Ugrás a tartalomra

 

Vaszilij Bogdanov: Ricardo Reis Szibériában. A költői verseny XI. – A hold arca

Jacopo Palma il Giovane (1544–1626) festményének részlete
 
Vaszilij Bogdanov:
Ricardo Reis Szibériában. A költői verseny XI.
A hold arca
 
töredékek egy hőskölteményből
                 
Mário de Sá-Carneiro üzenete a felső világból, Vaszilij Bogdanov szibériai füzetébe 
 
 
Lisszabonban, bús könyvtárszobában,
lapozva hírhedt ősnyomtatványokat,
képzeltem tűnő, más világokat,
a Tejo partján meg-megálltam,
kétségbeesetten bevártam,
az atyát, régi, jó barátomat.
 
Neki beszélhettem először –
az új pogányt tisztelte bennem,
amiben akkor botorul hittem –
a Csillagfejű Szárnyas Öregekről,
a Dicső Fajról, s mind a többiekről,
kiknek nyomait fellelhettem.
 
Akik egykor az Antarktiszon
harcoltak, és a Mérhetetlen Vének,
a kozmoszt átrepülő jövevények,
győzték le őket. A rémuralom,
jött el velük, borzalom, iszony.
járványok, bűnök, szenvedések.
 
De a Dicső Faj, hosszú harcok árán,
a föld méhébe száműzhette őket
magukat láthatatlanná tevőket.
S a vihar után feltűnt a szivárvány,
elámultak a föld eme csodáján,
a menekülő Mérhetetlen Vének.
 
Azóta várnak lenn a föld alatt,
a győzteseket megbolondították,
egymással szembe is fordították,
a Csillagfejű Szárnyas lényeket –
a Dicső Fajjal, kik a rémeket
nem bírva tovább, a földet elhagyták.
 
Egy időszakot a Merkúron éltek,
buborékokba száműzve maguk,
majd tovább vándoroltak. Visszaút
nem volt. Agyukba hatoltak a Vének.
Mentek hódítani a mindenséget.
Nyitva hagyva az utolsó kaput.
 
Egy ideig csend volt a földön,
egymást ölték a Csillagfejűek,
agyukban dühöngött az őrület,
úgy érezték szárnyas testük börtön,
kivéreztek egy hosszú, méla őszön,
de többé nem láthatták a Véneket.
 
Mikor Ricardo Reis Tahitibe
hívott el, a költői kommunába,
rácsodálkoztam a Hold Arcára,
mert ez a baljós bálványunk neve.
Meg akartam tudni, levezet-e,
a Mérhetetlen Vének országába?
 
És Szibéria? Itt is feltűnhettek,
Kínában is! A sárkánymítoszok
rejthetik őket. Vannak-e nyomok,
s ha vannak, mégis hova vezethetnek,
kérdéseket feszítve képzeletnek,
egymást cáfoló kerge látszatok?!
 
De hagyjuk a fantazmagóriát,
hiszem, hogy kell, legyen magyarázat!
Itt vannak-e, s ha igen mire várnak?
Mért nem repülnek az Űrben tovább,
bizonyítva, hogy vannak még csodák,
mit akarnak az időn túli árnyak?
 
Megőrizhetjük-e a világot,
ha egyszer mégis ellenünk uszulnak.
De lehet, hogy a nagy háborúinkat
is ők okozzák. Mert egy rémes álmot
bocsátottak ránk. Mélyül az árok.
Teret adva a végső pusztulásnak.
 
A Dicső Faj nagy szellemei sem
tehettek semmit, deliráltak,
mikor rájöttek, hogy nincs bocsánat,
erősebbek ők, elbukik a szellem,
tovább menekültek a világűrben.
Tudták elvesznek, ha ellenállnak.
 
Elmentek, mert másként nem tehettek.
Ijesztő és vad szellemi erejük,
soha nem tudnak kiegyezni velük
erősebbek a Mérhetetlen Vének.
Mégis elhagyták a mindenséget!
Uralkodhattak volna mindenütt.
 
Mégis renitens zöld bolygónkra jöttek,
ma sem tudom felfogni, hogy miért?
azt sem sejtjük szeretik-e a vért,
azt se, hogy végül is mit keresnek,
irányítói viharnak, szeleknek,
az időt épp úgy uralják, mint a tért.
 
Feljöttek egyszer, mióta ott vagyunk,
mélán kerengtek a bálvány felett.
Néztem a polipszerű lényeket,
és ők engem. Keveset tudhatunk,
arról, hogy kik ők, és mi kik vagyunk?
Éreztem, nő bennem a rémület,
 
elvesztem magam, megsemmisülök,
míg közönyösen, egyre csak röpködtek,
nem tudtam látnak-e? Észrevettek?
Velük szemben, egy fa alatt ülök.
Mi lett volna, ha elmenekülök?
Füttyögő hangot hallva kinevettek
 
Borzongva ültem tovább sarkamon.
Nem tudtam, ha látnak, minek hisznek?
Egy árnynak árthatnak, védekezhet?
Reszkettem, nőtt bennem a borzalom,
és köröskörül tombolt a vadon,
parancsot adhattak a zord szeleknek.
 
Hogy tovább mi történt, nem tudom?
Elaludhattam, a bálvány alatt,
Miközben ők füttyögve kacagtak,
bolyongtam sötét folyosóikon,
hideglelés rázott, rettenet, iszony,
része lettem a rémálmaiknak.
 
Figyelmeztetlek ide is eljönnek,
lehet, hogy már régóta itt is vannak.
Parancsolnak szeleknek, fagyoknak.
Irányítói a kágébének,
 
őket szolgálják a népvezérek,
még Sztálinnak is ők parancsolnak.
 
És nem tudhatjuk, mit hoz a holnap!
Én a másik világról figyelek,
védelmezlek, míg tudlak titeket,
Lehet, a Vének visszavonulnak.
Mérget isznak, mint én, megbolondulnak.
Egymást kioltják a történetek.
 
 
2. Vaszilij Bogdanovnak az égből
 
Veled vagyunk és jönnek a hírek.
Az áldozat itt nem kell senkinek.
Hiába gondolod, hogy megcsinálod
a párhuzamos orosz világod.
Mert nincs párhuzam, csak a szenvedés van.
S a történetek, a kitalált, valótlan
legendák köröznek körülötted,
ne csodálkozz, a tegnap még elhitted,
hogy feltámadt Avvakum protopópa,
lázítja híveit egy idő óta,
előbb-utóbb megdől a bolsi rendszer.
Jelentem Moszkovából szeretettel.
És tovább rohanunk Szibériába,
a zátonyra futott álmok honába.
 
+ Mário de Sá-Carneiro, kiderül, halála után sem hagyja el barátját, Fernando Pessoát és szellemi teremtményeit, velük van, láthatatlanul is, akárcsak Pessoa, és megismerkedve az ő felismeréseire vészesen hasonlító H. P Lovecraft történeteivel és hallucinatórikus vízióival, megírja saját elképzeléseit Vaszilij Bogdanov szibériai füzetébe. Ez fölöttébb különös módon történik. Nagyapám egy feljegyzése szerint egy holdfényes éjszakán váratlanul felnyílott a füzete, felemelkedett a toll, úgy, olyanformán, ahogyan ez már egyszer, a nagy párizsi csókainvázió idején is megtörtént (lásd a Fúriákban megjelenő Varjak című hosszú versét), amikor egy manzárdszobájukba hulló varjútoll írni kezdte rejtelmes üzenetét egy üres papírlapra! Azon elképzelése viszont, hogy a rejtelmes Mérhetetlen Vének hatalmas pszichikai erővel rendelkezve, egyszerűen a föld alól irányítják a zsarnokokat, szembefordítva őket a lázálmaiknak, rémuralmuknak végzetesen kiszolgáltatott népeikkel – egyszerűen elképesztő. Lovecraft hasonló című, harmadik verse, akárcsak Márió de Sá-Carneiro töredéknek nevezett hosszú költeménye egyenesen azt állítja, hogy a történelem ismétli önmagát! A füttyögve minket kinevető Mérhetetlen Vének, megismételve a Csillagfejű Szárnyas Öregek és a Dicső Faj közötti végzetes, az egyik faj halálával, végletes eltűnésével és a másik elmenekülésével járó háborút, egyre hatalmasabb erejű pusztító fegyverekkel „ajándékozva meg az emberiséget”, talán a végpusztulásunkat akarják! A föld emberi történetének különböző zsarnokságait és rémuralmait is ők idézik elő, távolról, telepatikusan irányítva a rettegő és legyőzhetetlen félelmükben mindenfajta vérontást, kegyetlenséget kiötlő diktátorokat. Ez a felismerése egybeesik különben António Mora Bogdanovnak ajánlott harmadik versében idézett Engels-levél megállapításaival és Mora, Lovecraft vízióitól teljesen függetlenül – hiszen akkor még nem is tud a másik létezéséről –, az Amerikától távoli Cascaisban, egy ideggyógyintézetben tulajdonképpen ugyanazokra a megdöbbentő felismerésekre jut, mint az amerikai író, és vele egy időben, még öngyilkossága előtt Mário de Sá-Carneiro, akit szintén foglalkoztattak az őstörténetünkben földön járó ismeretlen rémek. Lehet épp e fantazmagóriák miatt utaltatta Cascaisba, a betegségházba António Morát Pessoa? Mário de Sá-Carneiro különben bizarr módon, amely egész életfelfogására jellemző volt, egy utcalánnyal töltött éjszaka után mérgezte meg magát, vendégül hívott párizsi ismerősei előtt vette be a mérget, azt hitték játszik! Szörnyű, hihetetlen halála barátait, közöttük Pessoát is megdöbbentette, különösen, amikor elolvashatták a hagyatékban maradt hallucinatórikus írásait, ahol az idegenek, a régi öregek újabb inváziójáról képzeleg. Lovecraft göcögve nevetett ezen, legalábbis Ricardo Reis szíves közlése szerint, azt állítva, hogy lehet őket is a Mérhetetlen Vének irányítják, különféle elképzeléseket, felismeréseket, történeteket, legendákat, meséket sugallva nekik, így akarván valamiképpen kommunikálni az emberiség egy kisebbségnek tekinthető részével. Humorérzékükre vall, hogy egyik médiumuk, egy futurista portugál költő, azért öli meg magát, egy utcalánnyal töltött boldog éjszaka után, mert azt hiszi, hogy ez a kéj és öröm, ez a boldogság egyszeri volt, soha többé nem ismétlődhet meg! A másik médium, egy magányos, félig ismeretlen, különcnek tartott, emberkerülő amerikai horrorszerző, akit senki nem vesz túlságosan komolyan! A harmadik pedig egy félig ismeretlen, ráadásul ideggyógyintézetben ápolt portugál tudós! Bizarr felismeréseinek még saját megteremtője, Fernando Pessoa sem ad hitelt, ezért is utaltatja be Cascaisba, az „egészségházba”. Egyelőre ennyit, de minderre még nyilván visszatérünk… A tragikus sorsú költőről el kell mondanunk még, hogy Pessoa egyetlen igazi barátja volt, szellemileg is kölcsönösen hatottak egymásra. Mário de Sá-Carneiro egyik négysorosa sugallta Pessoának önmaga megsokszorosítását, és ezután teremtette meg heteroním alakmásait. Alább idézzük Vaszilij Bogdanov fordításában az 1914 februárjában írott verset. Amit Mário de Sá-Carneiro második, direkt Bogdanovnak írott verse hitelesít, dacosan, vonzón, felejthetetlenül.
 
„Én nem vagyok én, és a másik sem,
csak valamiféle közbülső dolog,
annak a hídnak pillére vagyok,
amely a másikig ível tőlem.”
 
Egy másik híres versében, a Távoli dallam című, bizarrériákban bővelkedő költeményében írja:
 
„Álomköz a hold, összhangzó kora, hol, csak
jáspis órák vágtak neki a térnek,
hol révedezés volt a köd, s a fény egy
mezítelen herceglány vágya volt csak…
 
Hang-balusztrádok és szerelem-ívek,
fény-bolthajtások, s illat karzatok…
Pompa s ópium hona, ott lakott
szívem, hol nincs lakása már a szívnek” +
 
Ami félreérthetetlenül sugallja, hogy ez a különös költő már akkor odaért, ahol most tanyázik, még életében. Látomása borzongató… Nem véletlen, hogy a múlt tanúja, a váratlanul jelentkező Eliezer Kamenezky által küldött portugál futurista folyóiratokból Bogdanov Mário de Sá-Carneiro verseit is fordítani kezdte, győzedelme, hódító fiatalkora szimbolikus kezdeményezései támadhattak fel benne, s bizonyára Eliezer Kamenezky bizonyos, meghökkentő versei is… – Tatjána Bogdanova
+ Kálnoky László fordítása
 
 
 
Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.