A lapalapító mint dzsesszdobos

A hónap alkotója rovatunk áprilisi szerzőjével, Turczi Istvánnal beszélgettünk költészeti folyóirata jubileumáról, a frissen átvett Prima Primissima-díj tanulságairól és arról, miért hasonlít a lapszerkesztő egy dzsesszdoboshoz.

Turczi István

A Parnasszussal e hónapban ünneplitek a folyóirat húszéves fennállását. Ha visszatekintesz, mit tartasz e két évtized legfontosabb állomásainak, pillanatainak?

Az első fontos állomás: amikor ötévesek lettünk. A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárral karöltve megcsináltuk az első kéziratkiállításunkat. Azt, amelynek idén van a folytatása, csak utazó kiállításként szerte az országban. Akkor 60 költő és 7 képzőművész munkáiból állt össze az anyag. Néhány név az akkor még élő költők közül: Faludy György, Fodor Ákos, Csiki László, Marsall László, Mészöly Dezső, Nagy Gáspár, Orbán Ottó, Rába György, Utassy József. Ezzel egyidőben Déja Vie címmel kiadtunk egy zenés verscédét a Parnasszusban megjelent versekből. Akik mondták a verseket: Fodor Tamás, Galkó Balázs, Ráckevei Anna, Takács Kati, Vallai Péter. Közreműködő zenészbarátaink voltak: Binder Károly, Lerch István, Márta István.

A következő nagyobb állomás a tizedik születésnap volt. A Stefánia Palota zsúfolásig megtelt dísztermében, ma úgy mondanánk, valóságos sztárparádét láthatott a közönség Jordán Tamástól a Kalákáig, Pege Aladártól Kaszás Attiláig.

Nem kötődik semmilyen évfordulóhoz, mégis szakmai rubikon volt a Parnasszus életében, amikor átalakítottuk a lap szerkezetét, és létrehoztuk két új és azóta is sikerrel működő nagyrovatunkat. A Centrum rovat arra szolgál, hogy számról számra vendégül lássunk egy-egy általunk kiemelten fontosnak tartott kortárs költőt, és új versei, a róla készülő esszék-tanulmányok, pályatársi üdvözlések, valamint egy nagy terjedelmű, fényképekkel gazdagított interjú közreadásával hozzájáruljunk egy-egy alakuló életmű rangjának megszilárdításához, vagy éppen megemeléséhez. A másik rovat, a Redivivus a már lezárt életműveket kívánja új szempontokkal gazdagítani, a szövegértelmezés új lehetőségeit felcsillantani a vers barátainak.

Ha ma kellene belevágnod, újrakezdenéd-e a lapalapítást?

Ha ma kellene, azt is elmondanám, miért kezdeném újra, és azt is, hogy milyen érvek miatt nem. Szerencsére mindez csak hipotézis.

Saját költői-írói pályád mennyiben kapcsolódik a Parnasszus történetéhez, a kerek évforduló határkő-e Turczi Istvánnak is?

Egy lap alapítója, ha kétkezi költő is egyben, kicsit úgy működik, mint egy dzsesszdobos, aki játék közben függetleníteni tudja a kezétől a lábát, de azt is tudja, hogy az összhangzathoz a kettőnek együtt kell jól működnie.

A közelmúltban nyerted el a Prima Primissima-díjat. Magyarországon igen változatosan viszonyulnak az írók a díjakhoz: van, aki boldogan elfogadja, van, aki visszautasítja, van, aki rezignáltan tudomásul veszi. Te hogyan fogadtad a hírt?

Megélhetési kultúrában élünk. A legtöbb alkotónak a létezése, a jövője függ attól, hogy megkap-e egy díjat, ösztöndíjat, alkotói támogatást. Így aztán szerintem alapból egyféleképpen viszonyulnak hozzá. Legfeljebb a felvállalt vagy rájuk rótt szerepüknek, társadalmi-politikai beállítódásuknak megfelelően reagálnak rá. Van, aki úgy véli, hogy ő ad rangot egy díjnak, és úgy is viselkedik; van, aki ki meri mondani, hogy számára megtisztelő, és úgy is viselkedik; és van, aki úgy tesz, mintha nehezére esne átvenni a díjat és a vele járó pénzösszeget. Duzzog egy kicsit a publikum kedvéért, aztán elfordul, és teli szájjal vigyorog. Blaskó Péter óta nem tudok róla, hogy bárki visszautasított volna bármit is, legfeljebb azon dühöngött vagy kesergett, hogy nem ő kapta meg. Ez persze nem jelenti azt, hogy a jövőben nem fordulhat elő ilyesmi. A politikai blamázsok terjedésével a gesztusokra adott nyilvános reakciók is élesebbé válhatnak. Kultúrharc folyik, torz és beteg, az elittől a legalsóbb szintekig beleette magát a mindennapjainkba. Beteg a társadalom, torzultak az értékrendek, pontosabban nincs se érték, se rend, amit az egész nemzeti közösség egy emberként fogadna el. Méreggel és stresszel teli a föld, a levegő, és mérgezett közegben aligha nő egészséges növény. A Prima Primissima miért volna kivétel?

Nem tudom megkerülni a kérdést: számos ellenvéleményt lehetett olvasni a Prima Primissima-döntésről. Sokan Bodor Ádám mellett tették le a voksukat, azaz, hogy e díjat neki kellett volna kapnia. Hogyan érintettek e kritikák, miként viszonyulsz ehhez a rangsoroláshoz?

Bár sokan szeretnék, még nálunk sem közfelkiáltással adnak elismeréseket vagy hirdetnek győzteseket. Komolyan el is gondolkodtam volna, hogy mit rontottam el, ha mindenkinek teszik a végeredmény. Ha négy-öt magyar összehajol, hogy megvitasson valamit, kettőnek borítékolhatóan eltérő lesz a véleménye, és ennek siet is hangot adni. A ius murmurandi jogát persze fenn kell tartani, helyes is, ha véleményt formál, akinek van ilyen. Az más kérdés, hogy milyen stílusban teszi. De ez legyen az ő egyéni szociális problémája. Amit azonban meg kell említenem, az a díjat övező általános félreértés. A Prima Primissima ugyanis a közvélekedéssel ellentétben nem szakmai díj, mint a Kossuth-, a Széchenyi- és a művészeti középdíjak, hanem társadalmi elismerés, amelyet a többszörös szakmai szűrő után talpon maradt három jelölt közül az kap, akit a 37 tagú delegált társadalmi zsüri titkos szavazással a legalkalmasabbnak tart a díj szellemiségének továbbvitelére és hirdetésére. Meglepődnék, ha a 3 jelölt műveinek tudományos igényű összehasonlításából született volna ez az eredmény, nem pedig az egyes jelöltek ismertsége, társadalmi- és médiajelenléte alapján.

Méltatlannak tartottam, hogy egyesek megpróbáltak kijátszani engem Bodor Ádám ellenében. Az ő műveit én már egyetemistaként igen nagyra becsültem, és ennek hangot is adtam a gálaest bemutatkozó filmjében. Az is furcsa volt, hogy a harmadik jelölt, Buda Ferenc neve nyilvánosan fel sem merült, holott legalább olyan jelentős alkotó ő is, legfeljebb talán szűkebb körben ismerik a nevét. Ha az döntött volna, hogy az irodalmi tőzsdén kit milyen magasan jegyeznek, akkor biztos harmadik vagyok. Előzetesen így is könyveltem el, és tiszta szívemből mondom: két ekkora legenda mellett harmadiknak ott állni a dobogón már önmagában felért egy győzelemmel.

Általános vélekedés, hogy a hazai irodalmat épp olyan mély árkok szabdalják szét, mint a közéletet. Lehetséges-e szerinted elkerülni a skatulyázást, vagy annak, aki irodalommal foglalkozik – akár alkotóként, akár irodalomszervezőként – így is, úgy is muszáj tartoznia valahová?

Ha én tartozom valahová, az a nyelvhaza. Jobbra is, balra is magyar szavakat látok, azokba kapaszkodom, ha valami bánt és kikívánkozik belőlem. Jobbra is, balra is magyar mondatok fojtogatnak, és ha nem írnám le őket, megfulladnék. Így, hogy leírom, legfeljebb fuldoklom.

A hónap alkotója rovatban igyekszünk bemutatni a szerzők több arcát is – nálad ez igazán nem jelent gondot. Prózaíróként, költőként, műfordítóként egyaránt megnyilvánulsz, és a képzőművészet is szerves része sok kötetednek. Ha elképzelsz egy igazán nagy és emlékezetes művet (amiről talán minden író álmodozik titkon), az regény volna, verseskötet vagy valami egészen más?

Mindig azt a művet képzelem el, amit írok, és arról van az a tévképzetem, hogy igazán nagy és emlékezetes lesz. De azt, hogy miből lesz maradandó mű, az idő dönti el. Lehet akárhány díjam, plecsnijeim és aranysujtásaim, a dolgaim sorsa a jövő olvasóinak kezében van. ha lesznek ilyenek. Ebben azért bízom, rendíthetetlenül. Ami a mostani, aggasztó tendenciákat látva elég romantikus gesztus, nem?

Műfordítóként számos nemzet költőit mutattad már be, nem egyszer számunkra már-már „egzotikus” – például izraeli, ausztrál, skót – szerzőket. Miként kerülnek e lírikusok a látóteredbe, hogyan lépsz kapcsolatba velük?

A műfordítás is egotrip, az Én kalandos utaztatása, csak más, csak szelídebb vizeken. Képletesen és a valóságban is értem ezt. A jószerencsém úgy hozta, hogy 5 földrész 60 országában jártam eddig, a legtöbb helyre nem turistaként, hanem meghívásokra, irodalmi fesztiválokra, konferenciákra jutottam el. Nem tudnám megmondani, hány költővel, íróval találkoztam, hányan dedikálták könyvüket, hányan ajánlottak olvasni- és fordítanivalót. A legtöbbször persze a saját műveiket... De a jó szakembernek nem kell beutaznia a világot, hogy rátaláljon a kincsekre. Elég, ha olvasol pár idegen nyelven, figyeled a szakmai lapokat, újdonságokat és antológiákat. Ha komolyan veszed azt, hogy két kultúra közt a legrövidebb út a megismerés.

Rengeteget utazol, fesztiválokon, díjátadókon veszel részt, illetve a Magyar PEN Club főtitkári tisztségét is betöltöd. Miben látod a kultúracsere hasznát, van-e értelme egyáltalán nemzetközi szinten foglalkozni egy ennyire nemzetspecifikus művészettel, mint az irodalom?

A magyar irodalom igazi áruvédjegy a világban. Van, ahol Petőfit idézik, máshol Márai az etalon, vagy Kertész Nobel-díja jön elő. Sokat hallani mostanában azt a kifejezést, hogy országimázs. A kultúránál nem ismerek jobb imázsnövelő tényezőt. A magyar zene, a tánc, a képzőművészet, fesztiválviselt művészfilmjeink és méltán elismert színházaink mellett a magyar irodalom közvetetten és késleltetetten jelentkező hatásairól sem mondhat le, aki óhajtja a hazai kultúra jelenlétét a világban.

Úgy tudom, legutóbb Erdélyben jártál – ez is „szakmai” út volt?

A 11. Kortárs Hangon szépírói diákfesztivál első ízben hirdetett műhelyszemináriumot a 15 díjazott pályamű fiatal alkotóinak. A színhely idén Nagyvárad volt, a Sapientia Egyetem adott otthont a workshopnak. Ennek vezetésére kértek fel. Remek kis csapat jött itt össze, tehetségesek, kiváncsiak, nyitottak. Négy napig szívták a véremet. Facebook-csoportba verődve folytatom velük a megkezdett munkát. Minek van értelme, ha nem ennek?

Milyen tervekkel vágsz neki a Parnasszus következő két évtizedének – no és a sajátodnak?

Szeretném, ha 20 év múlva az Irodalmi Jelen interjút készítene velem a 40 éves Parnasszus költészeti folyóirat születésnapján. A többi csak trollkodás.

  Laik Eszter