„Ha valaki azt kérdezi tőlem, hogy mi az a szívlekvár, akkor rendre azt válaszolom, egy recept az életre, helyesebben a lehetséges élésre, és egy étel, ami roppant vonzó és finom, csak éppen az elfogyasztása jár beláthatatlan következményekkel.” – Kőrösi Zoltánnal legújabb regénye kapcsán a mese erejéről, túlélésről, a patetizmus tévútjairól és fociról beszélgettünk.

Kőrösi Zoltán

– A Milyen egy női mell és a Szerelmes évek után ismét egy nagyszabású családregénnyel álltál elő. Ódzkodom a „történelmi regény” kifejezéstől, mert didaktikus felhangja van, valahol azonban mégis szenvedélyesen „tanítod” a történelmet. Honnan ez a vonzódás a múlthoz?

A helyzet az, hogy soha életemben nem gondoltam még arra, hogy „történelmi regényt” írnék, úgy értem, se egy munka kezdetén, se a végeztén nem jutott még ez az eszembe. Sőt, ha beszélhetek az ún. „írói szándékról”, hát már az említett regényekben is, és aztán itt, a Szívlekvárban kifejezetten a mostról, a jelenünkről akartam… hm, hát semmiképpen nem tanítani, inkább úgy mondom: mutatni. Beszélni és kérdezni. Arról, hogy milyen életminták határozzák meg a jelenünket, akár tudjuk, akár nem, akár hisszük, akár nem. Milyen lehetőségeink vannak, ha vannak, a méltóságteljes létezésre. Viszont nem volt nehéz belátnom, hogy egy-egy történet szálai, mint valami megfeszített háló, a múltban, a közös múltunkban szunnyadó történeteket mozdítanak meg, s ezek a történetek nem csak előzményei, hanem determinációi is a hétköznapjainknak. Tudod, apáink, nagyapáink keze mozdul, ha megvakarjuk a fejünket. Szóval nem történelemről, inkább történetekről beszélnék, már csak azért is, mert erősen óvakodnék az álságos patetizmustól. Ha valami, hát éppen az az egyik nagy tanulsága az errefelé végigkövethető családtörténeteknek, sorsmintáknak, hogy a felszínen oly gyakran szeretgetett romantika és patetizmus alatt többnyire a létezésünk abszurditása mutatja meg magát. A hétköznapok, amikbe beledaráltatunk, éppenséggel közelebb vannak a valószerűtlenséghez, mint a fennköltséghez.

– Hogyan születtek meg benned a Szívlekvár hősei?

Az egyik történethalmazt, vagyis annak nyersanyagát ajándékba kaptam. Egy kedves ismerősöm beszélt egy Budapesten élő, immár idős, orosz hölgyről, hogy valamikor a hetvenes években ez a hölgy a retiküljében csempészte át Moszkvából az anyja hamvait, hogy itt temethesse el. Érdekelni kezdett ez a sors, s az a szerencse ért, hogy ez a Pozsonyi úton élő fantasztikus asszony aztán lehetőséget adott, hogy sok-sok órában, sok alkalommal elmesélje nekem az életét, beleértve a családja szerteágazó történetét. Egy, a szó szoros értelmében nagyszabású regényt kaptam tőle, mint nyersanyagot. Mást ne mondjak, a családja apai ágon ősi, cárválasztó bojárokból és baltikumi, német bárókból, anyai ágon pedig Moszkva környéki parasztokból állt. Mondta is, hogy ő az egyetlen talán ma már Budapesten, aki megünnepli november hetedikét, de hát hogyne tenné, hiszen ha nem lett volna a bolsevik forradalom, akkor az ő szülei sohasem állhattak volna szóba egymással… Földrajzi értelemben pedig Rigától Szibériáig, Moszkvától a Kaukázusig ágazott ez a történet, s persze érintgette a birodalom nyugati peremvidékén létező Magyarországot is. Éppen ez a gigantikusság indított arra, hogy emellett, ebben a különös fénytörésben értelmezhessem a mi kárpát-medencei létezésünket. Merthogy a célom, mint mondtam, mégiscsak ez volt: arról beszélni, s másképpen beszélni a magyarságunknak mondott sormintákról.

Salman Ruhsdie-nál láttam először azt pimasz és felszabadult mesélőkedvet s bátorságot, amivel ez az elképesztő író a hazája és népe keletkezéstörténetéhez nyúlt. S most, ebben a tükrözésben, a nagyszabású orosz sorsok és az egymásnak felelgető magyar életek kölcsönhatásában, ebben az elmesélésben hirtelen világosan megéreztem azt a hangot, amin ezeket a kérdéseket el akartam mondani. Így született meg a Magyar család, ahol generációk óta minden férfit Magyar Sándornak hívnak, s így jutottam el a harmadik Magyar Sándorhoz, egy nagyapához, aki éppenséggel unokájának, az ötödik Magyar Sándornak mesél történeteket a család múltjából, s persze a jelenéből is. Tudniillik ötödik Magyar Sándorka (azaz a mi jelenünk) megállt a növekedésben (jaj!), az utolsó lett az iskolai tornasorban, s a nagyapja arra gondolt, ha történeteket mond neki, akkor biztosan fejlődésnek indul majd. Elvégre, aki az életről hall, az nem maradhat változatlan, nem igaz?

Hát, legyen elég annyi, hogy a regényben Sándorka 240 cm-re nő… kicsi népből, kicsi gyerekből igazi körtefává serdül. Ő lesz a legnagyobb magyar.

Még mondja valaki, hogy nincsen hatalma a kimondott szavaknak!

– Neked volt-e a családodban „harmadik Magyar Sándor”, aki beléd plántálta a mesélőkedvet?

Az én családom a létező szocializmus többé-kevésbé létező családmodellje szerint jött létre, s a szerint is működött. Szüleim, akik első generációs értelmiségiek voltak, az öröklött paraszti és kisiparosi, kereskedői erkölcsöket vitték magukkal az új életükbe, erre ültették rá a vulgarizált marxizmus-leninizmust, s a szocialista hétköznapok igazi, jóravaló, békés kispolgáraivá lettek. Urbanizált életet éltek a kor ismérvei szerint, valami köztes tartományban a szüleik életmódja és a gyerekeik útja között. És ahogy a magyar családok túlnyomó többségében, nálunk is a túlélés technikája, nem pedig az élni tudás és az élet élvezetének a bátorsága határozta meg a gyereknevelést. Ki ne ismerné itt, a Kárpát-medencei hétköznapokban, hogy mi a különbség a túlélni akarás sok-sok generációs kódrendszere és a kimondás, élni tudás teljessége között? Illetve ezt az utóbbit, attól tartok, nem ismerjük, inkább csak sejtjük.

Kettős beszédet tanultunk mi is, akárcsak a szüleink, takarást, rejtőzködést, s nézz körül, ez folyik most is. Nem beszélhetsz úgy a külvilágnak, mint odahaza, sőt, abból soha nem lehet baj, ha nem is beszélsz. Olvass a sorok között! Ne higgy az újságoknak! Tégy úgy, mintha. Másoknak ezt nehogy elmeséld! Stb. A magyar múlt és közelmúlt nemzedékei kapták ezt az útravalót, s mi most nézünk magunkra és a gyerekeinkre, micsoda traumák élnek bennünk. Mert nemcsak a kimondott szavaknak van hatalma rajtunk, de az elhallgatásoknak is: a hiányoknak, hazugságoknak. Ki az, aki el tudja mesélni a nagyszülei, dédszülei történetét? Hogyan lehetnénk tisztában a saját történeteinkkel, amikor nemcsak a mintákat, de a mondás mikéntjét se örökölhettük?

Kőrösi Zoltán a 2010-es Könyvhéten Szilasi László társaságában

A magyar történelem (s ez alatt most elsősorban a családok hétköznapi történelmét értem) durva erőszakkal újra és újra szétszabdalt, elhallgatásokba kényszerített tudásokból és újrakezdésekből áll, nem pedig a tudások és tapasztalatok átadásából. A Szívlekvár Nagypapájának folytonos mesélése, a múlt újra- és újraírása éppen erről szól. És persze a hiányról, s annak következményeiről. Hogy ezért lehetséges a ma is látható felszínes és külsődleges értelmezés a hamis nagyhatalmi nosztalgiáktól a teljesen szereptévesztő, küldetéses hamisításokig. Vagy ezért volt lehetséges például, hogy az ún. rendszerváltozás pillanatától az ún. értelmiség egyszeriben politikusnak gondolta magát, s aztán máig nem tudott kivergődni a silány politikai beszédmódok és magatartások közül.

Szóval, hogy rövidebb legyek: nem volt, sajnos, nekem sem volt a családunkban mesélő nagypapánk, Pepin bácsink. Inkább, úgy hiszem, ebben a kettős világban a mindennapi létezés abszurditásával szemben a könyvek és a belőlük kiolvasható történetek sejtettek meg egy sokkal valóságosabb és méltóbb létezést.

– Említetted Rushdie-t – őt idézed is a regényben, valamint a felsorolás szerint Csehovot, Poe-t, Dombi Lajost, Hamvast és Petőfit is. Ők alkotják egyben a számodra meghatározó szellemi, irodalmi közeget?

Hát, ha nem árulsz be sehol, elmondom neked, hogy ez egy hanyag és hiányos lista. Éppen a héten pirított rám egy figyelmes és kedves olvasó, hosszú lajstrommal, hogy Berzsenyitől József Attilán át Füst Milánig még ki mindenkitől szerepelnek itt idézetek. Igaza van, mondtam neki, alighanem az lehet az oka, hogy bizonyos mondatok, mémek már olyannyira belül vannak, hogy olykor fel se tűnik, ha ők beszélnek belőlünk.

Épp legutóbb, egy televíziós interjúban tagadtam le teljes meggyőződéssel, hogy Hamvast emlegetném, még fel is háborodtam, aztán hazamentem, megnéztem, s lám, tényleg felsorolom őt is, hiszen a Karneválból szerepel egy részletecske. Szégyelljék magukat a tények.

Szóval egy okos filológus biztosan hosszú névsort biggyeszthetne a regény végére. De hát miért érdekelné ez az olvasót? Legfeljebb, ha játszani akar. Ami amúgy, mármint a játék, kétségkívül az egyik legjobb dolog, még olvasás közben is.

– „Úgyis mindig csak a jelenvaló idő van, nem a múltból törekszünk a jövő felé, nem a jövőből süppedünk az elmúlóba, csak az van, amit a mostani pillanat ad” – mondja az elbeszélő, amikor a regényben Apuskát a siralomházból hosszú idő után váratlanul nem az akasztófa alá, hanem Berija elé viszik. Érvényesnek tartod-e ezt napjainkra is, vagy inkább csak a kiélezett, „túlélő” pillanatokra igaz?

Onnantól, hogy valaki heteket, hónapokat, s egyáltalán, bármennyi időt tölt a siralomházban, bizonyos értelemben mindegy, hogy a folyosón melyik irányba kanyarodnak vele.

Ajándék minden nap, kérdés, hogy kibontod-e.

Az időről írt szép esszéjében, vagyis egy egyetemi előadásának írásban rögzített változatában beszél Borges az egymásutániságról, felejtésről, s a kétféle metafizikai időelméletről. Vagyis hogy az egyik szerint az idő, mint folyó a kezdetektől ér el hozzánk; vagy éppen az ellenkezője történik: a jövő felől folyik a jelen felé, és azt a pillanatot nevezzük jelennek, amikor a jövő múlttá válik. Abban biztos vagyok, hogy a prózaírás kulcskérdése az idő, beleértve ebbe a történet idejét, a prózaíró idejét és az olvasás elképzelt idejét egyaránt, s végső soron a történetmondás se más, mint az információk időbeni sorolása. Vagy, ha úgy tetszik, osztom az éppen Borges által idézett Szent Ágoston-tételt: „Nem az időben, hanem az idővel teremtette Isten az eget és a földet.” Vagyis hogy nem ismerünk és nem tudunk elképzelni olyan létezést, ami kivonhatná magát az idő alól. Ugyanakkor éppen az a létünk egyik abszurditása, hogy ezt a fajta intenzitást a hétköznapjaink nem viselhetnék el, s mi is összeroppannánk. Vagyis a köznapokba darált ember nem a történelemben él, hanem a saját reggelében, amire majd a délután következik.

Hrabal nyelvén ezt úgy mondhatnánk, hogy a disznó nyaka nem arra van szerkesztve, hogy az eget bámulja.

Az emberek túlnyomó többségének az élete megszokásokban és homályos várakozásokban múlik el, ebben segítjük is egymást, szisztematikusan kirekesztve az elviselhetetlen figyelem, a készültség állapotát. Nem véletlen, hogy a regény, mint műfaj, már a kezdetektől használja a történelem mellett élő, s abból vajmi keveset érzékelő kisember figuráját. A Waterloo csatamezején futó fiatalembert az ágyúdörgés és a puskapor szaga foglalja el, nem az európai sorsfordulat.

Magyarán a kérdésedre igennel válaszolok: rituálék, megszokások, rítusok és motorikus cselekvések tömkelege határoz meg bennünket. Nem véletlenül használják a keleti filozófiák a „felébredettség”, mint a kivételes figyelem állapotának a fogalmát. Úgy gondolom, hogy a jó mű, legyen szó akár irodalomról, akár más művészetről, akár egy virágba borult paradicsomtőről, akár egy szépen megfaragott széklábról, kiránt bennünket a védettségből, ez a legtöbb, amit tehet. Kiterjeszti az időnket és a létezésünket. Persze kivételes pillanatokban vagyunk képesek csupán érzékelni a létezésünk abszurditását, intenzivitását. Sőt, azt se feledjük, hogy még örülhetünk is, hogy mindehhez a felejtés adománya járul. Ahogy a mondás tartja, ha nem lenne a felejtés, hát előbb-utóbb mindannyian megbolondulnánk.

– A kötet bemutatója egy műemléknek számító Mester utcai hentesboltban zajlott, amely a regényben is szerepel, és szűkebb hazád, a Ferencváros egy nevezetes helyszíne. Mit kaptál útravalóul ettől a környéktől? Szereted-e a mai IX. kerületet?

Apám apja vendéglős, hentes és mészáros volt egy Vas megyei faluban. Horvát származásúak voltak, öt fiukat úgy taníttatták, hogy a kis birodalom egy-egy ágát továbbvihessék. Így kapott apám hentes- és pincérképzést, s nyilván effélével foglalkozott volna, ha nem jön az államosítás. Ehelyett bevonultatták katonának, lecseréltették a nevét, másfajta hentességet tanult. A hobbija viszont megmaradt, így aztán kicsi fiú korom traumatikus élménye lett a számtalan disznóölés, amin nagydarab, némileg bepálinkázott férfiak hajnaltól hangoskodva tapicskoltak a vörös húsokban. Mivel írtam is egy könyvet Hentesek kézikönyve címmel, onnantól jó ideig úgy tűnt, most már semmi nem mossa le rólam a bélyeget. Tájékozott kulturális újságírók jegyezték meg, hogy milyen érdekes, hogy hentesnek készültem, s lám, mégis könyveket adok ki a kezem alól. Ha tiltakoztam, akkor még alá is húzták. Most már nem is ágálok, végül is igazuk van.

A Szívlekvár bemutatójának ez az ötlete a Libri Kiadótól származott, nem kis részben azért, mert az egyik családtörténetben szerepet játszik ez a nevezetes bolt, illetve az egykori Kolbász-és Szalámigyárat megalapító Brauch Ferenc is. Nekem meg eszem ágában sem volt ellentmondani, hiszen azzal csak azt bizonyítottam volna, hogy hentes vagyok, amint azt mindenki tudja is. Azt meg csak hozzáteszem, hogy az amúgy remek hentesbolt eladói azonnal emlékeztek arra is, hogy rendszeresen oda járok hozzájuk, kétpofára eszem a hurkákat, függetlenül attól, hogy egyébként addig még soha nem voltam ott.

Ferencvárosba véletlenül költöztünk éppen tizenöt évvel ezelőtt. Átgondoltan és megfontoltan lakás után akartunk nézni az összegyűjtött pénzünkért. Így aztán az elhatározás másnapján a feleségem a Körúton találkozott egy távoli ismerőssel, aki azonnal megmutatott neki egy teljesen lerobbant, eladó lakást, mi pedig harmadnapra meg is vettük. Azt gondoltuk, majd jól felújítjuk, eladjuk, és ebből meggazdagodunk. Fel is újítottuk, és aztán beköltöztünk, azóta is itt lakunk. Én meg, ha már így alakult, elkezdtem tanulni ezt a helyet, Középső-Ferencvárost, Krúdyval, Móriczcal, Rácz Lacival, Kosztolányival, József Attilával, multikulturalizmussal, átalakulással, rehabilitációval együtt. Örülök, hogy így történt: azóta már bérletem sincsen: gyalog járok mindenhová, legalábbis a városon belül, legfeljebb egy órával korábban kell elindulnom. De gyalogolni jó, ezt tudjuk.

A Mester utcai húsboltban, a falatozással egybekötött könyvbemutatón

– És focizni is… Űzöd még a sportot?

Fejben mindenképp… Sajnos, a focinak két baja van: az egyik, hogy csapat és társak kellenek hozzá, és most már ez mind nehezebben megoldható. A másik, és azért ez a fontosabb: rettenetesen kezdem zavarni magamat a pályán. Ami fejben még megy, az nem működik a lábbal, s ez annyira fel tud bosszantani, hogy inkább már bele se kezdek. Elhúzod, megtolod, ahogyan azt kell, lépnél, és a nálad ötször bénább védő már megint előtted van. Hát mi történik itt? Na tessék, már fel is húztam magam…

Inkább úszni járok, oda egyedül és bármikor megyek. Ha az esztétikáját még nem is fogom fel, ebben a focihoz soha nem lesz hasonlítható, de a zajok és szagok szépségét igen, és ráadásul a tizedik hossz tájától beáll az a kontemplatív állapot, hogy nyugodtan morfondírozhatok is közben. Legfeljebb az zavar ebbe bele, ha más is beszáll a sávomba. Én nem is értem az ilyen embereket, nem tisztelik az irodalmat…

– Ha már említetted a hurkaevést, a regény egyik kulcsjelenetében előkerül a címbéli szívlekvár. Kérdezősködtem ismeretségi körben, ettek-e már ilyet, sőt, utánanéztem a Hentesek kézikönyvében, de nem találtam nyomát. Ez létező elnevezés, valamiféle pástétom?

Szívlekvár természetesen létezik, hiszen van egy ilyen regény, és abban le van írva. És, mivel le van írva, ezért természetesen létezik is. Szerinted le lehetne írni olyasmit, ami nincs is? Ugye, hogy nem…

Amúgy meg, ha valaki azt kérdezi tőlem, hogy mi az a szívlekvár, akkor rendre azt válaszolom, egy recept az életre, helyesebben a lehetséges élésre, és egy étel, ami roppant vonzó és finom, csak éppen az elfogyasztása jár beláthatatlan következményekkel. Például olyan, mint a mézesmadzag, csillogó és mézes, de a kóc csak ott van a máz alatt.

Ja, és a szívlekvár persze egy regény is.

– A cím után viszont most nem áll jelentésárnyaló, műfajmegjelölő alcím, amit évek óta alkalmazol. Szándékosan hagytad el?

Nem hagytam el, mert nem is került oda. Viszonylag hamar felbukkant ez a cím, megszerette a kiadó is, és nem tagadom, számomra egyértelmű jelentéstartalmakat hordoz, hordozott. Sőt, azt is gondoltam, hogy a különösségével, jelentésével kifejezi azt a nyelvet is, amin ezek a történetek szólnak. Meg is lepődtem, amikor volt olyan kérdező, aki horrorisztikusnak gondolta, vérről és borzalomról beszélt, s volt olyan, aki túl negédesnek tartotta. Például az a hölgy is, aki az orosz történet eredetijét elmesélte, kőkeményen rendbe rakott, mondván, hogy ezt ő csak letakart címmel tudja elolvasni, annyira nem tetszik neki ez az édeskés cím….

Én meg azt hittem, mondtam neki, hogy az irónia lólába kilóg a pástétomos tál peremén!

Legyintett csak erre, felnézett az égre, és valami orosz kifejezést mormolt…

Szóval nincsen alcím, csak a Szívlekvár.

A hátsó borítóra gondoltam odaírni, hogy ez egy olyan regény, amelyben mindenki Magyar (merthogy ez majdnem igaz is). Szerintem jó ötlet lett volna, mert akkor a Szittya könyvesbolt kirakatába is kikerülhetne, ám a kiadóval megtanácskozva mégis elálltam a dologtól. Most azért ideteszem: ez egy regény, amelyben mindenki Magyar!

– Novellák következnek majd a Szívlekvár után, vagy esetleg folytatod a családregény-vonalat?

Nem gondolom én ezeket a regényeket igazán családregényeknek. Már csak azért sem, mert nem kis részben épp a család mibenlétét és hiányát firtatják, és a vérségi, s környezeti determinációkat szembeállítják a vágyakkal, érzésekkel. Inkább valami olyan játéknak hiszem, ami elmélázik azon, hogy lehet-e, és ha igen, hogyan lehetne manapság családregényt írni. Egyáltalán, regényt írni: fenntartani azt a konstrukciót, hogy én a saját kedvemre hónapokat töltök a laptopomnál, szublimálok és konkretizálok, s ehhez képest idegen emberek az ebből keletkező konstrukciót elfogadják, a tárgyat hazaviszik a szobájukba, lefektetik a párnájukra, beengedik az idejükbe. Kinyitni akarnék kis kapukat, megmutatni ösvényeket, és hagyni, hogy az olvasó, ha van kedve hozzá, sétálgasson arrafelé.

És természetesen, mint minden nagyobb munka után, pontosan és tévedhetetlenül érzem, hogy ezek után nem születik semmi, nem lehet leírni egyetlen sort sem. Legalábbis én biztosan nem tudok. Ami, megjegyzem rettenetesen rossz érzés, mert írni amúgy komoly és nagy élvezet.

Mondják, s leírták már sokszor, hogy a kábítószerről való leszokás azért rettenet, mert a szer híján a külvilág a csupasszá lett idegvégződéseket éri el, s azt nem lehet kibírni. Na, hát ilyen befejezni egy regényt, amin dolgoztál. Vagyis nem a befejezés ilyen, hanem az űr-érzés, ami a regényedben élés után annak hiányával rád tör.

Sétálok sokat, megpróbálok tenni-venni, semmi nem jó.

– Afféle „krúdys” életszeretetet tükröznek a műveid: városi bolyongások, nők, „boldogságnovellák”, evészet és főzés szívből… Talán harmadik Magyar Sándor mondata mellé, miszerint „egyetlen pokol létezik, és mi abban élünk”, hozzátehetnénk: egyetlen mennyország létezik, és mi abban élünk…

A Szívlekvár, miközben másról se beszél, mint a pannon vidéki létezésünk abszurditásáról, teljesen és lelkesen megpróbál életszerető regény lenni. És szerintem az is. Megpróbál például röhögni, na jó, mondjuk így: nevetni, mosolyogni, s próbál a pillanat élvezhetőségéről, ízekről, szagokról, tapintásokról is beszélni. Hiszen úgyis ez van, nem?

Őrületes vétség alábecsülni a pillanat élvezetét, épp az ellenkezőjét kellene megtanulnunk. Ahogy korábban mondtam: a túlélés helyett elérni az elfogadást, s az elfogadásból, a megértésből megkapni a szabadságot. Csak az lehet bátor, aki képes felismerni a szabadság szexepiljét, s csak az tudja megragadni a pillanatot, aki képes érezni az időbe vetettséget. Ha nem ismered fel a poklot, hogyan tudhatod, hogy nem oda akarsz elérni? Márpedig bátorság nélkül kizárólag méltatlan élet juthat, ebben biztos vagyok. Merészkedni kell kívül állni, mást akarni, merészkedni kell érezni és éreztetni, bőgni vagy nevetni, merészkedni kell kilépni a hétköznapokból. Nem?

Azt látom, hogy ezek hiányoznak a legsúlyosabban a mindennapjainkból.

A fenébe a romantikával, a nagy, sorsfordító mondatokkal, nemzetmentő gesztusokkal. A hétköznapokat kellene kimenteni.

De például van erre recept, ott van a Szívlekvárban is, el lehet olvasni, ki lehet kotyvasztani. Ha meg valaki nem találja, hát olvassa el még egyszer.

 

Laik Eszter

 

 

Részletek a regényből az Irodalmi Jelen oldalain:

http://www.irodalmijelen.hu/2014-aug-13-1644/szivlekvar-korosi-zoltan-r…

http://www.irodalmijelen.hu/2014-szep-22-0125/szivlekvar-korosi-zoltan-…