Alternatív magyar krónika és a Tunguszka-rejtély
Somogyi Antal – parlamenti képviselő és Kossuth titkára – nem mindennapi történelmi relikviát fedezett fel a XIX. században Bécsben. A Ciceró-kódex ugyanis a magyarság eredettörténetét helyezi új megvilágításba olyan adatokkal, amelyekről középkori krónikásaink hallgatnak. – Mandics György kettős könyvbemutatóján jártunk a kolozsvári Bulgakovban.
Családias, ám értő közönség előtt mutatta be Kolozsvárott Mandics György író, költő, újságíró és kutató két rendhagyó, Magyar hegedűsök énekei eleinkről – A Ciceró-kódex hosszú rovásbeírásai és a Titkok könyvtára című kötetét. A szerző először a Ciceró-kódexhez kapcsolódó filológiai kutatómunkájáról beszélt, amelybe az Irodalmi Jelen és Böszörményi Zoltán biztatására vágott bele.
A kódex ötszáz oldalas nürnbergi kiadása tíz klasszikus Ciceró-művet tartalmaz. Ezek mellé – a vízjelek alapján – 1594-ben jegyzetelésre való üres lapokat kötöttek be. Ezeken a Somogyi Antal által föllelt kódexben 105 oldalon nem kevesebb mint 80 ének található rovásírással. A dokumentum heves vitát váltott ki a korabeli akadémikusok körében. Az új, német vonalat követő nyelvészek, akik tagadták a magyarság ősi kultúráját, hamisítványnak nyilvánították a kódex bejegyzéseit. Mivel a vízjelek kétségtelenül eredetiek, azzal érveltek, hogy Somogyi maga írta bele az énekeket 1873-ban Bécsben.
Somogyi több embernek is megmutatta a kódexet, és kiderült, hogy nem egyedi darabról van szó, más könyvtárakban is lapulnak példányai, összesen tizenegy darab ismert. Sebestyén Gyula, aki akkoriban jelentette meg a rovásírás első tudományos igényű könyvét, erre azt állította, hogy Somogyi iparszerűen a többi tízbe is belemásolta a jegyzeteket. Ezzel az elmélettel szőnyeg alá söpörték a problémát, és mintegy 140 évig nem beszélt róla senki.
Mandics a kódex tizenegy példányából kilencet meglelt a szegedi könyvtárban. Alapos vizsgálatok után rádöbbent, hogy Sebestyén teóriája nem fedi a valóságot. A kódexek bejegyzései nem hasonlítanak egymásra, nem ugyanaz a kéz írta őket, sőt a szövegek sem ugyanazok, az azonban nyilvánvaló, hogy egy ősi szöveg alapján másolták őket, amelyből ki-ki a maga érdeklődése szerint készített jegyzetet. Így a gyógyszerész a betegségekkel kapcsolatos irodalmi igényű visszaemlékezéseit vetette a papírra, a jogász pedig inkább a jogra vonatkozó versekre összpontosított. A másolatok nem egyszerre, hanem mintegy kétszáz éven át készültek, a legterjedelmesebb, legépebb gyűjtemény az a kódex, amelyet Mandics az esten jelenlévőknek bemutatott. A legtöbb jegyzettel ellátott írás szerzője délvidéki lehetett, mert zöld tintával csak ezen a tájon írtak – magyarázta a meghívott. A szöveg maga tulajdonképpen alternatív magyar krónika, amely részben egyezik Anonymus és Kézai Simon művével, de olyan történeteket is rögzít, amelyek egyik korábban ismert forrásban sem szerepelnek.
A magyarok őseinek lakhelyét nem nevezi meg, csak annyit említ, hogy ott nagyon meleg volt, és közel voltak hozzá a sivatagok. A magyarokat a hunokkal együtt Khám ősapától származtatja, aki Emüvel nemzette utódait. Khám e vonatkozásban Kálti Márknál is megjelenik az 1300-as években, később pedig a Thuróczy-krónika hivatkozik rá. (Az özönvíz utáni emberiség Noé három fiától származott, ezek egyike volt Khám, aki viszont a biblia szerint bűnös volt és fekete bőrű, tehát afrikai.)
A krónikából körvonalazódó eposz helyszíne a Kaukázus déli része, közel Perzsiához és a Kaszpi-tengerhez. A tengerről – melynek sós a vize és nem tudnak inni belőle az állatok – bővebben is szó van. Szomszédait ürményieknek nevezi, s van mellettük egy nagy birodalom is, Száva. Bíborbanszületett Konstantin leírásában ezek a szavárdok, akikkel egy ideig békeségben élnek a magyarok, majd háborúskodnak. Így kerülnek aztán a Kaukázus túloldalára, majd az Etelközbe.
Az írás szerint a magyarok a Szeret partján éltek egy ideig méneseikkel, később pedig Erdélyben és a Kárpát-medencében telepedtek le, méghozzá a „vereckei bejövetel” előtt. Az Árpád-kori krónikák ellenben a „honfoglalás” utolsó részeként írnak Erdély birtokba vételéről. Politikai és jogi, nem pedig történelmi szempontok szerint készültek, hiszen a krónikások valamelyik király szolgálatában álltak. Ami hozzánk eddig eljutott, csak ilyen krónika lehetett – állapította meg Mandics. Majd hozzátette: a vereckei történet azért is problémás, mert azon a szűk hágón egy szekér is nehezen fér át, nemhogy egy egész nemzet; évtizedekbe tellett volna, míg a magyarság átpréseli magát rajta.
A rovásírásos emlékek sok fontos emlékünket megőrizték, de sokáig nem fordítottak rájuk kellő figyelmet.
Az est második felében Mandics másik érdekes könyvébe nyerhettünk betekintést. Az Irodalmi Jelen Könyvek gondozásában megjelent Titkok könyvtárának két kötete egyebek mellett az 1908-as oroszországi Tunguszka-robbanással kapcsolatos elméletet tartalmazza. A könyv már a rendszerváltás előtt elkészült, ám nem jelenhetett meg; a kézirat a Securitate irattárában kötött ki, ahonnan a szerző sosem kapta vissza. Hetvenedik születésnapjára meglepte magát, és a forrásokat, rajzokat előkeresve újraírta a könyvet.
Tunguszka rejtélyét rengeteg elmélet, több tucat monográfia és számos, évekig tartó expedíció próbálta megfejteni. Számos mítosz és legenda is övezi a különleges, irtózatos erejű robbanást, amelyet bizonyosan nem meteor, és nem is emberi kéz okozott. Erről és még sok más különleges jelenségről tájékozódhatnak mindazok, akik megvásárolták Mandics György könyvét, amelyet a szerző az est végén készséggel dedikált.
Varga Melinda
