A hónap alkotója – Sós Dóra: Szóirtás – versek, képversek
SZÓIRTÁS SÓS DÓRA VERSEI
nyersfal
gerincet vázat növesztek
magamra szelídítem az éjszakát
belakom a durva betont
az erős fényt
és addig faggatom
az összes falat
míg formára omlik
őszinte kőre
sóban vízben ázik a sok nebáncsvirágfelszáríthatnám könnyét
de nem akarom
elmondhatnám a helyes választ
de nehéz amíg nincs rá fül
kergethetném
az összes árnyat frakkban
de űzi őket a halál
nekem dolgom van
kigyúrom a ráncokból
a kérdező íveket
és nem hunyok szemet
se saját se más gyengeségei fölött
a kifogásoknak
nincs ügyfélfogadás
én elegáns és kegyetlen mozdulattal
kirúgom magam alól
a rossz támaszt –
a saját súlyom az ami megtart
elválok a felszíntől
föld fal pince ég
egyenlő távol
másnak semmi
magamnak egész
önállóság -
határok nélkül
Szóirtás
I.
A labirintusnak nincs neve,
Csak vándorló falai.
A szárnyak íve gyenge emlék.
Tágas ég alatt vesznek el képzelt barátaim.
Tanulom az ösvényeket,
Együtt gondolkodom a kővel:
Úgy képzelem, naponta közelebb enged magához
A labirintus, a föld és talán az ég is.
II.
Szerénynek szeretem az erdőt,
Az idegen fákat, a szurdok vadszagát.
Szelídnek hittem a megértést,
Tompának ember és ember vonalát.
És hogy a másra csak ihletet kell nyerni,
Hűs elfogadást.
Pedig a szó szűk, könnyen törik,
Morzsolom, mint egy kétségbeesett imát.
Hiszem, mert gyengeként
Ez véd meg attól, hogy az erdő idegen,
A fák nem ismernek rám,
És az átvonuló vadak elkerülnek engem,
Nekik nem vagyok barát.
Ember és ember határán reszel a vihar,
Villám karcol csak hideg fényt közém
És a többi harcos közé.
A szóhoz pihenni kell járni,
Mert a tettektől nem véd meg egy se,
Eltűnni sem lehet.
Zárt akaratokból áll össze a család.
Erőt növesztek,
Így élem meg a mást –
És erdő nélkül hozok döntéseket.
Üres tönkszemekkel figyelem a szóirtást,
S ahogy haladok, erőmet próbálom
Egy-egy ágon. Könnyen törik.
Ebből már építeni is tudok.
Electric city colors
Miért türemkednek elő
obeliszkként a szmogból
közös magányunk felhőkarcolói?
Szfinxek akadályozzák az utunk.
És nem ment meg senkit
a stroboszkóp város,
sem a radikális elvek
elektrosztatikus kollázsa
agyunk négyszer négyes ketrecében
küzdő tigriseitől.
A membránok nem erődök,
hogy útját állják a fúziónak,
hanem saját rendszerükben
áramoltatják a részeket,
ellenállva az én toxikológiájának.
Sem sivatag, sem városok
nem hoznak feloldozást
a rendszeridegennek.
„Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel”,
ahogy a kozmonauta mondaná
város körüli pályára állva,
dühös, vibráló szatelitfejjel.
„Szinesztéziás kezek szövik sorsunk”,
mondaná más napon,
miközben felfalja a misztikus füstköd
őrült neonsziluettjét.
Fűszer a vihar
Egy csoda semmisségét
lélegzi a vihar.
Próbára teszi íveit,
érzékeit, idegeit, vágyait a Földnek.
Az életet teszteli morajával.
Övek bekapcsolva. Úton haza,
mosolyog egy porszem tudat.
Villámok ütik-verik az éjszakát,
kék ágakat lehelve az égre.
Fűszer a vihar.
Lassú, egyenletes áram.
Láncot formálva keringnek alakok
a forgalom érrendszerében.
Hipnotikus show
beborítva az eső függönyében.
Szélvédőre fröccsenő
zöldek és vörösek.
„Indulj.” „Maradj.” „Várj –
vagy menj, ha menned kell.”
Elegánsan oszlik a súly.
„Találkozunk a vihar szemében”,
mondta a lány, falánk sóhaj a száján.
A muszájok nyomása,
A tettetés nehezékei
mérföldenként tűnnek el.
Micsoda drámai gesztus az istenektől,
hogy megosztják velünk a csodát.
Randevú a hatalmassággal,
békére lelni a káosz
óvó szárnyai alatt.
csúcsforgalom
„csss, csendesedj,mindjárt elmúlik,
mindjárt vége lesz”
a lények: mint bogarak – fémből,
ölelik & bújtatják
olvadó istenek
üvöltésből született,
sárból gyúrt,
mocskos tönkjeit,
gallyas szárnyait.
a természet közönyös:
csak lencsén a szöszök.
isteni játékszerei az időnek
élnek & halnak
egy homokszem
hajlott hátán.
semmi többek,
mint egy villanás
a megfigyelő elme
pásztázó szemén,
végsebességű gondolatai közt.
