Szétrajzott szellemek
„…és egyszercsak azon kapni magunk, hogy adatokból építkező életrajzokba merültünk bele, amit, valljuk be, nem feltétlenül választanánk esti olvasmánynak egy regény helyett, de mégis előáll valami kis csoda, és beszippant. A magyarázat talán abban rejlik, amitől több ez a könyv, mint lexikon: a 19–20. századi magyar történelem hátsó színpadán lezajlott drámai jelenetek tára.” – Laik Eszter recenziója Csiffáry Gabriella Szétrajzás – Híres magyar emigránsok kézikönyve című kötetéről.
Magát a könyvtestet tekintve is hatalmas vállalkozás összegyűjteni a magyar szellemi élet azon nagyságainak életrajzait, akik valamilyen okból elhagyni kényszerültek hazájukat. Csifárry Gabriella több évtizedes levéltárosi-szerkesztői múlttal számos életrajzi gyűjteményt készített már (A Születtem-sorozat, a Búcsúszavak, vagy a Rejtett arcok), e legújabb – kivitelét tekintve talán legimpozánsabb – válogatás egy egészen egyedi nézőpontú „lexikon”. A megnevezés persze helytelen: nem betűrendes, címszavakra korlátozodó gyűjteményről van szó, hanem nagyszabású kultúrtörténeti barangolásról, melyben felvonul több mint száz magyar vagy magyar származású író, képző- és fotóművész, zenész, tudós, színész, filmes és színházi ember.
Az életrajzokat kiegészítik a szereplők keresztelőlevelei, anyakönyvi kivonatai, iskolai bizonyítványai, amelyeket a levéltár „titkos” raktáraiban őriztek eddig. És a muzeális dokumentumokat vallomások, interjú- vagy memoárrészletek követik, de lapozgathatunk fotók között is, ahol igazi csemegékre bukkanni: Bartók és Pásztory Ditta ritkán látható közös portréja, Bajor Gizi Zilahy Lajos társaságában, egy csoportkép Móriczról, Csibéről, Márairól, Kemény Jánosról és feleségéről, vagy épp Kertész Mihályról egy forgatáson egy bébielefánt hátán, Gábor Zsazsáról a Lány a Kremlben című filmben egy „Sztálin-hasonmás” oldalán.
Az a típusú kötet ez, amelyet ha felüt az ember, szédülten lapozgatni kezdi, pörgeti előre, pörgeti hátra, egy pillanatra sem tud megállapodni, mert olyan gazdag a kínálat, hogy képtelenség elsőre (de másodjára, harmadjára, tizedjére sem lehet) befogadni és módszeresen haladva olvasni. A Szétrajzásból szemezgetni kell, felütni egy világhírű vagy számunkra eleddig ismeretlen alkotónál, és egyszercsak azon kapni magunk, hogy adatokból építkező életrajzokba merültünk bele, amit, valljuk be, nem feltétlenül választanánk esti olvasmánynak egy regény helyett, de mégis előáll valami kis csoda, és beszippant. A magyarázat talán abban rejlik, amitől több ez a könyv, mint lexikon: a 19–20. századi magyar történelem hátsó színpadán lezajlott drámai jelenetek tára.
Minden korban kényes téma az emigráció. Közép-európai országban különösen: végigsöpört errefelé mindenféle diktatúra, máig feldolgozatlan, beforratlan sérüléseket hagyva hátra, amit gyaníthatón még hetedíziglen is megsínylenek az utódok. Csiffáry Gabriella öt nagy kivándorlási hullámot különböztet meg kötete előszavában: az 1880-as években kezdődő, a 20. század fordulóján tetőző, egészen az I. világháborúig húzódó „kitántorgást”; a Trianont követő elvándorlási hullámot; nem sokkal ezután a zsidótörvények áldozatainak menekülését; a II. világháború után útrakelők hadát; majd végül az 1956-os emigránsok szétrajzását. Statisztikákra csábító összeállítás – habár szó sincs róla, hogy a kötet ilyesmihez kínálna reprezentatív mintát, de elgondolkodtató, vajon melyik hullám repítette távolba a legtöbb honfitársunkat, s mely időszakban mely országokat preferálták inkább. (Ezekhez egyébként kapunk némi támpontot az Előszóban.)
Az almanachba gyűjtés már-már szépirodalmi hozadéka az a sorsközösség, amelyet a kötet az életutak egymás mellé rendelésével megteremt, még ha e sorsok időben és térben távoliak is, és adott esetben nem álltak kapcsolatban egymással. Közösséggé kovácsolódik tehát az emigráns magyarok sereglete, és ennél többet életrajzi gyűjtemény nem kívánhat elérni: előáll az egyes fejezeteken, szereplőkön felülemelkedő, egységes üzenet – természetesen konkrét megfogalmazás, szájbarágás nélkül. Mint ahogy igen szerencsésen nem sugall a könyv sem múltbarévedős-siránkozós, sem melldöngető, sem elítélő, sem piedesztálra emelő szemléletet: Csiffáry precíz levéltárosként dokumentumokkal, tényekkel, adatokkal dolgozik, jegyzetekkel bőségesen megtámogatva. (A jegyzetapparátus etalon lehet minden társadalomtudományi és bölcsészeti munkához: a forráshivatkozásoktól az olvasót segítő kiegészítő információkig mindenhol ott a jegyzet – de csak ha szükséges.)
Nem véletlenül tartotta fontosnak a szerző kiemelni a könyv elején: a szereplők „politikai nézeteiktől függetlenül, elsősorban szakmai tudásuk, érdemeik és ismertségük alapján kerültek kiválasztásra”. Bármilyen színű, fehér, barna vagy vörös terror elől is menekültek ezek az emberek, könnyű sorsokkal nemigen találkozunk, jóllehet nagy különbségek mutatkoznak aközött, ki hogyan viszonyul magyarsága emlékeihez. „Mindegy, hogy egy parányivá zsugorodott országban hol halok meg, de itt akarok meghalni” – vallja az Egyesült Államokba emigrált Zilahy Lajos. „Olyan meghatottsággal írom le ezt a szót, Mélykút, talán Sienát írnám így, ha véletlenül ott születtem volna” – mondja Fenyő Miksa. „Így éltünk Kőbányán a szigorú családi törvények bilincsei között; folyton rettegve és reszketve…” – idézi fel hányatott gyermekkorát Karády Katalin.
A kötet akár meglepetéseket is tartogathat: bizony, Magyarországról származott el a világhírű fotós, Robert Capa, a szintén világhírű Amerigo Tot szobrászművész, az Oscar-díjas Emeric Pressburger forgatókönyvíró, és még sorolhatnánk… Egyetlen újragondolásra méltó szerkesztési szempont lehet a már nem Magyarországon született alkotók elkülönítése, hiszen aligha emlegethetjük egy napon (s így egy kötetben) Tony Curtis, Paul Newman, vagy Peter Falk sorsát Kabos Gyula vagy Jávor Pál hányatott útjával – hogy a színészeknél maradjunk. Külön tanulságos, hogy a külföldi születésű, de magyar ősökkel rendelkező hírességek hogyan viszonyulnak gyökereikhez: míg Peter Falk (akinek immár szobra is áll Budapesten) igen hűvösen – mondjuk ki: teljesen közönyösen –nyilatkozik felmenői hazájáról, Tony Curtis elmélyült lelkesedéssel mesél egy interjújában Mátészalkáról és szüleiről.
Szórakoztató felismeréseket tartogatnak az iskolai eredmények is: a színjeles Dohnányi Ernő például latinból és görögből épp hogy nem bukott meg, de Friedmann Endre (akit Robert Capaként inkább ismerünk) szintén inkább tanári jóindulattal bukdácsolt át az iskolán. Felvonulnak egyedi dokumentumok is: a leghíresebb vámpír, Lugosi Béla ellen például büntetőper zajlott 1920-ban a Budapesti Királyi Törvényszéken szökés, izgatás és személyes szabadság megsértése vádjával – a türelmesek kibogarászhatják az ügyirat részleteit –; de szemügyre vehetjük Lénárd Sándor Brazíliában kiállított emigrációs kártyáját, az orvos-író korabeli igazolványképével is.
Teljes képet csak minden név felsorolásával nyújthatnánk-e kötetről, ami azonban felesleges, hiszen beszéljen magáért a könyv, de ízelítőül (és igazságtalanul válogatva) álljon itt néhány név a már említetteken kívül: Molnár Ferenc, Faludy György, Határ Győző, Szeleczky Zita, Cukor György, Zsigmond Vilmos, Pulitzer József, Breuer Marcell, Teller Ede, Szent-Györgyi Albert, Neumann János, Szilárd Leó – és még hosszan folytathatnánk.
Muszáj kiemelni végül a Corvina Kiadó gondozásában megjelent – és egy album igényességével kiállított – kötet borítóját: a vászonkötésen leheletfinom vonalakkal visszatér a védőborítón nemkülönben rejtőzködő módon jelzett motívum: egy szétszálló szirmú pitypang, amelyet fátyolszerűségében csak a figyelmes szemlélő vehet észre. A hópelyhekhez hasonló, szöszös, tüllszerű virágzatát szélnek eresztő növény kivételes érzékkel választott szimbóluma a világ minden tájára szétrajzott, mégis az egységes magyar szellemi élethez tartozó kiválóságoknak.
Laik Eszter
Csiffáry Gabriella: Szétrajzás, Corvina Kiadó, 2015.
