Dunaveczki Anikó: Az utolsó felvonás
Dunaveczki Anikó
Az utolsó felvonás
– Nem vagyok egy reneszánsz ember, kérem. Még csak romantikusnak se mondanám magam.
Nagyot sóhajtott, mint akinek nyomja valami a lelkét.
– Nehéz napom volt. Akarja, hogy elmeséljem? – nézett kérdőn a kifejezéstelen arcra. – Nem? Rendben, ahogy óhajtja. Ígérem, meg sem szólalok többet, hallgatok, mint a sír. Így szokták mondani, ugyebár… – Saját viccén földerülve elmosolyodott.
Aztán, mint aki mit sem ígért előzőleg, rezzenéstelenül folytatta.
– Ó, én megértem, hogy ebben a helyzetben nem izgatja, miért nyírtam kopaszra azt a kiállhatatlan szipirtyót ott a sarokban. Jó nagy kalamajka lett belőle. Ki akarnak rúgni. De hiába próbálnak eltávolítani, nem fog sikerülni. Köztünk szólva, nagyon élveztem, remek mulatság volt – sandított csibészes vigyorral a sarok felé. – Csodálatos paróka készül majd belőle. Neki meg, legyünk őszinték, már úgysem kell. Nem kértem sokat, áron alul adtam egy törzsvevőmnek. Én mosom kezeimet! – Azzal felemelte kesztyűs kezét, és úgy mutogatta, mintha azt bizonygatná, nincs takargatnivalója.
– Állandóan mosom, erre különösen odafigyelek. – Hirtelen jött izgalommal fölugrott a székről. – Nézze! – húzta le a kesztyűjét. – Ezt a heget itt a jobb hüvelykujjamon, látja? – Szinte belenyomta páciense szemébe, miközben a bal mutatóujjával bökdöste sebhelyét. Aztán ugyanolyan hirtelen visszaült a helyére. Hosszú percekig hallgatott. Figyelmét lekötötte egy kényes művelet, amit nagy gonddal és hozzáértéssel végzett.
– Évekkel ezelőtt történt, fogszabályzót hordott. Nem tudták időben eltávolítani. Persze, hogy nekem kellett megoldani. Épp csak egy pillanatra fordultam el, már meg is harapott a bestia. Azelőtt sem voltunk túlságosan jóban, de ez azért túlzás volt. Fertőzést kaptam. Két hétig nem dolgozhattam. Tudja, kiket kellett emiatt visszautasítanom? Még most sem tudok aludni, ha rágondolok. Képzelje, pont akkor hozták be a nagyfőnököt. Úgy hallottam, még a bőre alatt is pénz volt – súgta, mintha attól félne, meghallja valaki. – Ha akkor én őt a kezeim közé kaphattam volna! – merengett. – Bár lehetséges, hogy már előttünk tisztára mosták. Tőle biztosan nem tudjuk meg.
Zavartan, mintha valami kényes témát érintett volna, pozíciót váltott.
– Tudja, kedves, sokan vannak itt, akik szavak nélkül is értem kiáltanak. Én hallom, kérem, minden segélykiáltást hallok. Ma sem kellett volna egy ilyen kis apróságból ekkora ügyet keríteni. Bár, ha jobban belegondolok, az úgy volt… pardon, hogy ne is folytassam? Természetesen, ahogy a kedves vendég óhajtja.
Arcán csalódás tükröződött.
– Ne szabadkozzon, kérem! Miért is neheztelnék ezért az apró udvariatlanságért? Az ön helyzetében ez teljesen érthető. Még nem járt itt, nem tudhatja, hogy megy ez nálunk. Kénytelenek vagyunk élvezni egymás társaságát, és senkinek se ártunk vele, ha közben ismerkedünk. Könnyebben megy a munka, az idő is telik. Aztán, amikor az ember nyugdíjas éveiben visszagondol ezekre a megindító találkozásokra, rövid légyottokra, földerül tőle a lelke.
Megállt a keze egy pillanatra.
– Az a sok izgalmas test! Sok mindent láttam és hallottam ezen a helyen, el sem hinné, mi mindent. Magának elárulhatom, tudom, hogy megbízhatom önben, ezt én mindig megérzem. – Óvatosan körülnézett, majd halkan a nő fülébe súgta: – Megfordult a fejemben, hogy könyvet írok.
Fölegyenesedve várta a hatást.
– Hogyhogy miről? Van fogalma róla, ki mindenki fordult meg az elmúlt harminc évben ezen a helyen, a legapróbb anyajegyükig föltárulkozva a szemem előtt? Világsiker lenne – jelentette ki határozottan. Egy kicsit kivárt. – Kegyed nem így gondolja? –Fürkésző pillantással figyelte a másikat, aki fölpeckelt szájjal, sorsába beletörődve hallgatott.
– Óh, bocsásson meg tapintatlanságomért! Nagyon megviselhették az elmúlt napok. Nem szükséges válaszolnia, ne erőltesse meg magát, csak feküdjön nyugodtan, és lazítson. Én majd szórakoztatom.
Ecset után nyúlt.
– Hogy akkor nem haladok a munkával? Ugyan, hölgyem, én szakember vagyok. Annyi idő alatt, míg kiválasztják a virágokat, megszárad a sminkje is. Nincs nálam gyorsabb kezű mester. A többiek csak úgy hívnak: a Művész.
A beszéde fonala itt hirtelen megszakadt, ijedten nézett körül.
– Hol a reszelőm? Ezer bocsánat, de muszáj, hogy megmozdítsam. Nagyon kíméletes leszek, ígérem. Nem kell aggódni, máskor is történt már ilyen. – Majd alig hallhatóan hozzátette: – Csúnya vége lett. Felkészült? Rendben, akkor most maga alá nyúlok… – Egyik kezével a testet tartotta, míg a másikkal tapogatózva a szerszámot kereste. Végül beleakadtak az ujjai. A hegye beleállt a fekvő nő hátába. – Megvagy! – kiáltott föl elégedetten. – Fogom a nyelét, csak egy rántás… mély levegő… és… hopp, már kint is van – megkönnyebbült.
– Végtelenül sajnálom ezt az apró kis malőrt. Remélem, nem okoztam fájdalmat. Tudja, ön ma az utolsó, és hosszú volt a lista. Ne értsen félre, kedves, nem panaszkodásból mondom. Én alig vártam már, hogy találkozhassunk. Amikor megtudtam a hírt, azért imádkoztam, hogy hozzám kerüljön. Nem bírtam volna elviselni, ha egy pancser kaparintja a kezei közé.
Hátrébb lépett páciensétől, behunyta a szemét, és vett egy mély lélegzetet.
– Most vagy soha. Ilyen alkalom csak egyszer adódik az életben – mormolta maga elé. Aztán fölemelte pillantását, és bátran a nő szemébe nézett. – Harminc éve kellett volna elmondanom. Nem volt merszem hozzá, mert féltem, hogy visszautasít, és azt nem tudtam volna elviselni. Most eljött az ideje, hogy végre megvalljam magának az érzéseimet. Nem várhatok tovább, mert kegyednek nemsokára indulnia kell.
Kissé elgondolkozott, mint aki nem tudja, hol is kezdje.
– Imádtam a feleségemet, gyönyörű, érzékeny asszony volt. Sokszor mondogatta nevetve: „Drágám, te engem még akkor is szurkálni fogsz, amikor már nem leszek.” Rendszerint igaza volt, de ebben az egyben tévedett. Én senkit nem utasítottam el. Mit lehet tudni, ugye? De amikor őrá került a sor, nem bírtam megtenni. – Könnyes szemmel folytatta: – Nem tudta meg soha, hogy már előtte szerelmes voltam egy másik nőbe. Önbe. Önt szerettem, drága művésznő. De maga észre sem vett engem. Egy senki voltam, ön pedig ünnepelt sztár. Beletörődtem, de nem tudtam kiverni a fejemből. Minden fellépésén ott voltam. Micsoda alakítások! Maga lett a múzsám. Ihletet merítettem a szerepeiből. Ha láthatta volna, milyen Ophéliák, Júliák, Nórák és Tatjánák kerültek ki a kezeim közül. Mindegyikben önt láttam. Arról ábrándoztam, hogy itt van velem, hogy ön az, akit mosdatok tetőtől talpig, az ön göndör fürtjeit fésülöm, kezemben tartom kecses bokáját, kifestem hosszú pilláit, és felöltöztetem ebbe a mesés hercegnői ruhába…
Kifulladt a túlfűtött vallomástól, hangja rekedtté vált, végül elakadt a szava.
Kintről kerekek zörgése hallatszott. Megjöttek. Visszazökkent a valóságba. Lehúzta kesztyűjét, levetette a köpenyét, kezet mosott. Vizes tenyerével féloldalra simította ritkás haját. Fekete szmokingot öltött, és visszalépett a munkaasztalhoz. Tartogatott még pár kedves mondatot szíve hölgyének.
– Elmondhatatlan érzés, hogy végre így együtt lehettünk. Megtiszteltetés volt, hogy én készíthettem föl a nagy útra. Bocsásson meg, hogy nem szóltam előre, meglepetésnek szántam.
Kihúzott egy fiókot, és elővett egy nyeles kis tükröt.
– Művésznő, nézzen a tükörbe, készen van! Az első alakítása, amiben megpillantottam: Csipkerózsika, ahogy százéves álmát alussza. Életem főműve!
Eltette a tükröt, kivette a pecket a szájból, és becsukta. Odanyúlt a kitámasztott szempárhoz, eltávolította az eszközt, és tenyerét a homloktól az arccsontig végigsimítva lezárta a szemeket. Még egyszer, utoljára, szomorúan végignézett a felkészített testen, aztán egy lágy esésű tüllfátyollal letakarta.
– Most már nyugdíjba mehetek, és megírom azt a könyvet – mondta halkan, torkát köszörülve. Odasétált a rozsdás vasajtóhoz, mindkét szárnyát kinyitotta. Ugyanekkor nyílt a külső ajtó is. A hirtelen beáramló huzattól meglibbent a fátyol.
