Csepcsányi Éva: István

Hogy is kezdődött… Talán 2013-ban egy barátom unszolására felkerestük őt. Bementünk a Kossuth Rádióba, segítenénk interjúzni, vagy bármi mást, csak dolgozhassunk vele. „Gyerekek, persze, nem könnyű, de találunk valamit”, mondta, és egyértelmű volt számára, hogy föl- és lesegíti a kabátomat minden találkozáskor. Türelmesen várt, ha késtem, persze hozzátette, nőre ő még nem várt ennyit életében… És felmentünk a sokadik emeletre a Rádióban, és vártuk, mikor érkezik Pákozdi István atya, vagy Kránitz Mihály atya, keresztény körökben élő legendák... Mert István azt mondta: „Tudod, Évikém, a kulturális életbe vissza kell hozni a kereszténységet, ezért a Gondolatjelben kell megszólaltatni a lelkészeket is, nem külön, szeparált műsorban, mert a kereszténység az európai kultúra része. Pedig én református vagyok, tudod, mégis mindenféle lelkipásztort nagyra tartok.” És néztük, hallgattuk a kérdéseit… Azt mondta, nem engedi, hogy jegyzetfüzetet tartsak magamnál interjú közben, mert az élő szó a legjobb.

Együtt mentünk Egerbe, a csodás, ékszerdoboznyi, hősi városba, ahol mind a ketten születtünk, együtt mentünk, hogy az érsekkel, hazánk egyik híres dogmatika professzorával interjút készítsünk. István ragyogott, örült, mint egy gyermek, hogy az érsekségen és a szemináriumban járhat, ahol eddig még soha sem járt. A Dobos cukrászda, a beszélgetések, a legemberibb, tiszta és nemes munkatársi, baráti tisztelet és szeretet. Az utolsó közös interjúnkat Pál Feri atyával készítettük. Az interjú után ültünk a metrón, s tudtam: többé már nem dolgozunk együtt. Intuíció? Valami rendezvényen találkoztunk még, fél éve, egy éve… nem tudom már, s kérdeztem: „István, dolgozunk vajon még együtt?” Valami ilyesmit válaszolt: „Soha ne mondd, hogy soha, talán egyszer igen.” Igen, remélem én is, egyszer majd az Örök hazában elkészítjük azokat az interjúkat, melyekre itt már nem jutott idő.