Jerney Gábor: Fehér zoknik

Jerney Gábor

Fehér zoknik

Várjuk a csatlakozást, elvegyülve a váróterem zajában, kicsit fellazulva a monotóniában. Ilyenkor el lehet kicsit álmosodni, lassan lehunyni a szemhéjat, mögötte sárgásan-pirosasan látni, majd hallgatni, a negyedik vágányról szerelvény indul, a vágány mellett, kérjük, vigyázzanak. Várhatnánk az indulási oldalon, a sínpár mellett is, de most a kocsmában vagyunk, nincs miért sietni, nem esik messze az indulási oldaltól. Három perc ráérős séta, de nem abba az irányba, ahonnan érkeztünk, hanem pont ellenkezőleg, aztán át a zebrán, két méter után balra, be az ajtón, le a három lépcsőn, majd jobbra az első asztalhoz, ahol viaszkosvászonterítő van. Szép szó ez a viaszkos, becézgetősebb a viaszosnál, ami rideg, száraz, gyertyaszagú, templomhideget idéző. A viaszkos meghittebb, még akkor is, ha csúnya, mint maga a terítő, ami repedezett, a gyors törölgetések kendővászon-szálait őrzi hajszálmélyedéseiben a betelepedett pordarabkákkal együtt.

Nézem az alumínium hamutartót, benne a szürke és fekete árnyalataiban a ragadós hamumaradékot. Ahol vaskosabb a réteg, ott akár koromfekete, találgathatom, kik szívták a cigarettát, s temették a hamut az alumíniumvázba, még az sem kizárt, valamelyikőjüket kitalálnám. És akkor mesélem Tamásnak Árpikát, a lottóárust, hogy egyszer éppen itt voltam a kocsmában, csatlakozásra várva, amikor bejött egy Árpi névre hallgató lottóárus, nevét nem volt nehéz kitalálni, szevasz Árpika, köszön rá a csapott vállú pincér, aki csorba metszőfogát előző heti félreértésnek köszönhette, rosszkor hajolt a repülő sörösüveg elé (zöldüveges Borsodi, szimbólum, deci keverthez kérték kísérőnek, mielőtt a vita kiújult volna, Nyilasi vagy Törőcsik a zseniálisabb focista), törött fogát a baktériumok már kikezdték, a szapora cigifüst is helyet talált a csorbult fogzománcban, két év múlva majd húzni kell. Szevasz Árpika, köszönt hát a pincér, majd csapott vállát megemelte, lépteit a jobb hármas asztal felé irányította, félittas társaság várta az újabb adag sört (nekik lehet barnaüveges is, náluk a belbecs fontosabb a külcsínnél). Apró madárszeme volt ennek az Árpinak, mint a verébnek, ki a karvalytól félti az életét. Pedig mit tudja a veréb, hogy karvalynak hívják az ősi ellenséget, igaz, azt sem tudja, hogy őt meg verébnek, ráadásul házi verébnek, hiszen a veréb azzal a szóval sem tudna mit kezdeni, hogy ház, és az sem vigasztalná különösebben, hogy a karvaly sem tudja, hogy őt az emberek karvalynak hívják, a természet szeszélyéből ő csak ragadozó, túlélő fajta, gyenge és kiszolgáltatott élőlényeket öl és fal fel. A veréb ezen sem gondolkodik, egész nap apró magok után ugrál, miközben pici gombszeme cikázik jobbra és balra, pont mint annak az Árpinak, akinek olyan vizes fényű volt a koponyájára simuló haja, mintha állandóan esőben járna. Sárgásak voltak a fogai, mikor beszélni kezdett, ezt rögtön látni lehetett, és Árpinak beszélnie kellett, mert eladni akart. Volt egy bejáratott verse Árpinak: Aki nem mer, az nem nyer, irtó bátortalan ember. Úgy adta elő, mondom Tamásnak, mintha kígyóbűvölő lenne, éneklő hangon, lassú tempóban, egy tiszta kvartnyi hangterjedelemben, középről indult, kicsit leeresztette, majd a végén felfuttatta, majd vissza a kiindulópontra. Olyan fektetett nyolcasformát képzelj el ebben a hangfutamban, mint egy Möbius-szalag, mondtam Tamásnak, aki értette, néptáncos volt, a zenészektől ragadt rá, nekem meg a véremben volt a kvart, meg a kvint is, hogy az undecimát már meg se említsem. Mondja nekem a Tamás, a csaja egy kicsit már unja a fehér zoknijait, mert neki, Tamásnak csak az van, és a konyhában szárad fent a kötélen, egyszerre tizennégy pár fehér zokni. És amikor ezt mondja, érzem a nehéz párát a salétromos konyhában, amit még a tizennégy párból lassan párolgó mosószerillat is dúsít. És ekkor tényleg belép Árpi a madárszemével, csillogó hajával, kinézek az ablakon, látom, odakint süt a nap, Árpinak mégis vizesen csillog a lelapult haja, és már lép is ide, előbújnak sárga fogai: Aki nem mer, az nem nyer, irtó bátortalan ember, mondja, és akkor Tamás hangosan felnevet, erősen kacag, boltozatos a mellkasa, széles a válla, erősek a hófehér fogai. Szarunk bele, hogy minek tartanak, koccintunk a sörünkkel, és akkor Tamás vesz egy lottószelvényt, még nem tudja, hogy sohasem fogja feladni, mert a csatlakozó szerelvényről leszállva verekedésbe keveredik a váposokkal, amiért hat hónapra megy a futkosóra, ahol fél éven át piros frottírzoknit visel majd, csak piros frottírzoknit.