Szétfolyt – Vesztergom Andrea versei
SZÉTFOLYT
VESZTERGOM ANDREA VERSEI
EMLÉKHÁZ, ÉJSZAKA
Csendes az est, és nézd, hova hajlik a nyárfa ma itt:
vállamon alszik, már tovatűntek a lábnyomaid,
suttog az ág is, az ébredező hegedűvel
felciripelnek a prücskök, a nyár szalad, űzz el!
Tercel a rét és szívbe szaladt a magány:
elhagy az éjjel, ballag a versbe a lány,
majd, ha a hajnali pirkadatok tüze lep meg:
tudd be a csendet az elköszönő üzenetnek.
SZÉTFOLYT
--- marta bőrömet. A nyirkos nyár helyett
pöttyöket láttam. Egy cirmos lányfejet,
amint ma reggel a párkányra kókad
és cseppeket néz: a márványmarókat,
ahogyan szétcsorgatják sugarakba
a spicces alakzatot. Ugyanabba
a cseppmederbe folytam. Útra kelt a
folyócska az ablakon, újra delta
lett belőle: kétkarú csíkra osztott
végtelenbe tartó radírja volt ott,
hogy eltüntesse az üvegre vetett
elképzelt, lerajzolt, üres testeket,
eltűnt a vonala a síkidomnak,
éreztem: szétesem, mert így kidobnak
magukból mind az összeragasztatlan
részeim. Sok év. Közte tapasztaltam
azt: ma még vagyok. Talán a holnap
lát egy összevissza salátafoltnak,
az összetevőim egyvelegének:
részekre bomlott cseppenként a lélek.
KÉPESLAP
Csak egy képeslap, s a szelleme,
az egész egy halódó háznyi,
tudom, hogy máshogyan kellene,
S valahol máshonnan vigyázni.
Mentem szabadnak, mentem rabnak,
hányszor is, és már hány alakban?
Behúzott függöny, szürke ablak,
s a redőny is átláthatatlan.
Míg megáll a kertben a pára,
minden emléket széteresztek,
borostyán kúszik a palára,
a fák még reményt lélegeznek.
Engedj, ne várj semmit se tőlem,
maradj ott nélkülem. S ne rabnak.
Jó az ember eredendően,
így a kincsed is megmaradhat.
Nekem csupán dobbanás lehetsz,
csak naponta egy percre lélek,
tudod, mindig arról szól e perc:
Ha lehetne, megmentenélek.
SZÜNET
Elemeket kell cserélni, de gyakran
a lassuló, színtelen forgatagban
elfolyó arcokon. Alternatíválva
olyan, mint a szikla, vagy mint a lárva,
mert másféle vágy senkiben se reszket,
hogy bizarrt lásson, vagy éppen groteszket.
Az utca is egy nagy betoncsatorna,
a ház, az ember hozzá van csatolva,
s mellettem az emberbőrű ördögök
írnak, sírnak, és a táncuk úgy pörög
körülöttünk, mint lázálmot vetítő
régi gépezet. Belőlünk merít ő
erőt, ha semmibe veszni lát.
Megördögül, feléled, domesztikált
emberszabású lesz belőle, pedig
csak álarcban mosolyog, viselkedik
úgy, mint az igazi emberek. Perel
aljasan, ameddig itt van. Menjen el,
nem való ide, mert máshonnan jön ő,
és nő az ördöggel körülvett jövő,
ha hagyjuk. Ők ne váltsanak világot:
egyre több, ki a bábjából kirágott,
elont, elönt, szürkét szór az utakra:
a rendnek ujja másfelé mutatna.
A semmi fakó. Belőle nem lesz kép,
hiába is exponálok. Egy escape,
talán. S nem születés, mert az elmaradt.
Szünet kellene a semmi közt, alatt.
