Hudy Árpád: Betűszilánkok 2. Az ellopott huszár

Anekdota a legutóbbi porosz háborúból

Egy Jéna melletti faluban, mesélte nékem Frankfurt felé utaztomban a fogadós, néhány órával a csata után, amikor Hohenlohe herceg serege már teljesen elhagyta a falut, a franciák pedig, még elfoglaltnak hívén, bekerítették, egy magányos porosz lovas bukkant fel ott; és, bizonygatta nékem, ha minden katona oly vitéz lett volna, mint ez, hétszentség, hogy megverték volna a franciákat, lettek légyen akár háromszor annyian, mint voltak valójában. Ez a fickó, mondta a fogadós, odavágtatott tetőtől talpig porosan a fogadómhoz, és így kiáltott: „Fogadós úr!”, és én kérdezvén, mi van? „Egy pohár pálinkát!” válaszolja, miközben kardját hüvelyébe csapja: „Szomjazom.” Jóságos ég! mondom: tűnjön el hamar, barátom! A franciák már a falu határában vannak! „Ugyan”, mondja, miközben a kantárszárat a ló nyakára veti. „Egész nap nem volt még részem semmi jóban!” Nohát, gondolom, ebbe belébújt az ördög! Hé, Liese! – kiáltom, és hozatok neki egy flaska danzigit, és mondom: itt van! És az egész flaskát a kezébe akarom nyomni, hogy ugrasson már. „Ugyan”, mondja, miközben eltolja a flaskát, és leveszi a csákóját: „Hova tegyem ezt a kacatot?” És: „töltsön!”, mondja, miközben letörli homlokáról az izzadtságot: „mert sietős az utam!” No, ez halál fia, mondom. Itt van! mondom, és töltök neki; itt van! Igyék, és vágtasson el! Jóleshetett neki: „Még egyet!”, mondja a fickó; miközben már mindenfelől lövések záporoznak a falura. Mondom: még egyet? Nincs eszénél –! „Még egyet!”, mondja, és nyújtja a poharat – „Aztán jól mérje”, mondja, miközben megtörli a bajuszát, és kifújja a lóról az orrát: „mert készpénzzel fizetek!” Ejnye, lelkemre, csak azt szeretném, hogy őt –! Itt van! mondom, és még töltök neki, ahogy kéri, másodszor, és töltök neki, hogy megitta, harmadszor is, és kérdem: most már elégedett? „Ó!” – rázkódik meg a fickó. „Jó ez a pálinka! – Na!”, mondja, miközben felteszi a csákóját: „mivel tartozom?” Semmivel, semmivel, válaszolom. Kotródjék már, az ördögbe is; egy pillanat, és a franciák a faluban vannak! „Na!”, mondja, miközben a csizmájába nyúl: „akkor Isten fizesse meg”, és kivesz a csizmaszárból egy pipát, és mondja, miután kifújta a kupakot: „adjon tüzet!” Tüzet? mondom: elment az esze –? „Tüzet bizony!”, mondja, „merthogy rá akarok gyújtani egy pipa dohányra”. Ejnye, a fickót egy egész sereg szállta meg –! Hé, Liese, hívom a lányt, és míg a fickó megtömi a pipáját, megjön a tűz. „Na!”, mondja a fickó pöfékelve, „most aztán beléeshet a franciákba a nehéz nyavalya!” És miközben szemére húzza csákóját, és a kantárhoz nyúl, megfordítja lovát, és kirántja kardját. Fene fickó! mondom; átkozott, viharverte akasztófavirág! Hogy nem takarodik már oda, a hóhér nevében, ahová való? Három saséros** – nem látja? – áll meg már éppen a kapu előtt! „Ugyan!”, mondja, miközben köp egyet; és villámló tekintettel szemügyre veszi a három fickót. „Ha tízen volnának, akkor sem félnék.” És ebben a pillanatban a három francia már lovagol is be a faluba. „Bassa Manelka!”***, kiáltja a fickó, és megsarkantyúzza a lovát, és rájuk ront; rájuk ront, Isten úgy segéljen, nekiktámad, mintha az egész Hohenlohe-sereg mögötte volna; olyannyira, hogy a sasérosok, bizonytalanul, nincs-e még több német a faluban, egy pillanatra, mi nem szokásuk, mereven bámulnak, ő meg, lelkemre, szempillantásnál hamarabb mindhármat kiüti a nyeregből, a lovakat, melyek a téren összevissza nyargalnak, befogja, tovarúgtat velük mellettem, és kiált: „Bassa Teremtetem”***, és: „Na látja, fogadós úr!” és „Adies” és „Viszontlátásra!” és „hohó, hohó, hohó!” – – Ilyen fickót, mondta a fogadós, még életemben nem láttam.

„A porosz lovas nem németül káromkodott, hanem magyarul – méghozzá a lehető legtrágárabban.  (…) Nem ő volt persze az első német, aki magyarul szólalt meg. Attól kezdve, hogy a 18. században magyar huszárok is megjelentek a porosz hadseregben, a német katonák nemcsak a sujtást, a csákót és a szablyát vették át tőlük, hanem a káromkodásukat is” – írja Földényi F. László (Utazzatok Budapestre… Lettre 29. szám 1998).

A porosz – áttételesen a német – harci bátorság megtestesítője azonban nemcsak magyarul káromkodik, egész megjelenése, viselkedése, vakmerősége és harcmodora magyar. Ahogyan a tizennyolcadik és a tizenkilencedik század hadászatát, háborúit Európától Észak-Amerikáig meghatározó könnyűlovasságé. A kor csatamezőinek villámgyors, félelmetes és fényes fegyverneme osztrák, porosz, francia vagy orosz oldalon egyaránt a huszárság és néhány közeli rokona, a lengyel ulánus, az orosz kozák vagy a török szpáhi lovasság. De közülük is mindenekelőtt a szilaj magyar katonák díszegyenruhája, zenéje, lovagiassága hódítja meg Szentpétervártól Bécsen át Londonig a fejedelmi udvarokat. Ők maguk pedig nemzedékeken át megszámlálhatatlan csatatéren véreznek idegen földeken, idegen érdekekért.

S közben még modellt is állnak egy másik nemzet hadi erényeit dicsőítő történelmi tablóhoz.  

*     Das Lesebuch der Deutschen. Wilhelm Heyne Verlag München. 1988.

**   A német szövegben a francia chasseur ’vadász’ szó áll. A korabeli magyar katonák beszédében „saséros” (Vas Gereben: Nagy idők, nagy emberek. Franklin-társulat, Budapest, 1906. 178. l.)

*** Így áll a német szövegben.