Ugrás a tartalomra

 

Berka Attila: Anómia V/4–6.

 
Berka Attila
Anómia V/4–6.
 
 
4.
– Én egyáltalán nem rajongok magamért, amikor túl sokat iszom.
– Én nagyon is szeretek sokat inni, mert egy idő után az egész olyan, mintha aludnék és álmodnék. A valóság megszűnik, nem számít semmi. Aztán, persze, tényleg bealszol, és utána szar az ébredés.
Nem érdekel.
– Amikor nem dolgozol, mit csinálsz?
Mosolyogni próbált. Valamikor belevaló csaj lehetett. Kár, hogy már meglátszik rajta, hogy iszik.
– El akarsz hívni valahova?
– Talán igen. Most ez jutott eszembe.
– Ha komolyan gondolod, napközben van egy-két szabad órám.
– És holnap nem vagy véletlenül szabadnapos?
Majdnem felugrott a pultra.
– Hogy találtad ki?!
– Nem mondod, hogy holnap tényleg szabadnapos vagy!?
Olyan felszabadultan nevetett, mintha egész életében erre várt volna, hogy egyszer jön egy férfi, aki kitalálja egy titkát. Mint a mesékben, amikor az állat képében élő, elátkozott királylány csak akkor szabadul, ha megjelenik az a fiú, aki állatként is elveszi feleségül.
– Hát akkor együtt tölthetjük az egész napot, ha akarod.
Persze amint kimondtam, már egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy akarom.
– Hús, neked nincs senkid?
Váratlan volt a komoly hang, a komoly kérdés.
– A srácok vannak.
– És rajtuk kívül senki? – Most ő lepődött meg.
Nem volt kedvem válaszolni. Inkább belebújtam a poharamba, bámultam magam elé. Most álljak neki mesélni? Ugyan már.
Aztán bevillant az utolsó sétánk Bicebocival. Ott és akkor, amikor elkezdett beszélni. Uborkát és jégkrémet kívánt, meg egy kis sétát, ami nekem is jól jött. Egy ideig csendben lépegettünk…
– Ne haragudj, nem akartalak megbántani, csak meglepődtem – mondta Csilla, és váratlanul kedvesen, puhán megfogta a karomat.
– Köszi, de nem bántottál meg.
– Tudod, régóta te vagy az első ember, aki rendesen normális velem.
– Ezt nehéz elhinni.
– Azért ne játszd a hülyét, lécci. Ez nem az a hely, ahol én emberként számítok. Ide nem azért járnak.
– És tényleg mindennap kefélsz az utolsó vendéggel?
– Ha berúgok, akkor igen.
– Ez egy kicsit durva, nem?
– Nem tehetek róla. Ezt szoktam meg. Ha kihagyok egy-két napot, már szarul érzem magam.
– És a pia hiányzik inkább, vagy a dugás?
– Nem érted? A kettő együtt van. Azért piálok, hogy ne legyen szar a kedvem, hogy kibírjam, aztán ha eleget piálok, akkor meg dugni akarok. Ennyi.
– Értem – bólintottam, és nyújtottam a poharaimat némán, mert nem akartam megszólalni. Csilla viszont folytatni akarta.
– Tudod, engem az apám dugott. Leitatott és megdugott.
– Mi van?! – Soha nem bírtam az ilyen dolgokat. – És az anyád?
– Anyám akkor már elment valami senkivel.
– Aha.
– Aztán jött egy srác, aki nagyon jó volt velem, de én akkor már csak inni akartam és dugni.
– És azóta tart ez nálad?
– Azóta.
Hát ez remek. Ezek után mit vár tőlem?
– Hát ez remek. Ezek után mit vársz tőlem?
– Tudod, azért kicsit már elegem van, olyan megalázó. Ha mindennap odabújhatnék valakihez, aki ugyanaz az ember lenne, de nem a főnök, mert az egy barom, akkor talán, talán meg tudnék változni.
Egy kicsit mintha tényleg reménykedett volna, bár nem hitt benne, azt láttam a szemében.
Én se hittem, nyilván, esélytelen volt az egész. De kivételesen akár csoda is történhet egyszer az életében, vagy egyszer az életemben, hiszen lehetne közös csoda is a közös életünkben, nahát.
 
 
 
5.
Az utóbbi idők legjobb kávéját főztem, aminek leginkább azért örültem, mert nehéz, vagy ha nem is nehéz, de bonyolult napnak néztem elébe, ilyenkor pedig az efféle apró részleteken, mint egy remek kávé, rengeteg múlik.
A tükör előtt is eltöltöttem némi időt, gondoltam, hasznos lehet egy kis önterápia, mivel tartottam attól, hogy belecsusszanok valami butaságba.
Hogy a srácokkal a kiállításmegnyitó óta nem találkoztam, egyáltalán nem baj, mert valószínűleg nyűgösködtem volna egyet-kettőt, amivel csak fárasztottam volna őket, meg azért magamat is.
Most először volt muszáj a pénzhez nyúlnom, hiszen ha már elhívtam ezt a szerencsétlen lányt egy egész napra, akkor legalább én álljak mindent.
Jóllehet, továbbra sem látom semmi értelmét a közösködésünknek, csak raboljuk egymás idejét, szétroncsolt lelkekkel, nulla perspektívával. Inkább csak az a kérdés, mikor folyik el valamelyikünk vére.
A Gellért-hegyen sétálni nem túl eredeti ötlet, amitől még ez a város egyik legszebb helye, és az ilyen pároknak, mint amilyenek mi voltunk Csillával, pláne tökéletes.
– Rég nem sétáltam ennyit – kezdte Csilla, miközben leültünk egy padra. – Én már úgy élek egy ideje, talán mióta az eszemet tudom, hogy mindig csak másnap van, másnap, amikor rám telepszik és nyom, fullaszt az élet, akár a sár. – Elmosolyodott. – Most meg szinte érzem, ahogy ürül belőlem a lerakódott mocsok, érzem, ahogy a sejtjeimből egyesével távozik a rengeteg méreg, ami az évek alatt belém került… Milyen szépen beszélek, igaz? Biztosan a hely szelleme.
Bólintottam. Igen, ebben teljesen igaza van, gondoltam, igen, ilyen egyszerű ez az élet, csak sétálni kell egyet a Gellért-hegyen, és egy magát semmire nem tartó pultoslány is költősödni kezd.
Gyorsan elő is vettem a pálinkásüveget, de Csilla elkomorult arccal fordult oldalra, én azért húztam belőle egy nagyot, és jólesett. Az már kevésbé, hogy három okostojás jelent meg mögöttünk.
– Úgy látom, jókor jöttünk – mondta az egyik. Óvatosak akartak lenni, mert elég lassan közeledtek, ennek köszönhetően viszont volt időm nemcsak megfordulni, de felállni és felkészülni is.
A maradék pálinkát még gyorsan leküldtem, mert sajnáltam volna elveszejteni egyetlen cseppjét is. Így viszont ugorhattam ki jobbra, és csaphattam halántékon az egyik okost, a másik még be is segített azzal, hogy előre lépett, vagyis felkínálta a nyakát, amin végig is húztam az üvegcsonkot. A harmadiknak az lett a veszte, hogy későn kapcsolt, már csak lefékezni tudott és fordulni, indulni nem, így elég volt egy határozott mozdulat, és bele is csúszott az öreglyukán át a fejébe az üvegmaradék.
Szerencsére meghallottam a lábdobogást, Csillát egy bokorba rántottam, és úgy csókoltam, mintha kamaszok lennénk, akik először próbálnak felnőttek lenni. Nem volt ellenére, sőt mintha még soha senki nem csókolta volna meg, éreztem, egyre csak bújna, és a lehető leggyengédebben simogatott.
– Hé, maguk, hé! – Tudtam, muszáj reagálni. Mire kiléptünk, mind a négyen ott álltak, és, persze, szigorúan néztek.
– Miben segíthetünk? – kérdeztem bambán mosolyogva.
Körbeálltak, végigmértek.
– Mit csinálnak itt?
– Tudja, nem nagyon van hova mennünk, viszont nagyon szeretjük egymást, és…
– Hallottak itt valami dulakodást, veszekedést?
– Az az igazság, hogy ilyenkor nem figyelünk mi másra, csak egymásra, olyan rövid az idő…
Röhögtek. Teli szájjal, magabiztosan. Az egyik még odavetette a többieknek, hogy legalább igazoltathatnának minket, de leintették.
– Na, jól van, de most tűnjenek el innen gyorsan! – Elindultunk. – Ne arra, hanem erre, lefelé, gyerünk!
Hát mentünk lefelé. Csilla úgy szorította a kezem, hogy tudtam, ma nem fog elengedni.
 
 
 
6.
– Te nő vagy, neked tudnod kell az ilyet.
– Ne legyél te ebben olyan biztos. Mert én nem vagyok. Abban se vagyok biztos, hogy nő vagyok.
– Jaj, ne kezdd megint!
– Nem kezdem megint, hanem folytatom, mert ez mindig van, mindig ez van.
– Na jó, de miért héthónaposan jött rá az őszinte? Ez milyen dolog, hogy ilyenkor? Miért nem korábban, az elején? Vagy ha akkor nem, akkor miért nem később, utána?
– Mi után?
– Hát a szülés után.
– Én nem szülök. Én ezt nem akarom átadni.
– De hát nem is a te szülésedről van szó!
– Az mindegy.
– Dehogy mindegy!
– És mi lett volna a szülés után?
Csilla kezdett szétesni. Én is nehezen tartottam magam, de rajta nagyon érződött és látszott is. Amikor feljöttünk hozzá, azt mondta, nem akar velem többet a kocsmában dugni, a lakásában, az ágyában akar látni és érezni, amikor csak lehet, mindig.
Abba kellett volna hagynom, de most én voltam, aki hajtani akarta a lovakat, pedig egyre kevesebbet, sőt inkább semmit nem láttam a sűrűsödő ködtől.
És töltöttem, ittunk.
– A gyerekkori barátja, persze, még úgy-ahogy haverok is voltunk. ­– Csilla talán már azt se érzékelte, hogy beszélek. – Akkor hogy is van ez? Mégis mit képzelt?
Lassan hullott a fejem a szőnyegre, közben éreztem a porszagot, mintha halványan meg is jelent volna bennem a szándék, hogy visszaüljek, de legalábbis ne felejtsem, hogy holnap mindenképpen ki kell porszívóznom a szőnyeget, így nem maradhat, mert egészségtelen.
Arra ébredtem, hogy Csilla előregörnyedve térdel, két karja lazán a hasán, és cseperegnek a könnyei.
– Hús, te, Hús, én ezt nem bírom tovább, hallod? Nagyon fáj, egyre jobban.
Meglepően finom mozdulatokkal húztam magamhoz. Masszírozni kezdtem a nyakát és a vállát, azt gondoltam, legalább megnyugszik, talán el is alszik. Ehelyett megfordult, a fejembe kapaszkodva felemelkedett, és úgy csókolt meg, mintha az élete múlna rajta. Aztán nevetve lökte el magát, felkapta a szőnyegről az egyik borosüveget, és lehúzta a felét. Rögtön köhögött, valamennyi vörösbor ki is fröccsent a száján, folyt végig az állán.
– Elég vámpírosan nézel ki – mondtam mosolyogva, és belenyaltam a pálinkába. – Jobban vagy?
– Te csak ne aggódj, jól vagyok. Inkább gyere ide.
Már ott is voltam. Elkezdődhetett a groteszk játék, vagyis egymásba gabalyodva gurultunk jobbra-balra a szőnyegen meg a parkettán, hogy felváltva akarjunk dugni, hogy felváltva legyünk tehetetlenek.
Amikor Csilla végre elaludt, az ágyra fektettem, én meg átmentem a másik szobába, keresni egy kellemes fekhelyet.
A tévé még mindig duruzsolt. Beszélgetős műsor ment benne, politikafejűek magyaráztak folyamatosan, valószínűleg mondták a magukét, csak mondták, engem pedig álomba ringatott, hogy nincs, tényleg nincs remény, sőt nem is volt soha.
Hatalmas reccsenésre és dörrenésre riadtam, habár a szememet nem tudtam kinyitni. Hogy megint rosszat álmodom, nem volt meglepetés, ám amikor rángatni kezdtek, azt kevésbé értettem.
– Kiszakad a karom, hé! – kiáltottam fel, és végre kinyitottam a szemem. Bőr térdelt mellettem, sőt beszélt is hozzám.
– Fel kell kelned, Hús, most! Gyerünk!
Voltak még más, ismeretlen emberek is a lakásban. Mindenki izgatott volt, a mentőket emlegették.
– Mi a baj? – kérdeztem Bőrtől, aztán már tudtam, vagy legalábbis sejtettem.
– A csaj. Eltűntetek egy pár napja, itt volt az ideje, hogy rátok törjük az ajtót… Az a kerekfejű a főnöke.
– És mi van vele? – Szerencsére Bőr magához szorítva tolt kifelé.
– Az már nem a te dolgod. Én elintéztem mindent. Gyere, menjünk!
Hamarosan Vér is mellénk került. Mentünk, le a lépcsőházban, ki az utcára, a torkom egyre jobban kapart, reméltem, bárhova is visznek, tudok majd inni, mert muszáj, a lábaimból is szökött az erő, támaszkodnom kellett a srácokra, de becsületesen tartottak, vittek.
 
 
 
 
        
Kapcsolódó anyagok:
Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.