Nem megyek el, ha sírhatok – Ladik Katalin versei
Claude Monet (1840–1926) festménye
Nem megyek el, ha sírhatok
Ladik Katalin versei
NEM MEGYEK EL, HA SÍRHATOK
Ne csókoljon. Mennem kell.
A lezárt ház, a sziget, szagommal töltődik fel.
A hangok iránti szenvedélyem a lélek tüneménye,
egy hadakozó léleké, aki a máriaüveg mögött lakozik,
és ki-belélegzi életemet.
Újra fogok játszani a sós ködben.
És remélem, ott, szabadon sírhatok.
MIÉRT FEHÉREK A FÁK
Éjjelente derékig sóban, összeölelkezve,
pajzán dalokat énekelnek,
immár nem hordanak többé bugyit.
Reggelre kirügyeznek testükön a gombok.
Estére lehullnak véresen
miként a fogaik.
A fák ügyes, kíváncsi ujjai villámok,
ott döfködik a felhőt, ahol legérzékenyebb.
Az ég mennyröhögve nyálkás sót lövell.
A GÖMB BELÜL
A gömb színleli, hogy létezik.
mielőtt felüvöltene, résnyi világosságot
metsz saját torkában,
majd rémülten megkapaszkodik önmaga
zsugorodó, izzó csillagpontjában.
HOMÁLY. HOMÁLY.
A nem anyagi eredetű gomb
megtölt egy másikat, megszüli a formát,
elnyel és kisajátít mindent, mit az útjában talál.
Betölti a téridő egy szeletét,
felvarrja magát a sötét égi kabátra.
