Pongrácz Mária: Hátulsó pár előre fuss…
Pongrácz Mária
Hátulsó pár előre fuss…
A sor végtelennek tűnt. Kanyargott, kígyózott a messzeségbe. Aki nem állt be a sorba, magára maradt, a mellékösvényre szorította a menetelők tömege. A névtelenségbe, ahonnan aztán nagyon nehéz volt visszatérni. Ha valaki lekanyarodott az útról, már nem tudott rátalálni, vagy már késő volt, vagy mások foglalták el a helyét.
Ők ketten, a férfi és a nő, egymás kezét fogva haladtak a sor végén. Leghátul. Utolsók voltak. Előttük sokan meneteltek. Egyesek futólépésre váltottak, s megelőzték a velük vonulókat. A hátulsó pár csak arra vigyázott, hogy megőrizze ezt az utolsó helyet, ne szakadjon le. Erőlködtek, támogatták egymást. Lassan, de biztosan haladtak.
„Hova igyekszünk?”, kérdezte a nő. „Miért nem pihenünk meg egy kicsit?”.
A férfi nem válaszolt, de még erősebben szorította a nő karját. Elhatározta, hogy magával viszi, minden áron. Ha kell, ölbe veszi, de nem hagyja letérni az útról. Ez mindennél fontosabb számára. A legtöbben egyedül törtetnek előre. Csak maguknak akarják a babérkoszorút, akár egy sportversenyben. Elismerésre, győzelemre vágynak, ez hajtja őket, hogy a sor elejére kerüljenek.
Sokan vannak, de első csak egy lehet. Ezt tudják ők is, mégis elszántan igyekeznek tartani a ritmust.
Már nem is tudják, mióta haladnak így kettesben. Érzik, hogy rájuk telepszik az idő. A nő a gyengébb, egyre nehezebben cipeli az éveket. Amikor fiatal volt, úgy szökdelt, mint az őzike. Hajladozott a teste, miközben átugrott egy-egy szakadékon. Akkor még semmiség volt legyőzni az akadályokat.
Szerette a nőt, nem is gondolt arra, hogy egyedül könnyebb lenne a menetelés. Mindig fiatalnak akarta látni. Majd, ha célba érnek, megitatja az örök élet vizével, varázsszavakat suttog a fülébe. Visszafordítja az időt.
Néha elért hozzájuk is egy-egy kósza hír. A sorban, mint egy távírópóznán érkeztek a jelentések. „Az első már kidőlt, feladta a versenyt!”
Az utolsó párral nem foglalkozott senki. Mindenki csak előre nézett. Azokat kell megelőzniük, akik előttük haladnak.
A cél még messze volt, mint délibáb integetett a távolból. Felködlött, csalogatta a menetelőket. Reménykedve hajszolták az illúziókat. Tekintetükkel csökönyösen kutatták a messzeséget. Felgyorsították lépteiket, fékezhetetlenül haladtak előre.
Az utolsó pár nem irigyelte az elsőket. Jó volt tudni, hogy mások előttük haladnak. Mindenkinek van helye a Nap alatt. Ők sokévi munkával vívták ki maguknak, hogy végre beállhassanak a sorba.
A legszebb az volt, amikor együtt álmodoztak. Kitárták vágyaik kapuját, szabad volt az út, lemerülhettek lelkük legmélyére is. Ilyenkor nem is gondoltak a versenyfutásra, marasztalták a pillanatokat, az érzéseket. Fürödtek egymás fényében. Úgy érezték, övék az egész világ…
A nő egyre nehezebben haladt. Lábaira láthatatlan súlyok tapadtak, de nem engedte el a férfi kezét. Sajgott minden porcikája, mégis mosolyogva küszködött a fájdalommal, hogy tovább és egyre tovább haladjon a férfi mellett.
A sor elejét nem lehetett látni. Elnyelte a láthatár. Csak elképzelték, hogy milyenek lehetnek az elsők. Kitartó, szívós emberek. Fejük fölött hatalmas babérkoszorú lebeg. Játszik velük, még nem akarja, hogy viseljék, csak azt, hogy a bűvöletébe kerüljenek. Varázskoszorú, hol eltűnik, hol ismét megjelenik. Aztán ha végre megérintik, kisiklik a kezük közül, és még magasabbra emelkedik, hogy minél nehezebb legyen elérni.
Az út mindkét oldalán gyülekeztek az emberek. Bámészkodók fala vette őket körül. Nem hajrázott senki, nem biztatták, hogy küzdjenek, hogy előre fussanak. Némán figyeltek. Tekintetük éhesen kutatta, mikor történik valami váratlan esemény a sorban. Talán azt várták, hogy valaki elessen, vagy feladja a küzdelmet. Szenvedésre, kiáltozásokra gondoltak, a legyőzöttek fájdalmára. Nem értették, hogy ezek miért szaladnak, miért álltak be a sorba. Biztosan bolondok. Nem ők, csak gondolataik tévelyegnek az úton. Megrészegültek saját álmaiktól, és nem tudnak kijózanodni. A verseny nyertese nem kap jutalomdíjat, nem gazdagodik meg. Szegénységben, nélkülözésben tengeti majd hátralévő napjait. Úgy néznek majd ki, babérkoszorúkkal a fejükön, mint a madárijesztők…
„Bolond vagyok!”, sóhajtotta a nő, miközben tovább erőlködött, hogy lépést tartson a férfival. Miért kell ilyen eszeveszetten menetelni? Megállhatnának. Leülhetnének egy-egy kedves emlék mellé. Felidézhetnék például az első találkozást. Gondolatban elmehetnének a hegyek közé, szédülten csodálnák a sziklákat. Az eget, mely olyan közel van hozzájuk, hogy megérinthetnék. Csillagokat gyűjthetnének a markukba…
„Letérhetnénk az útról”, gondolta a férfi. „Egy árnyas fa alatt találnánk menedéket, leheverednénk a pázsitra, hallgatnánk a madarakat, beszívnánk a mezei virágok illatát. Aztán szeretkeznénk, forrón, vadul, mint egykoron. Nem törődnénk semmivel.”
Egy újabb kanyarnál döbbenten vették észre, hogy egyre kevesebben haladnak előttük. Biztosan sokan nem tudtak ellenállni a csábításnak, hogy megpihenjenek, szünetet tartsanak. Hagyták, hogy megelőzzék őket. Beletörődtek, hogy nem lehetnek elsők. "Nagyon szomorúak lehetnek azok, akik feladják a küzdelmet. Lelküket sebezi meg a lemondás. Nem tudnak megkönnyebbülten felsóhajtani, és azt mondani: „Legalább megpróbáltuk!” Az utolsóknak is megnyugvást hoz, hogy nem álltak ki a sorból. Nem lettek szegény, álmaiktól megfosztott emberek" – gondolta a nő.
„Nem állunk meg!” – mondta a férfi. Biztatta a nőt, húzta maga után, mintha összeláncolták volna. Kezének szorítása bilincsbe verte. Érezte, hogy sajog a csuklója. A fájdalom aztán átjárta egész testét. A lábait már nem is érezte. Mintha leváltak volna róla. Az idegen testrész azonban tovább mozgott. Követte a ritmust.
Megszállottan, szédülten haladtak tovább. Derült ég borult rájuk. Fényt szórt a fejükre. Nem volt egyetlen fodros felhő sem, amellyel játszhatnának. Talán megérezték a felhők, hogy már fogytán az erejük. A kapzsi menetelés lassan felfalja minden energiájukat.
Miért nem követi őket senki? Mögöttük a végtelen pusztaság. Ha kiállnának a sorból, szétnyílna a föld, elnyelné lépéseik nyomát is. De valakinek el kell játszania az utolsó pár szerepét. Erre őket választotta ki a sors?
„Ha célba érünk”, mondta a férfi, „meglátod, hogy megváltozik minden. Megszabadulunk az örökös meneteléstől. Nem törődünk azzal, hogy előttünk mások is vannak. Nem kell mindenáron megelőznünk őket. Akkor már csak a gondolataink és vágyaink rohannak tovább, a testünk megpihen, békesség szállja meg a lelkünket!”
A nő elképzelte, hogy milyen lesz ez a végső állomás. A férfi széles mellén pihen, beszívja bőrének ismerős illatát. Éhesen tapad ajkával ajkához. Az égen ismét megjelennek a bárányfelhők. Táncolnak, közben állandóan változtatják alakjukat. Medvebocsok, őzikék, halak, tarajos hullámok lesznek. Vidáman játszadoznak a napsugarakkal. Néha eltakarják a fényt, aztán nevetve eltávolodnak, és hagyják, hogy rájuk zuhogjon a ragyogás. Fogócskáznak velük is. Gondolataikat kergetik. Belopóznak álmaikba…
Az út egyre magasabbra vitt. Előbb dombokat varázsolt eléjük. A föld lágyan hajladozott, puha pázsitszőnyeg terült lábuk alá. Megkönnyebbülten sóhajtották, hogy ez nem akadály, lépéseiket szinte magával viszi a lassan emelkedő út. A síkság egyhangúságát megtörik a bársonyos, zöld dombok. Mintha sok száz bölcső ringatózna velük. A távolból egy régi dal szállt feléjük:„tente, baba, tente..” Gyermekkoruk örömei vették körül őket. Egy ideig megfeledkeztek mindenről. Meneteltek az emlékek mellett, vidáman. Ha nem lennének olyan fáradtak, táncra is perdülnének. Aztán hemperegnének a zöld pázsiton, bújócskáznának a bokrok között…
„Emlékszel még arra a játékra?” – kérdezte a férfi. „Hátulsó pár, előre fuss!” A nő bólintott, hogyan feledhetné el, hiszen számtalanszor játszotta ő is. Akkor egy kisfiú kezét szorította, úgy szaladtak, hogy nem állíthatta meg őket senki. Nem ismerték az akadályokat.
„Már nem lehet messze a cél. A menetelés véget ér egyszer” –gondolták.
Váratlanul megjelent előttük egy másik délibáb. Sziklás hegyet varázsolt eléjük. Olyannak tűnt, mint az égbe vezető létra. Szürke, hegyes kövekből volt kirakva. A láb megcsúszhat, kőlavinát zúdíthat arra, aki megpróbál feljutni a hegyoromra. Sehol egy bokor, egy faág, amelybe meg lehetne kapaszkodni. A szellemek hegye ez, a rossz álmoké.
Megtorpantak. Kémlelték a meredek csúcsot. Senki sem volt fenn a tetőn. „Talán lezuhantak, mielőtt felértek volna, vagy már feljutottak az égbe, és onnan néznek le rájuk győzedelmesen. Az elsőket ezért nem lehet látni” – gondolták.
Csak ők, az utolsó pár állt a hegy aljában. Még mindig egymás kezét fogták, de már nem akartak tovább menetelni. Két elcsigázott test remegett az utolsó állomás előtt. Az álmaik is, mintha megmerevedtek volna. Eddig, és nem tovább! – hallatszott a magasból a parancs. – Kővé változnak ők is, ha megérintik a sziklát!
„Most mi lesz velünk? Visszafordulunk?” – kérdezte a nő.
A férfi nem szólt. Nem akarta kimondani, hogy vége a menetelésnek.
Farkasszemet nézett a heggyel.
„Ne nézz hátra!” – kiáltotta kétségbeesetten. De már késő volt. Kővé vált bálvány állt mögötte.
