Dolgaink – Iancu Laura versei
Dolgaink
Iancu Laura versei
DOLGAINK
Prágai Tamás emlékére
Úgy tudtam, a temetőben
csak éjjel laknak halottak.
Nappal aranyat mosnak az angyalok,
aranyba öltöztetik a mennyországot.
A temetőben nincs vasárnap.
A kövek nem járnak misére.
Ősszel a lombkorona aláhull
pokolra, tisztítótűzbe.
Ünneplőbe jár ide az ember,
vágott virággal a kezébe, mintha
májust akarna festeni
a dermedt decemberre,
a színtelen, szagtalan, lakatlan temetőbe.
Elszenderedni, Istenem,
mit jelent manapság?
És miért hallgatják el a harangok
a törvénytelen halált?
Úgy tudtam, nincs nappal
s nincsen éjszaka.
Születésünk másnak öröm
s elmúlni is csak másban tud
létezésünk fájdalma.
Szenteltessék meg a te neved,
jöjjön el a te országod!
Levegőt venni…
Ennyi. Ennyi dolgunk maradt.
FÜST
Örökösen meghátrál a füst,
mint koldus, aki fél kezet nyújtani.
Magam sem tudom, miként kezd
mindig havazni, ha gondolatban
érted megyek! Ködúton. Senkiföldjén.
Tudom, hogy megölelnél.
Fél percig hallgatnám szíved.
Ennyi az idő. A többi: rettenet.
SZEMEK
Szemedben látom: valami őszi szerelem
eltávolít a balladás ködben,
s gyengén menetel veled megannyi
nevenincs pillanat,
minden hétfő, minden szombat,
minden templom, minden harang.
Eső lesz akkor, úgy, mint most.
Hamis lesz minden gondolat,
mely közel hoz, méreggel tölti
poharamat, hogy jönni lássalak.
Magam leszek borzongások között,
kaput nyitok az arkangyalnak délután – így szokás
Szent András napján.
Este a jégvirágos ablakon elnézem:
egy lépésre van az ég, elérem.
Kegyetlen irgalom szemében.
