Jerney Gábor: Sajtalan

Jerney Gábor

Sajtalan

Nézem Nagyit, gondolhatom így nagy kezdőbetűvel, személyes nagymamám, egy van belőle. A másikat nem ismertem, nem voltam egészen egyéves, mikor elment, hogy csak az egyik maradjon. Kicsit távolról nézem, egyedül ül az asztalnál, mi, unokák, lányok, vők, távolabb, székeken, a két ágyon. Legtöbben beszélgetnek egymással, nekem jutott az, hogy nézzem Nagyit, mert velem nem beszélget senki. A rokonokkal telezsúfolt szobában is teljesen észrevétlen tudtam maradni. Még ma is megriadok, ha valaki rólam kérdez, nem lehet ennyi idő után megszokni az érdeklődést, zavarba hoz, hol lehet vajon az a határ, amikor nem érzem úgy, a másik csak egy haudujudút akart, nincs igénye a válaszra, toporognak a szavak az agyamban, aztán elmúlik a pillanat, és megint csak nem közlök semmit. Az észrevétlenség barátkoztatott meg az alkohollal, mámoros magányomban. A névnapokon, születésnapokon mindig akadt valamelyik pohár alján egy kis alkohol, Vicus néninek cseresznye, neki külön kellett venni, semmi mást nem ivott. Gyerekkorában műteni kellett volna az orrsövényét, vagy az orrpolipját, ez soha nem volt világos, az orvos azt tanácsolta, szokjon rá a dohányzásra. A tizenkét éves Vicus néni, aki akkor még nem is sejtette, keresztanyám lesz egykoron, nem akarta, büdös, rosszul vagyok tőle, de nagyapa szíjjal verte, zokogva szívta Vicus néni a cigarettát, Nagyi a kötényébe temette az arcát, hangtalanul zokogott, nagyapa haragja ne forduljon ellene is. Konok, kun ember volt az, tömött bajusszal, fekete szemekkel, sűrű szemöldökkel, napszítta arcbőrrel, erős hangú nevetéssel, hirtelen haraggal. Nevetve mesélte Vicus néni, nem értettem, hogy lehet ezt nevetve, amikor hosszan tüdőzte le a füstöt, öblösre kerekítette a száját, úgy engedte ki egy nagy gömbgomolyban, aztán az egészet felszívta az orrán át vissza a tüdejébe, hogy végül majd az orrán fújja ki, elnyújtott élvezettel, lehunyt szemmel, koncentrálva, hogy a járatokat jól átmossa a füst. Volt időm poharát üríteni, nem vette észre, azt hitte, fenékig itta.

Mire elindultak a vendégek, elmúlt már tíz óra, nyitni kellett a lépcsőház kapuját, teljesen egyedül maradtam, ráérősen kivittem a poharakat a konyhába, a folyosón kiittam a maradékokat. Amikor megint többen lettünk, már a szobámban feküdtem, könnyű mámor mosolyogtatott, hát ismét eltelt egy magányos összejövetel.

Nagyi ül, zavart mosollyal mered maga elé, tudom magányát, énmagányom az kicsit, merülhetünk bele mélyen, senki nem úszik utánunk, nem igyekszik felszínre húzni, itt a helyed, látod. Nagyi néz maga elé, bele a tányérba, a tányérban leves, zsírkarikák úszkálnak a felszínén, enyhén lebegnek a cérnametéltek, répakarikák a tányér alján, a tányér mellett sótartó, sajtalan ez fiam, sajtalan, ezt szokta mondani Nagyi, a konyha varázslója, volt idő, mikor szinte soha nem láttam máshol. Rétesének tésztarétegei lágyan simogatták egymást, vastag volt almatölteléke, barna, ropogós, mégis lágy, puhult magokkal, paprikás krumplija mintha bográcsban főtt volna, sűrű volt, levét mégsem főtte el, mélypiros árnyalatú, erős lé, úsztak benne a galuskák, a vastag füstölt kolbászkarikák. Átjárta a krumplit a füst íze, pedig sparhelten főtt, fehér zománcos, görbe lábú öntöttvas sparhelten, amely télen-nyáron fűtötte a konyhát, a szobába is beszökött a meleg, reggelig is megmaradt olykor. Csak Vicus néni tudott olyat három lánya közül, anyám pedig csak a töltött káposztáját. A harmadik lánynak nem maradt semmi, szétfolyt keze között a munka, akárcsak az élete. Korán elvált, a parkba járt ismerkedni, aztán egy nap levették a mellét, egy év sem telt el, földbe feküdt, szórtuk rá a rögöt mi is búcsúzásként. Kiskundorozsmán a mai napig sírnak a Nagyi főztje után, vendéglőjük volt, négy szakácsnő felett bábáskodott, mindenre volt szeme, maga is dolgozott, két lánya pucolta a halat, közel volt a Tisza. Ögyél könyeret möggyel, ha nem köll, tödd el, majd mögeszöd röggel. Ma is tudok szögediül, pedig csak ezt tanultam tőle.

Mögeszöd vagy mögöszöd? Ezt kérdeztem Jutkától, kecskeméti volt, sokan ültünk ott a hírösvárosi kocsmában, rajtam kívül valamennyien kecskemétiek, bebújtunk a füstbe, mindkét változatnak akadt támogatója. Döntés nem születhetött, mert végül is mindkét változat löhetségös. Szerethettük volna egymást Jutkával, több bátorság köllött volna részemről ehhöz, mögijedtem, akkor döbbentem rá, nem löszök ölég bátor, mert liberálisnak ehhöz túl konzervatív vagyok, pedig egész addig hittem erősen, konzervatívnak vagyok liberális. Sokáig éreztem emiatt rosszul magam.

Nézem Nagyit, két kezét ölébe ejti, ott biztos össze is kulcsolja, innen nem látom, eltakarja a terítő. Eszembe jut a családi legenda, amikor apám a bátyámmal játszott, ott totyogtam körülöttük, kapaszkodtam a szék karfájába, járni még alig tudtam, rogyadozott a lábam, imbolyogtam, mintha valami csak általam hallott zenére táncolnék. Nagyi felnyalábolt, odanyújtott apámnak, majd először és életében utoljára mérgesen rászólt: Ezt szeressed, fiam, ez hasonlít rád! Soha nem tudok elég hálás lenni ezért a mondatért, még ha nem volt is hatása, sem akkor, sem utána. Apám nem tudott, vagy nem akart igazán szeretni.

Agylágyulás, ezt mondja a rokonság Nagyira. Latinul infarctus cerebri, vagyis az agyat ellátó fő verőér trombózisos vagy embóliás elzáródása. Mintha ez szebb szó lenne az időskori demenciánál, az elbutulásnál, amely talán tényleg csúnya, viszont igaz. Ez a betegség döntött úgy, hogy beköltözik a szervezetébe, és lassan, de szívósan átveszi a hatalmat, leépítve a legfrissebb emlékeket, csak a gyerekkoriakat hagyva meg, talán még a menyecskések közül egy párat, majd elszakítsa sorra unokáitól, gyerekeitől, senkit se ismerjen meg. Engem se, akit mosolyával és tekintetével annyiszor megsimogatott, mert a kezeit nem tartotta erre alkalmasnak, szemérem miatt, vagy nem akarta megsmirglizni bőröm a konyhában gyakran felázott, kirepedezett tenyerével. De ez még csak a majd, most szinte mindenkit megismer, csak a dédunokákra nincsen szava, rám még van, látom, könnyei indulnak valamiért, odamegyek hát, miért sírsz Nagyi, éhes vagyok kisonokám, nagyon éhes, ott a cseréptányér előtted Nagyi, benne a még meleg húsleves, mondhatnám, mellette alumínium kanál, de Demencia már nem engedi, hogy összekapcsolja mindezt. Kezébe adom hát a kanalat, összeaszva is dudorodnak kézfején a sötétkék erek, még áramlik bennük a vér, kötelességszerűen teszi a dolgát a szervezet, Demenciának efölött nincs hatalma, Nagyi, itt a leves látod, jó étvágyat, egyél hát, rám néz, elmosolyodik, köszönöm szépen, kisonokám, neked is viszont kívánom, és már meríti a kanalat a sűrű levesbe, orrát megjáratja a gőz fölött. Sajtalan ez, nagyi, sajtalan, adom kezébe a sószórót, szégyenlősen néz rám, majd engedelmesen fordítja a lyukacsos tetejét a tányér felé: igazad van, kisonokám, sajtalan ez a leves, sajtalan.