Serdián Miklós György

Magyarab levelek

Tenger, magyar tenger                                     

Kedves Enver sejk!

A Magyar Tenger partján ülök egy kialudt vulkánon, és nézem a szemközti partot. A Magyar Tengernek az a különlegessége, hogy az egyik partjáról átlátni a másikra. A költöző madarak is megpihennek a partján, és innen szállnak el hozzánk, és tovább, Ugandába, ahol az újságírók szerint szintén éltek magyarok. A híres fekete magyarokat a Magyar Nemzet egyik munkatársa is látta, mielőtt leszerződött egy balliberális laphoz, ahogy itt mondják jobb körökben: átállt a másik oldalra, mert közelebb került a nemzetközi tőkéhez, finoman fogalmazva, ott jobban fizettek.

A becsületnél fontosabb a haszon, tartja a holland közmondás. Sok holland jön Magyarisztánba házat venni, mert mentik az ingóságaikat, mielőtt elmossa az országukat a tenger, és magukkal hozzák a bölcsességeiket, hogy az se vesszen kárba.

A vulkánon nem ül rajtam és a porladozó kagylókon kívül egy dzsinn sem. Szép idő van. A magyarisztániak, akik papíron európaiak, tavasznak mondják. A német turisták is így hívják, de ők még nem érkeztek meg. Az ételmaradékokat és a szemetet azok hagyhatták itt, akik a valamelyik múlt rendszer dalait énekelve menetelnek, mert így tiltakoznak a mostani politika ellen. Szerintük régen minden jó volt. De ezzel mi magyarabok is így vagyunk. Mielőtt a törökök rabszíjra fűztek volna, nekünk is jobb volt. Otthon voltunk, és a budai hegyekről néztünk le a délibábos rónaságra.

De hát tudod: az van, ami van. Háttal ülök nyugatnak, és élvezem a jó szelet. Írnék neked a magyarok hitéről, de nem tudom rövidre fogni a dolgot. A magyarisztániak ugyanis annyiféle módon keresik az egy Isten, az istenek, a szellemek, de leginkább a bálványok kegyeit, hogy azt lehetetlen lenne mind felsorolni.

Később visszatérek még a bálványokra, és a legnagyobb bálványukra, a pénzre, amit magyar forintnak hívnak, és a magyar kutyákról is írok majd neked, amiket sokan jobban szeretnek, mint a saját honfitársaikat. A tányérnyalókról, akik lehetnek kutyák és emberek egyaránt, egy nyílt levélben fogok írni, mert ez olyan téma, ami mindenkit érint, még a politikusokat is.

A barátodat, a zsidó kádit is érdekelheti a dolog, aki világhírű lett a szerénységével és a jóságával, amióta lefordították magyarra az Ezeregyéjszaka meséit.

Csaponganak a gondolataim. Szóval, inkább valami egyszerűbbel kezdem, és a fekete levesről írok bővebben, amit a magyarisztániak nagy becsben tartanak. De nem is a kávé a fontos számukra, hanem azok a minden képzeletet túlszárnyaló pletykák, amiket a kávéházaikban terjesztenek. Arról is egy későbbi levelemben fogok írni, hogy mennyire bírom a sokféle mocskot, ami itt mindenkire ráragad, ha bennszülött, azért, ha meg távoli rokon, azért. Röviden csak annyit: már most nem nagyon bírom!

Te, kedves sejk, abban a szerencsés helyzetben vagy, hogy otthon maradhattál. Téged nem hívott a láthatatlan hang, ami itt Magyarisztánban egy borzas fejű púpos kis emberbe bújt bele. Ez a láthatatlan hang egy ugyanolyan gonosz szellem lehet, mint amelyik a gólyakalifa beleiben kuruttyol. Képzelheted, milyen förtelmes szaga van a kis púpos ember szájának. Nem! Téged nem kísértettek meg a sötétség országának dzsinnjei, kis és közepes ördögei. Te otthon maradtál, és ha úri jókedved úgy tartja, dominózol egy falasával, vagy átadod magad az örömszerzésnek három kelet-európai lány társaságában, akik lenge ruházatban lehevernek melléd a szőnyegre, és a mostani nyelvünket is jól beszélik, mert korábban Dubajban dolgoztak. Te nem jöttél ide, hogy kívülről nézd ezt a fárasztó színjátékot, amit itt demokráciának hívnak.

Üdvözlettel:

Musztafa

***

Salátatörvények

Kedves Enver sejk!

A magyarisztániaknak nem az számít, hogy ki honnan jött, hanem az, hogy ki mennyire él úgy, ahogy ők élnek. Én is mindent megtettem, hogy beolvadjak az elképzeléseikbe: ugyanazokban a ruhákban jártam, ugyanazokat a reklámújságokat olvastam, és ugyanannál az arabnál vagy töröknél ebédeltem. De ha valamiből pillanatnyi hasznom származott, még nem adtam fel a hitemet.

Ahogy korábban írtam neked, a magyarisztániak körében az alkohol mértéktelen fogyasztása nemzeti sport. A másik nemzeti sport a szerencsejáték. Mindkettőt az állam felügyeli. A hasznot a politikusok és a csókosok zsebelik be. A látszólagos nyertesek néha hatalmas összeghez jutnak, és többnyire boldogtalanok lesznek: korábban el sem tudtak képzelni ennyi pénzt, ami most – a szó valódi értelmében – a nyakukba szakadt.

Kedves Enver sejk! Látod, már megint a pénzről beszélek, ami az önzés egyik veszélyforrása, és az Új Magyar Gyök- és Gyökérszótár egyik szócikke: pé-vel kezdődik, zé-vel végződik, és közte ott van az „én”, és ebből ered a törvény, mert hisz annak is ott van a közepén az „én”.

Magyarisztánban a törvényeket gumiparagrafusoknak és a salátarendeleteknek hívják.

Megtörtént esetet mondok el neked. Egy gyalogos öregasszonyt elütött egy gazdag ember szőke barátnője a gyalogátkelőhelyen. Gond nem volt belőle, mert egy jó ügyvéd, nem kevés pénzért, megoldotta az esetet. Mivel az idős hölgy szegény volt, még azt is rá lehetett fogni, hogy szándékosan lépett le a járdáról, és csak azért akart átmenni a zebrán, hogy biztosítási csalást kövessen el. Kiderült róla, hogy egyszer az unokáját is előállították, mert vadkenderszaga volt a kesztyűjének. 

Magyarisztánban a halálos ítéletet már hallomásból sem ismerik. Megesik ugyan, hogy az alvilág meggyilkoltat valakit, vagy a titkos társulatok teszik el láb alól azt, aki nincs az ínyükre, de ez nem az a fajta törvény, ami mindenkire egyformán vonatkozik. Ez a kettős mérce másik arca.

Üdvözlettel:

Musztafa 

***

Kolbászból van a kiskapu

Kedves Enver sejk!

Magyarisztánban a szelek egyre erősebben fújnak. A szárazságok is aggasztóak, de néha annyi eső esik, mint azokon a távoli szigeteken, ahová az iszlám a hittérítő dervisek segítségével eljutott.

A síkságokon a homokviharok sivatagi hangulatot idéznek meg. Itt lenne az ideje elgondolkozni a jeleken. De erre senkinek sincs ideje. A magyarisztániak mintha versenyt futnának önmagukkal, olyan szorgalmasan pusztítják a környezetüket. Ebben a dologban nem ismernek tréfát, és abban sem, hogy mindent az utolsó pillanatra hagynak.

De sok minden jó Magyarisztánban. Jó a kolbász, jó a pálinka, és van kiskapu. A nagyobb kapu természetesen jobb, de ahhoz, hogy valaki a nagyobb kapun mehessen be, rokonok kellenek. Magyarisztánban nem Amadou és Mariam énekel műdalokat a fél világnak, hanem a lúdtalpas Kati és a vidéki János egyengeti a mélynövésű elsőszülöttjük lépteit a helyi színpadra vezető lépcsőkig. Sietni kell. A pénztár közös, hamar kiürül. Nem a gálya közös, hanem a nagy fizető.

Ha a játék valamelyik résztvevője mégis megundorodna a másiktól, és arcon hányná, akkor jön fentről a szakértő, és eltünteti a nyomokat. Vér soha nem folyik. Magyarisztánban már rég nem szúrják hátba egymást. Kifinomultabb módszerekkel dolgoznak. Aki nincs bent, az kint van: a falon kívül van, és ott is marad. Az ajtónállók nem engedik be többet.

Magyarisztánban csak a színpadon létezik két út, mert ami a függöny mögött van, az egy másik világ. Aki oda beléphetett, annak nincs gondja, nézi a színpadot a bohócokkal, akik azért ugrálnak folyamatosan, nehogy hátulról kilökje őket valaki a nézőtérre.

Üdvözlettel:

Musztafa