Idegen jég – Csuhaj-Barna Rebeka versei
Abel Grimmer (1570–1620) festménye
Idegen jég
Csuhaj-Barna Rebeka versei
decemberi térszelet
a hangtalan nyugalom
meg-meghajlik,
lapos, lusta hullámként
érinti meg
lapos, lusta hullámként
érinti meg
a kipárnázott
határokat,
fényben úsztatja
a védelmező
tér-szeletet.
határokat,
fényben úsztatja
a védelmező
tér-szeletet.
idegen jég
zaccos eszpresszó sárga habját szürcsölve,
cigarettával a kézben a sűrű, kajánul vigyorgó
eső-fátyolt nézed, beleszédülsz.
közben arról álmodozol,
közben arról álmodozol,
hogy sáfrányszín-sivatagban
az izzasztó napkorongba hunyorogsz,
ruhát, kendőt, kaviccsal teli szandált igazgatsz.
de hópor pereg minden mozdulat nyomán,
ruhát, kendőt, kaviccsal teli szandált igazgatsz.
de hópor pereg minden mozdulat nyomán,
szitál, majd betemet a csípős-idegen jég.
jelenet
kávé és sütemény ízű
csönd,
ízlelgetem,
az ablakon át
meggyfa bámul rám,
lombja dévajul
lombja dévajul
hajlong,
mintha sámántáncot
mintha sámántáncot
járna,
megbabonázza
az arra pillantót
és azt a két sapkás alakot,
és azt a két sapkás alakot,
akik a téren
csoszognak át halkan
valami fontosról diskurálva,
szembogaruk
szembogaruk
avar-szagú félhomályban
fürdik,
egyikük kavicsba rúg,
egyikük kavicsba rúg,
az pörögve tovarepül
egy csatornanyílás felé,
borong
borong
valami
délutánféle.
ostinato
a napokat a kenyeret a tárgyakat a
port a sebeket a fejeden a lüktető
ereket a bort a szeleket a kabátodon
a zsebeket a szemed tükrében a
szememet a nyálas szájcsücsködön
a kósza szavakat a parkettán a
nadrágod a mellette heverő elveid
a tétova akarást ahogy láttamozol
ahogy tovaszédülsz az ízed a kezed
a csókszagú élettered az ablakod a
tükröd ahogy fintorogva
törlöd két vállrándítás közt
cinkosan pislogva önmagadra
mert olyan bántóan ismerős talán
én lehetnék az aki a párafoltot a
maszatos üvegre lehelve a napokat
a kenyeret a tárgyakat a port az
ereket a szavakat a szájcsücsköt
a nyálat a nadrágot az ablakot
tükröt ami mindent látott
teaidőben
füstként száll föl az agyból a gondolat,
majd víz lesz belőle, cseppje angyalkék,
szárnyaival fehér mocskot seper le,
reményt porol, bagóért,
körbejár puha talpaival,
közben makacsul ágál, pöröl.
majd víz lesz belőle, cseppje angyalkék,
szárnyaival fehér mocskot seper le,
reményt porol, bagóért,
körbejár puha talpaival,
közben makacsul ágál, pöröl.
a szoba csendje gigantikus,
csak a felrázott párna zavarja meg néha,
oldalán a kikandikál egy tollpihe:
a vége szúrós, fenyegető.
csak a felrázott párna zavarja meg néha,
oldalán a kikandikál egy tollpihe:
a vége szúrós, fenyegető.
a tükörben épp csak a sarkam látom,
és ahogy tétova mocorgással kúszik
az ablakon egy apró lény,
hirtelen leesik a padlóra,
halála a hangtalan semmi.
félálom
koraesti sápadtságban két szem krumpli
pihen a tányéron,
inged gyűrött, zsírfoltok ülnek a galléron,
hajszálaim nyakadra tapadtak,
inged gyűrött, zsírfoltok ülnek a galléron,
hajszálaim nyakadra tapadtak,
homlokodon pihegond,
ujjaiddal szorosan fonsz körül,
mint kisgyerek, ki félve szorítja játékát.
félálomban verset szülök,
félálomban verset szülök,
betűk potyognak a bolyhos szőnyegre,
szavakká dagadnak, idomaik telnek.
Leolvasnám mind, ha nem húzna le
a narkotikus, mézsűrű álom és te benne.
szavakká dagadnak, idomaik telnek.
Leolvasnám mind, ha nem húzna le
a narkotikus, mézsűrű álom és te benne.
A reggeli csendben bódultan lélegzünk,
puha szemhéjzsalum fenyegetve rebben,
puha szemhéjzsalum fenyegetve rebben,
figyelem, ahogy féltve őrzöl a tenyeredben.
