÁJA 

Kavicshegyek, síkságok, kukoricahalmok, utak, üres földek, távoli tanyák mögött... Az iskola, a táj legvégén, egy kastélyban volt, a kastély halljában plakát fehérlett, a feliratot: MI EMBERT NEVELÜNK, kézzel mázolták a papírra. Az apák terepjárókkal érkeztek, álltak a csarnokban a fiaikkal, hallgattak, az iskola vezetője mosolytalan szemmel nézte őket. Uraim, fordult az apák felé az igazgató, ebben az iskolában nincs internet, a telefont elvesszük a fiúktól, nincs tévé, füves cigaretta, innen nem lehet twitterezni. (Itt mégis felnevetett, az apák is vele nevettek, twitter, wow, micsoda szó!) Nálunk hajnali kelés van, itt sport, fegyelem van, értik? MI ITT EMBERT nevelünk! Kemény embert! Aki tudja, mit akar elérni az életben! Mint önök! Az apák mosolyogtak, aztán visszaültek terepjáróikba, szétszéledtek a kicsike országban. Este már a házaikban, a bőrkanapén töltöttek, ittak, magyarázták a feleségüknek, mennyire elegük van abból, hogy a gyerek délig alszik, válogat az ételben, hogy hiányzik a gimnáziumból. Igen, ők kamaszként vasárnap is dolgoztak, külföldi utakról csak álmodoztak, drága ruhát nem tudtak venni, a családjukért, a cégükért dolgoztak, tettek meg mindent, igaz? És most? Ha a vállalatot át kell venni, mi lesz? Egy ilyen lusta fiú tönkreteszi. Ezért dolgoztam? Ezért? Kérdezték az apák, itták a sört, a whiskyt, bekapcsolták a tévét, a sportcsatornát, tenisz ment, két nő verte a labdát, aztán egymást püfölték a játékosok, valahol Kaliforniában…  

Egy hónappal később az első szeptemberi vasárnap délután ismét indultak a terepjárók, a kastélyba egymás után érkeztek a fiúk. A férfiak fiai. Unottan, értetlenül álltak. Hová kerültek? Ez itt nem a golftanfolyam, üvöltötte a nevelő a hallban, ma este nincsen vacsora, holnap ötkor kelés, két hálószoba van az emeleten, az ágyakat osszátok szét magatoknak, én sietnék, aki kapja marja. Nevetett.

Persze te indulsz elsőnek, felrohansz a lépcsőn az emeletre, jobbra fordulsz, be a szobába, a terem hűvös, szinte hideg, a fűtés mellé, az alsó ágyra dobod a táskádat, ez az enyém, az én ágyam, vigyorogsz. 

A többiek bámulnak rád. 

Az első nap ötkor kelés, futás a kastély körül, nevelői üvöltés, gyerünk fiúk, gyorsabban, mintha élnétek, harsog a levegőben, utána reggeli, híg tej, kenyér, sajt, aztán a tanteremben tesztet raknak elétek: hová utaznál, milyen szerepet játszol a családodban, mikor szabad erőszakot alkalmazni. Tíztől előadás a fegyverekről, megint torna, ebéd… Este ülsz a homályos hálóteremben. Az ágyadon. A fiúk összehajolnak, pusmognak, szidják az iskolát. A vacsorát, a zuhanyozót… Ilyenkor verődnek össze, szidják az apjukat, a rohadék, ideküldte őket. Most az egyik fiú pirinyó telefont vesz elő, hívja az anyját. A többiek elkérik a készüléket, telefonálnak, az egyik fiú sír. Haza akarok menni, haza, ismételi egyre, vigyél haza. Kérdezed, miért ilyen puhányok. Egyetlen nap torna, oktatás, rendes vacsorát is kaptak, nem? Ennyit sem bírtok ki? Véres szemmel néznek rád, az egyik fiú azt mondja, igazad van, egy másik lehülyéz. A vécében két magas, testes fiú áll eléd, nem szeretjük a strébereket, löknek a falnak. Hülyék, mondod, kés van nálam, erre hagynak. 

Másnap reggel a hallban sorakozó, hideg van, sötét. Az 1-es szoba kék melegítőt kap, a 2-es szoba zöldet, a ruhát MOST kell felvenni, üvölt a nevelő. Mostantól a KÉK nem beszél a ZÖLDhöz és fordítva. Ja, és adjátok ide a rejtegetett telefont, különben… Mindenki hallgat, az igazgató jön le a lépcsőn, a kékek szobájában van a telefon, tudja ő. Adják ide, de rögtön. Senki sem szól, a fiúk csak állnak, nem néznek egymásra. Rendben, mondja az igazgató, a kékek miatt a zöldeket büntetem meg. A zöld csapat nem kap vacsorát. Futás a kastély körül, egy zöld meglök, arccal a bokrok közé zuhansz, a nevelő látja, nem szól. Délelőtt a kékek és a zöldek tanulnak, egy tanár diktátorokról mesél, utána ebéd, kinél van a telefon, hangzik ismét a kérdés az ebédlőben, senki sem szól. A zöldek megint futnak-hörögnek egy kört a kastély körül, csapzottak, erőtlenek, zihálnak, délután előadás, „Nagy csaták az I. világháborúban”, ez a téma, utána a kék és zöld csapat egymással kosárlabdázik, a zöldek ütnek, rúgnak, nyernek. Az igazgató röhög. A bíró nem figyel. A nevelők állnak. Este van megint, ülsz az ágy szélén, a szobában összehajolnak a fiúk, cigarettáról pusmognak, arról, hogy a zöld csapatból valakit el kellene verni. Ők a kékek, te is kék vagy. Ők a te csapatod, de veled senki sem törődik, kimész a sötét folyosóra, egy zöld melegítős fiú jön szembe, vékony, alacsony kölyök, érezni rajta a cigarettát, bámul, kikerül, elmész a lépcsőház felé, hátul minden sötét, üres, kinyitod az ajtót. Mögötte lépcső, sötét van, ismered az utat, felszaladsz egy emeletet. Te, aki… 

Te… Aki tizennyolc éves leszel a jövő hónapban. Vézna vagy. Sápadt, alacsony, mint az apád. Verekedni nem tudsz, pontosabban ütni nem, de elhajolni az ütés elől megtanultál. Megérzed a veszélyt, tudod, mikor kell hallgatni, gyorsan eltűnni. Mikor kell (később) visszaütni. Tudsz futni is. Gyorsan, messzire. El onnan. Kitartó és szívós vagy. Tudsz várni is. Mint egy patkány, sunyi, számító vagy, mondta az igazgató. A nagybátyád. Előtte állsz a kék melegítődben, fáradtan. Az irodájában. Egy emelettel feljebb, mint a többiek, a kastély lezárt, északi szárnyán. Kérsz cigarettát, néz rád az igazgató úr, vagy szívtál lent? A vécében? A kis buzi fiúkkal? Most is nevet gúnyosan, ahogyan szokott. Mondod, nem szívtál! És miért nem kobozták el azt a rohadt telefont, te jelentetted, kérdezed. Miért nem vitték el a tulajdonosát kihallgatásra? A pincébe! Nagybátyád rágyújt, napközben megkeresték azt a telefont, ott volt a matracba rejtve, ahogyan mondtad. Az egyik nevelő tönkretette a készüléket. Rálépett. Jobb így, a dagadt kölyök arra gyanakszik, valaki a társai közül tette. Ez így jó… Akkor minek kellett a zöldeket alázni, nézel dühösen. A nagybátyád, az igazgató úr nevet, mert gyengék, mondja, és jön a szokásos beszéd az apádról. Az ő sógora, a senkiházi belefogott abba a szállítós vállalkozásba, de semmire sem jutott. Nem volt elég ügyes az apád, kérdezi a nagybátyád, vagy nem volt elég okos? Nem? Hallgatsz, ismered a választ, az apád gyenge volt, hagyta magát átverni…, elveszel az asztaláról egy cigarettát, meggyújtod, az igazgató úr képébe fújod a füstöt, a nagybátyád azt mondja, benned van akarat, bátorság, te nem vagy puhány. Nézel rá, bele egyenesen a szemébe, tényleg nem vagyok olyan, mint az apám? Kérdezed halkan, feleslegesen. Hiszen ismered a választ. 

Azon a napon feküdtél az ágyban, a szobádban, a sötétben. Még otthon. Abban a városban. A házatokban. Messze ettől a huzatos kastélytól. Éjszaka volt, a falon túl apád sírt, anyád vigasztalta, beszélni kell a bankkal, ott az a vágóhíd, a hollandok is járnak, miért nem a mi teherautóinkkal szállítanak? Az apád azt felelte, pénzt kell adni, kenni kell őket, de nincs miből. Feküdtél mereven, kamaszgörcsben, neszezés jött, anyád csókolta apádat, sóhajtás, végül anyád apádé lett. Vigaszul. Ez így ment szinte minden éjjel. Állt a pöcsöd, felnőttél abban a városban. Aztán aludtak a falon túl, másnap reggel a konyhában apád mosolygott, telefonált, bólogatott, anyád intett neki, mondja a telefonba, hogy várjanak még, te pedig nézted őket. Vékony anyádat a gyűrött hálóingében, az apádat bő klottnadrágjában, kopaszon. 

N. kisváros volt, alvadt, mint a többi és mégsem egészen; volt főtér, emlékmű, park piros padokkal, középiskola (odajártál egy évet), sárga templom, a város szélén a gyár terpeszkedett a betonfal mögött. Apád abban a cukorgyárban volt könyvelő, ott dolgozott a fél város; azok is, akik még írni-olvasni sem tudtak. Aztán a gyárat bezárták, az embereket kirugdalták, apádat is. Később felhívták telefonon, menjen, beszélni akarnak vele. És apád azzal jött haza, hogy segítenek rajta. Adnak kölcsönt, hogy vállalkozzon. Vegyen teherautókat… Igen, N.-ben, a kisvárosban volt művelődési ház, könyvtár, de volt helyi banda, „család”? A Selymesek, magas, kövér emberek, ők dudáltak, szóltak ki a kocsiból, ezek az emberek mondták az apádnak, indítson vállalkozást. Jön a német cég, bérlik a teherautót, lesz fuvar, a pénzt vissza tudja adni, mindenki jól jár. De a német cég nem jött. Valaki valahol meggondolta magát. Vagy lehet, igaz sem volt a bajor terv. A részletre vett teherautók csillogtak az udvaron, a munkásnak felvett emberek ültek a padon. Az adósság ketyegett, apád bajban volt. A kisvárosban mindent tudnak mindenkiről, néztek rád a boltban, a téren, ez annak a hülyének a gyereke. Az a hülye az apád volt, aki kölcsönt vett fel. Éjjel az egyik sofőr üvöltött a házatok előtt, neki gyerekei vannak, mit adjon a kölykeinek enni? Az apád kiment, a férfi részeg volt, apád adott neki pénzt, a férfi elment. Másnap este hárman álltak a ház előtt, az egyik a kisteherautóval tolta meg a kaput, bedőlt a kerítés. Rohadék, üvöltötték, köveket dobáltak befelé, az anyád kiment hálóingben, az apád ült, nézte a tévét. Este ismeretlen férfiak jöttek, apád nem vette fel a telefont, szarral összekenték az autót.

Így ment ez heteken át, végül apád a kert végében… Hajnal volt, neszre ébredtél, lementél a kertbe, az apád alsónadrágban állt a hokedlin, félmeztelenül. Kötéllel a nyakában. Leültél a földre, nézted, mondtad neki, ne csinálja. Az apád hallgatott. Azt is mondtad, röhögnek rajtad az iskolában, hülyének neveznek, mindenhol nevetnek rajtatok. Kérdezted, miért nem gondolkodott? Az apád sírni kezdett, ő jót akart. Jutni valamire. Hallgattál, apád is hallgatott. Nem mondtad, hogy naiv volt. Az jutott eszedbe, nem ismered ezt a férfit, aki áll a hokedlin, nem tudsz neki mit mondani. Kutyák ugattak a távolból. Aztán az apád kilökte maga alól a széket, zuhant, hörögni kezdett. Csapkodni, rángatózni. Mintha mosolygott volna az arca? Nem tudtad eldönteni. Láttad, bevizelt, ez volt az utolsó képed róla. Visszamentél a házba, lefeküdtél, az arcodra húztad a takarót, reggel anyád sikított a kertben. Két nappal később anyád bátyja jött el hozzátok. A nagybátyád mosolytalan, nagy testű, éles szavú ember, tárgyalt, telefonált, elment a Selymesekhez, volt vele egy kis hallgatag ember, ő mindig úgy állt, hogy látni lehessen, pisztoly van nála. Igen, az apádat csődbe vitték, mondta a nagybátyád, és eladta a házatokat, ezek a rohadékok ügyesen csinálták, nincs mit tenni, majd eladta apád kocsiját is. Amire annyira vágytál. Az ezüstös sportkocsit. Anyád hallgatott, nem ölelt meg téged. A temetésen sem. Te olyan vagy, mint az apád, mondta a nagybátyád, megfogta a nyakadat, szorongatott, mint egy macskát, meglökött, neki a falnak. Majd elvitt benneteket magához, anyád szülőfalujába, nem messze a határhoz. Abba a faluba. Sínek végén, kavicsbánya mögött, a világ vége előtt két kilométerrel. Kaptál szobát. Padlásszoba-félét. Ágyat, asztalt, vacak tévét. Hűtőszekrényt az ágyad mellé. Anyáddal alig találkoztál, dolgozott valahol. Egyszer beszélgetni akart veled, de mondtad, semmi értelme. A szobád ablakából sötét földekre láttál, az erdő mögötti kastélyra, meg egy kékre mázolt házra a távolban, ott egy fiatal nő élt két kisgyerekkel. Néha álmodtál apádról. Gyerek voltál, ütötted őt az udvaron. Így telt el néhány hónap. Felszántották az életedet.

Aztán a nagybátyád elindította a régi kastélyban az iskolát. Az erdő mögött, a majorok mögött, a határ mellett. Az olyan pöcsöknek, mint te vagy, mondta, akik délig alszanak, éjfélig csak számítógépeznek, a végén meg buzik lesznek. Nektek kell a kemény nevelés. Erre van igény, mert a sok üzletember drágalátos fia… Te nekem fogsz dolgozni. Épp vasárnap volt. Mondtad, neked nem parancsol senki, a nagybátyád erre megütött, erősen, pontosan az arcodba; velem így nem beszélsz, ordította a képedbe. A konyhában, a kövön feküdtél és dőlt az orrodból a vér. Igen, a kastély beindult, az egész országból hozták a gazdag emberek a fiaikat: sértődős szarháziakat, hájas fecsegőket, drogtól aszott primadonnákat tettek ki az udvaron a luxusautókból. Te, a kis nyápic, riadt, hallgatag alak, te voltál a tégla. Aki ott állt a többiek között, elsőnek futott fel a lépcsőn és mindig megcsípte a fűtés melletti ágyat. Onnan hallgattad a sok hülyegyereket. Utáltad őket: gyengék voltak. Puhányok. Hencegtek, hazudoztak, sírtak. És te? Hol zöld, hol kék melegítőben osontál fel nagybátyád irodájába, jelentetted, az a… a dagadt gyerek a kettes ágyról szökni akar, a kék csapat reggel nem fog futni, a magas fiú bevizelt éjjel, a vörös hajú a portást akarja megvesztegetni, kérek pénzt, cigarettát. A telefont meg… 

És most álltál a nagybátyád irodájában, szívtad a cigarettát. Mohón. Kedvellek, darálta újra a nagybátyád, már nem vagy elkényeztetett gyerek, mint azok ott lent. Ja, és még két dolog. Anyád elutazott. Álltál, mi történt az anyáddal? A nagybátyád lassan magyarázta, húgának kellett már férfi, ő szerzett neki, most kettesben elutaztak Olaszországba. Az anyád nem szólt neked, ő teszi meg helyette, az anyádnak mostantól barátja van. Érted? Hallgattál. Apád halott, anyádnak új barátja lett. Ilyen alak, mint a nagybátyád? Erős, bömbölős. Rámenős. A szívedet ütötte valami. Hegye volt, szúrt. De nem szóltál. Vártál a gyér fényben. És a másik dolog, kérdezted végül, mi lenne? A nagybátyád mondta, változott a program, holnap nem számháború lesz, hanem jön egy ember, pénzt fektet be, vadászat lesz, fácánra mennek, ti fiúk fogtok hajtani, de ne történjen semmi, a vadászat nincs bejelentve, érted? Rágyújtottál a második cigarettára, nézted a pofáját, arra gondoltál, anyád meztelenül fekszik egy szállodai ágyban. Valahol messze. Ennek az embernek a szeme olyan, mint az anyádé. Aki dolgozott valahol. 

Igen. Tizenhat évesen még ott laktál a nagybátyád házában, nem láttad anyádat, kaptál enni is naponta háromszor, halk, alázatos asszonyok főztek, takarítottak odalent, fönt nézted a tévét, figyelted a kék házat, a kertet, végül átmentél a nőhöz. A robogód a kék ház előtt állt le. Az a nő kijött, bámult téged, sovány volt, nyúzott, kis ruha volt rajta, mutattad, abban a házban laksz, ott, abban a nagyban…, a gyerekeknek adtál csokit, felkészültél a találkozásra. A nő mosolygott, rosszak voltak a fogai, mondtad, szép gyerekei vannak. Igen, készültél. A nő behívott a házba, bent mellbe vágott a leomlott vakolat, a földes padló, a szétszórt lom, az alacsony mennyezet, a sarokban a lavór. Az üres chipses zacskók. Másnap délelőtt vittél át néhány edényt, tányért, tálcát. Kenyeret is. És sajtot. Letetted a nő konyhájában a hokedlire. Azt mondta, a gyerekei apja börtönben van. Négy évet kapott, betört egy öregasszonyhoz a szomszéd faluban. És csak úgy tudja meghálálni a szívességedet, ha… Kiküldte a gyereket, kigombolta a nadrágodat, letérdelt, és te reszkető térddel fogtad a falat. Még kétszer voltál nála, vittél pénzt is, a nő csinálta…, aztán a nagybátyád hivatott, oda nem járhatsz, istenem, mért pont ezekhez kell neked…, mondta, szerez neked valami rendesebb nőt, ha akarod. De nem akartad, magad akartad megszerezni a magadét. Mondtad neki. 

Ment az iskola a kastélyban, bent laktál, ettél a többiekkel, futottál a nedves ösvényen, a fonnyadt bokrok között, te voltál a tégla, a nagybátyádtól kaptál pénzt, cigarettát, és most anyádat elvitték. Ott feküdt az ágyon egy olasz szállodában. Ő is férfi fölé hajolt? Lehet. Álltál a nagybátyáddal szemben, arra gondoltál, neked most rögtön kell valami jó. A legjobb jó a szex. Mondtad, a szegények nem vadászhatnak. A szegényeknek kuss jár. A nagybátyád röhögött, okos megfigyelés, feléd dobott egy doboz cigarettát, de mi a pénz oldalán vagyunk, intett, tűnj el! Lementél a földszintre, kinyitottad az ablakot, kiugrottál a hideg sötétbe, a kutyák ugattak, rohantál a nyirkos talajon, át a kerítésen, a sötét erdőn keresztül, a tarlón át a falu felé. A kék ház felé. Már a ház udvarán ordítottad a nevét. Itt vagy, van nálad cigaretta. Pénz. 

De a nő nem volt egyedül. Az egyik nevelő ült a sötét előtérben, az a rohadék, aki soha nem segített neked, ha baj volt. Ott ült, cigarettázott, sört ivott, a nő állt mellette, vihogott, a nevelőnek nyitva volt a nadrágja. Nocsak, mit akarsz itt, jelentem az igazgatónak, mondta fenyegetőzve és elővette a telefonját. A nadrágja sáros volt. Mint a tied. A nő vihogott. A tűzhelyről elvetted a serpenyőt, te ajándékoztad a nőnek, jutott eszedbe, meglendítetted, fejbe verted vele a férfit. Fekete vér jött a szájából. A nő állt, nem szólt semmit, csak nézte, ahogyan a férfi a földre dőlt, feküdt kicsavarodva, furcsa pózban, és vér jött a füléből. Jó érzés volt. A hatalom. Jó volt látni, hogy nem mozdul a teste. Ráléptél a telefonjára. A nő ekkor szólalt meg, hangja üvegesen csengett, minek összetörni. Neki is adtál a vaslábassal. Reccsent az arccsontja, vékony nő volt. Macska futott át a szobán. Barnásszürke szőre volt, a pofája nyitva állt. Ez megvigasztalt. A ház üres volt. 

Reggelre elállt a szél, de az éjszakai nyirkos hideg megmaradt a talaj felett. Az ég szürke volt, a táj összeesett. A tíz fiú a hidegtől vacogósan várt, a három vadász szemben állt velük. A nagybátyád és két idegen. Két kövér férfi. Tollas kalapban. Az igazgató beszélt, mondta, fiúk, keletnek ne menjenek, arra a patak az országhatár, őrzik, a határőrök nem szórakoznak. A fiúk görnyedten figyeltek, hajtani fogtok, fel kell riasztani a fácánokat a bokrok közül. Azután a nevelő kiosztotta a botokat, narancssárga mellényt és adóvevőt is kaptak, a három vadász eltűnt az ösvényen, a fiúk álltak, nem beszéltek, valaki köhögött, aztán elindultak. Mentek át a sáros földön, végig a bokros területen, haladtak a magasles felé. 

Te is közöttük voltál. Fáztál, de mentél előre. A bottal verted a bokrokat, kiabáltál, hujjogtál, héj-hó. És egyre inkább fáztál. És akkor az egyik bokorból hangot hallottál, a nevelő szólt ki rád. Az arca véres volt, a homloka betört. Látod, vigyorgott, betörted a fejemet, hülye lettem. Mit szólsz? Én tartom el a szüleimet. Tudtad? Van két testvérem. Ők keresni fognak… Mentél tovább, egyre gyorsabban; rikoltoztál, hujjogtál, üvöltöttél, nem néztél csak a földre és az égre. Átmásztál egy farönkön, a pocsolyából a nő emelkedett ki. Meztelen volt. A melle sáros. Nyújtotta a nyelvét. Takarodj, üvöltötted. A nő eltűnt. Megy ez, gondoltad. Fácánok repültek nehézkesen a magasba, lövések pukkantak. Suhogás, madársikítás jött az égből. Csapkodtad a bokrokat, mentél a magasles felé. Gallyak ütődtek az arcodnak, de te csak láttad, ahogy a szemed felé nyomultak, de nem érezted. 

A vadászat, nem is tudod mikor, de véget ért. Álltál egy tisztáson, szél fújt északról, a bokrok zúgtak, a fiúk némán vártak körülötted. Először érezted azt, hogy ők veled vannak. Ők a társaid, akiket átversz. Hideg volt. Szemben a három férfi, a nagybátyád mosolygott, a két vadász a fűre rakta a fácánokat. Volt amelyik még élt. Rebegett a szárnya. A nagybátyád intett, állj mellé, a szárnyasok szívósak, mondta. Felemelt egyet, meg kell ölni, hogy ne szenvedjen, és kitekerte a nyakát, aztán intett neked, te is csináld. Felvettél egy fácánt, tekertél egyet a nyakán. Érezted, a fiúk döbbenten figyelnek. A nagybátyád újabb fácánt vett fel, a kezével tarkón vágta, intett, csináld te is. Felemeltél egy másikat, talán halott volt, nem mozdult, tenyered élével ütöttél, a madár feje lehanyatlott. Ekkor kezdted hallani belül az éles hangot. Süvöltött, azt mondta, tenned kell valamit. A nagybátyád felvett egy újabb fácánt, azt mondta, ő megvédi azt, aki erős, és rád nézett anyád szemével. Neki nincs gyereke, de ha ilyen fiúkat lát, mint ti – és ekkor megint feléd szúrt anyád tekintetével –, úgy érzi, van jövő. És a jövő a minden. Fogta a harmadik fácánt, kitépett egy tollat a szárnyából, a kezedbe nyomta. Ez itt döglött, mondta, de most megtanulod. Néztél, vártál. A toll végével döfjél a fácán csőrén át a torkába, told ki az agyát. Nézett rád. Mondtad, ezt nem tudod. 

Valahogyan kijött a szádon ez a tagadás. A fácán élettelenül lógott a nagybátyád kezében, abban a kézben, amelyikkel ütött téged. Az egyik vadász azt mondta, aki nem bírja az ilyesmit, nem való vadásznak. Van ilyen. A nagybátyád fogta a tollat, megkérdezte, miért hiszed azt, hogy ő bántani akar. Ő véd és segít, ha kell. Ő elrendezi a dolgokat. Igen. Az egyik fiú ekkor kiáltotta feléd, hogy spicli vagy. Gyáva. Tudják ők ezt, a Facebookon… A nagybátyád eléd tartotta a fácánt, döfd bele a torkába a toll végét. Kotorásszál az agyában, vigyorgott feléd. Na! A fiúk nevettek, gyáva, mondta az egyik dagadt, rohadt tégla. 

Beledöfted a tollat a fácán csőrébe. Az agyába. Utána a nagybátyád kezébe. A véres csonkot. Üvöltött. A fák vastag gallyai feléd nyúltak, szaladni kezdtél, dobogást, kiabálást hallottál magad mögül, néhány fiú követett. Egy tisztásra értél, megálltál, a fiúk körbevettek. Öten voltatok így. Mit akartok, ziháltál rájuk. Mennek veled, mondták. Te azt felelted, ez nem játék, ez most komoly. Nevettek, tudják, ezt akarják. A távolban kutyák ugattak. Mondtad, nem tudod, mi lesz veled. A fiúk bólintottak, nem szóltak, vártak. Mindegyiknek rövidre volt nyírva a haja. A kutyák még mindig ugattak. Azt mondtad, átmész a határon. Időt nyerni. A fiúk nevettek. A távolban a kastély kékes körvonala látszott. Rendben, mondtad, és futni kezdtél a patak, a határ felé, belegázoltál a jeges vízbe. A fiúk jöttek utánad, érezted, pedig nem lehetett, hogy a testükkel melegítenek hátulról, a fák között megint apádat láttad, ugrált ágról ágra, mint egy hatalmas majom, de ti csak futottatok tovább, már egy másik országban jártatok, nyírfák között, fenyőligetek mellett, és fenn, a magasban ott lógott az eső lába. 

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.