Sall László

A svéd postás másképp csenget

 

Ha választhatnám a változást, nem a változásért, a megmaradásért.

Mert svédül az ajtó dörren. Ez az axióma, ebből vezetek le mindent, a nyelvtani egyszerűség kedvéért.
A tragédiák feldolgozásának a legegyszerűbb s leghatásosabb módja az elbeszélés. A megtörtént dolgok el- és kibeszélése, mint régen az áldozati bárány édestestvére, a bűnbak volt, s habár itt nem a vezeklés a cél, de mégis a felmentés, általában önmagunk vétektelenségének a bizonyítása: nem mi vagyunk, voltunk a tragédia előidézői, csak éppen benne voltunk (ha nem is rosszként), de rossz helyen s rosszkor, s jöhet a felmentést követően a megtisztulás.

Most mindezt ha vissza, talán időben visszafordítom, vagy köznyelven, közértelemben megfordítom, akkor elég világosan látható, mit kell tenni a tragédia elkerülése érdekében: már a megtörténés előtt, illetve a nem-tragikus megtörténés előtt kell mindezeket véghezvinni, végigjátszani. Tudatosan, mint egy színpadon, mint a cirkuszban, azért is, hogy minél többen lássák, tudjanak róla, a felelősség minél több emberre (szereplőre) terjedjen (áradjon, szálljon) szét, magyarán meg kell teremteni a felelősség-megosztást.
A tragédiák elkerülésének a legegyszerűbb s leghatásosabb módja az elbeszélés. Elmondani: itt vagyok, munkát, kenyeret (akarok)!

Szüleim tragédiájának (is) egyik feldolgozása (a három közül) én voltam: megszülettem, akár megbeszélték, akár nem, s elmondtam: itt vagyok, munkát, kenyeret (akarok)!
Munkát, azt adtam nekik eleget, ők meg nekem kenyeret (eleget).
Ott állok a téren, Barabásként látom magam, legyek én a kiválasztott akár más(ok) árán is, s mindig kilógok a sorból, a nyelvi sorból, nem tudom felvenni a ritmust, mert a munkát-kenyeret helyett mindig azt skandálom (skandallum ez persze, a teremtő skandalluma): nőt, munkát, kenyeret.
A nyelv a legfontosabb; ezt nem mondom magamnak, csak tudom. Ha mindentől eltekintünk, no, ezt még gyakorolnom kell, ezt a többes számtól való eltekintést, csak a saját számba való tekintés, ez a fontos, amit én mondok. Az én nyelvem; s akkor a lehető legmagasabb szintre egyszerűsítettem; a saját nyelvem (a saját nyelveden, így szólok magamhoz) (de miért is nem tudok ettől szabadulni, az egyes szám második személytől, mintha a nyelvem, a nyelveden fogalmazódna meg, miért, miért, s itt nem Wittgensteinre gondolok, nem, nem neki, nem hozzá szólok!)
Ha ettől el tudok tekinteni, ha minden mástól el tudok tekinteni, s csak magamat látom, akkor a nyelv mindennél fontosabb.
Visszatérő élményem a villamos (a biciklis-korszak már mögöttem), ezzel térek vissza saját magányomba, a napi robot, a napi robotként leélt közösségi élet (a munka) (hát ez az, amit akarok, amit ennyire akarok, a munka) után.
Ott élek, ahova mindig is vágytam; az érthetetlen nyelvű közösségek Mekkájában, igaz, onnan három megállónyira, de ide utazva naponta, vagy jó napokon mindig, vagy gyerekek vagy felnőttek, öregek, férfiak, nők társaságában.
Nem értem, mit mondanak, csak tudom azt, amit én is. Az életüket. Most azt mondja egy lengyel lány, s erre lettem figyelmes és kaptam fel a fejem a Pendragon legendából – Szerb Antal éppen kiment, hogy becsukja az ablakot, mert már fokoznia kellett a romantikus feszültséget –, hogy elva. A lengyel lány mondja ezt, aki, látom rajta, most jött pasasához, aki nyilván itt dolgozik, s ott él abban a bizonyos városrészben, ahol a bevándorlók kezdik és végzik, az egykoron a svéd munkásosztálynak épült lakónegyedben: három szoba, konyha, meleg víz, üzletek (mint a romák Erdélyben). De most a lengyel lány meg a házigazda fiú igyekszik oda, s az mondja a lány: elva. Erre kapom fel a fejem, s reked Szerb Antalunk a folyosón (jaj, még megfázik!), kezdek figyelni, persze, ez a lengyel fiú azt meséli (el-beszéli): ezzel a villamossal mennek (11-es: „elvá”), -gyünk. Mesél, mesél, nem értem, mit, csak tudom: szidja a svédeket, ezeket a fél-szigetieket, akik nem tudják, mi az a kontinens. Itt az öregek már ínkontinensek. Ez az, pelenkát fogok árulni az öregeknek, egyszer, ha majd végre a nyelvemen, azon a fontoson fogok végre beszélni; kelletem majd magam, meg a pelenkákat.
Da addig még meg kell számolni, hány napot dolgoztam, hány levelet, hány kilót hordtam ki. Legyen mire hivatkozni, majd mikor ott állok, mint ahogy román testvéreink mintha már mondták volna vala: mennyit horda ez a maghiar vagy ungur. Ha majd írom a CV-met, szóval és tettel: X (azaz tíz) éve dolgozom a svéd postán. Már nem is tudom ezt magyarul, tíz éve vagy tíz évet. Tíz évet vs tíz éve: versus mint vers.
Az én első szavam svédül nem az volt, hogy 11 (elva), akkor még nem is volt ez a járat, hanem a köszönet, a tack!
A nyelv a legfontosabb; s nem a hús, a húsos nyelv, a mindenre éhes, a húsra éhes, az élő húsra éhes nyelv. Az a fontos! A fontokba ölthető, a ki tudja hányféleképpen megmintázott, írott nyelv. És nem is az, hanem a beszélt nyelv, az a fontos. Ezzel viaskodom, ezzel a beszélttel meg írottal, most is. Most is megszállt ez az írás. Nem kellene pedig mindig s mindenki kénye-kedve szerint írni, csak most mégis megszállt ez az írás. Mint németek az országot, ahol nem kell más nyelv, meg mint az oroszok, az országot, ahol nem kell más nyelv, csak az enyém. Megszállt a nyelv, az írottan is nyelv.
Itt állok hát egy megszálló nyelvvel szemben; munkát keresek, a nyelvvel. A tragédia elkerülése érdekében írok tehát egy cv-t, egy ilyet: http://www.muresonline.ro/hu/cv/cv_magyar.asp s ezt töltöm majd ki, időtöltés helyett.
Ez vagyok én. Ez leszek én, majd változtatom a CV-jeimet, annak megfelelően, hova, milyen munkát keresek.
Munkaemigrálok-e majd, vagy kulturális menedékjogot kérek-e majd?
A valóság kelletlen és kegyetlen bája ez.
Elbeszélem.