Ugrás a tartalomra

 

„Én egy reinkarnálódó személy vagyok”

Az este a meglepetéseké volt, hiszen több fellépőről, előadóról sem az ünnepelt, sem a közönség nem tudott. Így aztán Lászlóffy Csaba gyakran ki is fejezte meghatottságát, ha a mikrofonhoz lépett egy régi barát. A mikrofon pedig egy pillanatig sem maradt előadó nélkül, egymás után léptek oda az irodalmárok-énekesek-színészek, hogy gratuláljanak a 75 éves alkotónak. Az asztal közepén az este másik két „főszereplője”: a tavalyi ikerkötet – Pózok a sebezhetőn és az Átörökített magány –, valamint az újonnan megjelent A költő utolsó színhelye.

 

A 75 éves alkotó új kötetével

Szondi György, a Napkút Kiadó vezetője elmondta, a Lászlóffy-kötetek is kerek születésnapot ünnepelnek műhelyüknél: e legutóbbi éppen a tizedik megjelenés volt. Ám a versek és prózák előtt még a dalok töltötték be a Széchenyi-termet: Puskás Esztertől lenyűgözően szép előadásban egy örmény egyházi éneket hallhattunk, tiszteletképp Lászlóffy Csaba örmény származása előtt. De nemcsak a költő és Puskás Eszter ősei vonultak nyolcszáz éve Örményországból Erdély földjére, Váradi Mária sepsiszentgyörgyi színművész is örmény ősöket tudhat magáénak. Ő az Ars poetica – Ünnepnap Európában, a Sejtek szonettje és a Szürcsölni agyam velejét című Lászlóffy-verseket adta elő. Majd a mikrofonhoz állt Pék Boldizsár is, bár neki lejjebb kellett állítani a berendezést: a kisfiú a Kecskeverset mondta el a költő egyik gyermekverskötetéből.

 

Pék Boldizsár verset mond

Miután a művészek néhány szóban el is mesélték származási vonalukat, az „örmény vonal” még itt sem szakadt meg: Zsigmond Benedek – akiről Szondi György elárulta, hogy 94 nyelvet tanult –, egy igazi irodalmi kuriózummal állt elő – Lászlóffy Csaba-verseket fordított keleti örményre. Ebből két haikut olvasott fel magyarul és örményül, a japán műfajjal színesítve a nyelvek összefonódó, szép kavalkádját.

Az ikerkötetek

A kritikusi méltatásokat Kántás Balázs gondolatai nyitották, melyet Varga Tamás színművész felolvasásában hallgathattunk meg. Kántás egy hosszabb esszéjének, „A kulturális emlékezet  versbe öntése” című írásnak a sűrítménye, a fiatal irodalmár Lászlóffy Csaba tavaly megjelent ikerkötetét méltatja benne. A szintézis jegyében született verseskötetben összefonódik európaiság, magyarság és erdélyiség – hangsúlyozza Kántás –, és e művek összességének épp annyira sajátja az emelkedett hangnem, mint a kesernyés irónia. Sok ponton Eliot hosszúverseivel rokoníthatók, visszaköszön az Átokföldje, az emberi kultúra együttláttatásának igénye. Ezzel párhuzamosan a Szabó Lőrinc-, József Attila-, Pilinszky-költészet útját folytatja ez az életmű, s ha van értelme elkülöníteni a határon túl született köteteket, akkor azok közül az utóbbi évtized legjelentősebb vállalkozása a Lászlóffy Csabáé. A Pózok a sebezhetőn és az Átörökített magány egyszerre zárókő és nyitópillanat – összegezte tanulmányában a kötetek jelentőségét Kántás Balázs.

Szondi György, a Napkút Kiadó vezetője, az ünnepelt és Pomogáts Béla

Tamási Orosz János – akiről talán nem is tudja az ünnepelt, milyen hűséges kritikusa, jegyezte meg Szondi György – csatlakozott Kántás Balázs véleményéhez az ikerkötetekről szólva. Az előadó Nagy Lászlót idézte: „Felröppenni csak rajban lehet”. Lászlóffy Csabánál nem egyszerűen egy nemzedék, hanem embernemzedékek összekapaszkodásáról beszélünk – tette hozzá az előadó. Rajban repülnek a Lászlóffy-versek is, belőlük a „mindörökké humanizmus” elve épül fel. A mindenkori hatalmak és a kisember viszonyát feltáró művekből az eltaposhatatlan igazság magasodik fel. E szövegek időben sok év múlva találnak egymásra – fűzte hozzá a kötet történetéhez Tamási Orosz János –, majd kis patakokból egy nagy lírai folyammá egyesülnek. Lírai önarckép tehát a két kötet, de mégis jóval több annál. Az előadó két jellemző Lászlóffy-idézettel zárta laudációját, melyek közül az egyik legismertebb sor még többször is elhangzott az esten: „Hány nemzedéken múlhat még vajon, míg / a szabadulás várt esélye –: egy / újabb hazugságciklus földereng?

 

Tamási Orosz János

Erdélyi György előadóművészt külön örömmel, meglepetve üdvözölte az ünnepelt. A színész elmesélte megismerkedésük történetét: a hetvenes évek elején – amely a művészeknek Magyarországon a hatvanas évek Párizsát jelentette – egy könyvkiadóban dolgozó ismerős hozta őket össze. Erdélyi plasztikusan felidézte, hogy Lászlóffy Csaba, miután beutazási engedélyt kapott Budapestre, megjelent rövid báránybőr kabátjában, hollófekete haja lobogott utána. Amikor besuhantak Erdélyi lakásába a Corvin téren, megtorpant a telefonkészülék előtt. Majd lekapta a kabátját, ráborította a telefonra, és kivonszolta barátját a konyhába. „Csaba, ez itt nem divat” – mondta neki a házigazda, utalva a romániainál nyugodtabb politikai körülményekre. „De bizony az” – vágta rá Lászlóffy, s mint aztán maga hozzátette az esten: neki lett igaza, ezt bizonyította egy találkozása Csoóri Sándorral, akinél minden be volt „poloskázva”. Erdélyi György a költő korai verseiből olvasott fel – ezekhez is szép emlékek kapcsolják, a Czine Mihállyal, Nagy Gáspárral közös erdélyi felolvasókörutakon barátja mindig e műveket kérte felolvasni.

 

Erdélyi György, a régi jóbarát

Verset vers követett: Korpa Tamás és Prágai Tamás nem lehettek jelen személyesen, ezért egy-egy művüket küldték el üdvözléskésképp, és Varga Tamás előadásában meg is hallgathattuk a lírai köszöntőket.

Tamások pillanata: Korpa Tamás és Prágai Tamás verseit Varga Tamás olvassa fel

A próza is helyet kapott, mégpedig a szerző legújabb kötetének köszönhetően, melyben neves történelmi, irodalmi személyiségek arcképcsarnokát tárja olvasója elé. Az új gyűjteményt Pomogáts Béla méltatta. A költő utolsó színhelye lapjain III. Ramszesztől Düreren át Stendhalig megelevenedik a világkultúra, melynek elválaszthatatlan részeként felvonul többek között Kerényi Frigyes, Krúdy Gyula, Herczeg Ferenc, Bálint Tibor, Ferencz József. A portrénovellák hatalmas filológiai pontosságról árulkodnak – magyarázta Pomogáts –, mindegyikhez jegyzetek tömegét lehetne készíteni, alátámasztandó a történelmi hitelességet. Még a beszédmódok, a szereplők kifejezései is mind visszanyomozhatók.

 

Pomogáts Béla

Ám ezeknek az elbeszéléseknek az igazi ereje mégis a mitikus vonás, Lászlóffy történeteiben a mítosz erejével kapcsol össze egyetemest és magyart. „A mítosz sokkal közelebb hozza a múltat, mint a vaskos történelmi monográfiák. Aki vállalja a mítoszt, sokkal élethűbb és hitelesebb” – fogalmazott az irodalmár. Pomogáts kiemelte, milyen titokzatosak voltak mind a magyar történelem és irodalom figurái – kész regény az életük, mint Jósika Miklósnak, vagy igazi „legendagyárosok”, mint Krúdy. De ott rejlik a történelem abszurditása is ezekben az igaz mesékben, hiszen soha nem a kiszámítható következik be, mindig a váratlan. Zárszóként és születésnapi meglepetésként Pomogáts Béla bejelentette: a magyar kormánynál előterjeszti Kossuth-díjra a 75 éves alkotót.

 

Mitikus életrajzok

A nagy taps után maga az ünnepelt kapott szót, aki kapcsolódva a méltatáshoz, legutóbbi prózakötetéről jegyezte meg a rá jellemző érzékletes szellemességgel: „Én egy reinkarnálódó személy vagyok, ebben a könyvben is korokon, tér-, idősíkokon szaladgálok át”. A szerző a Kerényi Frigyes életéről szóló elbeszélést érezte a kötet leginkább szimbolikus darabjának, ezért ez lett a címadó novella. A soraiból Lászlóffy Csaba összevágott egy prózai montázst, ezt olvasta fel a közönségnek, előtte összefoglalva Petőfi barátjának kalandosan tragikus életét. Az Amerikában új haza megteremtésével próbálkozó, sokszor dühös összecsapásokba bocsátkozó emigráns forradalmárokat az anyanyelv tartotta össze – emelte ki a költő, tudatva az élettörténet jelentőségét. „Kerényi én vagyok, vagy önök közül bárki” – jegyezte meg Lászlóffy Csaba a „reinkarnációs írás” felolvasása után.

 

Lászlóffy Csaba a rá jellemző energikussággal beszélt

A próza után néhány verset is meghallgathattunk az ünnepelttől, aki meg-megszakítva felolvasását, egy-egy sorhoz családtörténetének kis mozaikjait fűzte hozzá. Így például a rekviráló oroszok elől a szomszédba átdobott kis játékkardról, a Galíciában harcoló nagyapáról és az Amerikába emigráló nagyanyáról, az örökségről lemondani kötelezett édesapáról. És természetesen szó esett a saját születésnapról is. „Az 75 éves, aki annak érzi magát” – mondta Lászlóffy Csaba, majd az ismert sort idézte derűsen: „A szentek és a költők kivételek”. „Marad a kísértés a folytatásra” – fogalmazott az ünnepelt, aki azt tárta fel őszintén: még nem jutott el önmagához. „Amíg az ember nem hozott fel mindent magából a mélyről, addig van remény, hogy a kiirthatatlan vadon létezik belül” – utalt búcsúzóul Lászlóffy Csaba a felolvasott Kerényi-montázs címére.

 

Felolvasás

Az ünnepség fénypontja, a díjátadás következett: Szondi György átnyújtotta a költőnek a „Napút-levélnek” elnevezett, bekeretezett oklevelet, melyet szeptember 22-én, az őszi napfordulón készítettek, s mellé egy ötvösművészeti érmet is. Az ünnepeltet Szepes Erika laudálta, aki azt hangsúlyozta: szándéka szerint kiterjesztené a laudáció eredeti céljait, és szeretne hozzájárulni a költő műveinek megszerettetéséhez is, mert nem könnyen befogadható versekről van szó. Ciceró nevezte először humanizmusnak azt a kulturális vezérfonalat, amely végigfut Lászlóffy Csaba művein – magyarázta az irodalmár –, melyeknek a világkultúra csak az egyik fő motívuma, a másik a hűség. Hűség elsősorban a szülőföldhöz, a szerettekhez, az anyanyelvhez és önmagához. S ezzel párhuzamosan kíméletlen harag az árulókkal, a hatalommal, a szabadság megcsonkítóival szemben. „Olvassák és szeressék minél többet verseit olyanok, akik ismerik és szeretik” – fogalmazta meg jókívánságait Szepes Erika.

 

Az ünnepelt átveszi a "Napút-levelet"

Nem maradt más hátra, mint a koccintás a jófajta kolozsvári borral, melyet a költő hozott magával Budapestre, és természetesen a 75. születésnap alkalmával ezüstösen gyöngyöző pezsgővel.

 

Szöveg és fotók: Laik Eszter

Kapcsolódó anyag: A hónap írója - Lászlóffy Csaba

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.