Kalász István: Képzelt ölelések, 2.

Kalász István

Képzelt ölelések, 2.

Csütörtök lett, jön a folytatás…
Reggel van, nyolc óra múlt. Süt a nap a távoli D.-ben, a városi víztorony ragyog a tér fölött, galambraj repül, a makacs köd a város határán túl, a szántóföldek felett lebeg, már nem jut be a házak közé.
Péter alszik a szobájában, a hajléktalan öregember a kertben, a sufni mögött szorítja a gyomrát, arra ébredt, hogy görcsöl, tegnap Péter tömte belé a zsíros pörköltet, a meleg konyakot. És most ez. A házban a vállalkozó felesége, Angéla az előszobai tükör előtt ritkás haját fésüli. Hogy több legyen. Hogy szebb legyen. Budapesten a költő a kanapén alszik, motyog álmában, Zsófi a fürdőszobában, a kád szélén ül, századszor olvassa anyja levelét. Édesanyja, az igazi anyja írt. Istenem, ez csoda, hogy kiderítette a lánya címét, sajnálja, hogy „akor oda atalak tégedet másokknak”, de akkor, „se lakás se pénz apád sem volt”, és kéri a lányát, látogassa meg. Az igazi anyját. A vérét. Gyere jányom. Gyere. Zsófi sír.
A vállalkozó az irodájában áll az ablaknál, a tér fölött ragyog a víztorony, a férfi arra gondol, hogy tegnap este megütötte a fiát. Péter egy hajléktalannal állt elé a kertben, vihogott az anyja hangján, azt hajtogatta, ez az öreg a nagybátyja. A szegény rokont be kell fogadni. A hajléktalan bólogatott, lehelete hús-sör-brandyszagot árasztott, Péter röhögött, hadonászott, ő erre megütötte. A fia elesett, térdelt a füvön, ő rúgott belé kettőt, jól esett, de ezt már nem kellett volna, mélázik a férfi. A fia sírt, jajgatott. A vállalkozó meglazítja a nyakkendőjét, a téren kerékpáros vág át, mégis a fiam, gondolja, a szeme az enyém, de a lelke nem. Az sunyi, mint az anyjáé. Szól a telefonja, az áruház átadási ünnepsége miatt hívja a polgármester, beszél-beszél a semmiről, a vállalkozó hümmög, nézi az eget, arra a zöld szigetre gondol. Homok, pálmák, hideg sör. Ha átadták ezt a rohadt áruházat, leül a feleségével, megmondja, nem szereti, elválnak békében. És új életet kezd. Valami riadt, hálás nővel. Aki főz, mos, masszírozza a nyakát este. Akinek tejszagú a teste. Kislányos a melle. Igen, el akar válni a parfümdögtől. Manzárdszobában is boldog lehet az ember. Ül majd a konyhában, rántottát eszik, alszik, hajnalban kap kávét, csókot. El akar válni. Nem érdekli, mit szólnak a városban az emberek. Beszéljenek, röhögjenek, mindegy. Pofázzon a polgármester dagadt felesége a tisztességről. Ő ül majd a kicsike konyhában, macskát simogat. Öregen a zöld szigetre költözik a fiatal nőjével. A tér fölött ragyog a víztorony, felhőfoszlányok lebegnek a magasban, egy gazdátlan kutya fut szemben, majd egy férfi, az a hülye boltos csoszog… A lúzer, így mondják ma. Azzal a büdös vegyi üzletével, amiben soha semmi sem kapható, nincs ennek a gilisztának pénze árura. Az a hülye boltos a sunyi lányával! Bajt hoznak a világra.
Péter a szobájában, fekszik az ágyán, felébredt, fáj az ütés nyoma, sajog a teste, a hajléktalan hány a kertben a fűre, az élet nem olyan szép, nyögi az öreg. Pesten Zsófi a kád szélén ül, nézi-olvassa levelet, gyere, jányom, igen, elmegyek, mormolja. Igen, meglátogatja az igazi, az édesanyját, beszél vele. Ez erőt ad neki, hogy megszüljön, bármi legyen. Megérinti a meleg hasát, bent van a fia, mocorog a melegben, igen, hasonlít a költőre, tétova, félénk, Zsófi ismét elsírja magát.
D.-ben galambraj húz el a torony felett, G. Zoltán bolttulajdonos háztartási és vegyi kereskedése előtt áll. A Center teherautója az áruház hátsó kapujánál árut rak ki, az új bevásárlóközpontban nyíló üzlet egy hónap alatt tönkreteszi a boltját. Majd akcióznak, egyet fizet, hármat kap, kuponokat osztogatnak, vigyorognak, ajándék hűtőmágnest adnak. G. köp egyet, megint galambraj húz el a tér fölött, a marketing a gazdagok ereje, és a pénznek szolgál.
Zsófi a fővárosban visszabújik az ágyba, elalszik, álmodik, még gyerek, nagy lakásban él szüleivel egy pékség felett, ahol kenyeret, rétest, kalácsot sütnek, hajnalban az utca csöndes, ágya megtelik a kalács illatával, megemeli a paplant, a konyhában anyja suttog, apja brummog, anyja sikkantva felnevet. Apja, aki orvos, sebész, ügyvéd, egyetemi tanár és polgármester is, lépked le-föl az előszobában, nyitja az ajtót, klikk, az ajtó bezárul, az apja dolgozni indul, világot menteni, robog lefelé a lépcsőházban, ő marad az ágyban, a kenyér meleg illatában alszik el újra.

Csütörtök, délelőtt tizenegy óra. G. Zoltán ül sötét boltjában, a vasajtó mögött a nagyapjára gondol, kezében gyűrött fényképet szorongat. Nagyapja hajlott, kezei ráncosak, remegősek, a füle öreges, áttetsző. Mint egy igazi nagyapának. Ilyen volt az öreg. Szerette a lovakat, és G. Zoltán most a poros földutat látja. Azon a régi nyári napon mészfehér az ég, éget a nap, ők ketten a szántóföldek között haladnak. Nagyapja előrehajlik a bakon, hajtja az öreg lovat, G. Zoltán gyerek, lábán nincsen cipő, gubbaszt a nagyapja mellett. Dél van, hőség a földút felett. A városból mennek visszafelé, az öreget behívták a rendőrségre, ülnek, hallgatnak, aztán a nagyapja hirtelen lódítja a kantárt, gyorsabb menetre ösztökéli a lovat. Sziszeg az ostor, csattan a ló hátán, az öreg állat felrobog az emelkedőre, zihál, a kocsi zörög, csattog, a kanyarban a ló feje félreáll, előrebukik, zuhannak. Ő az árokba, porba, csalánba, a nagyapja az út közepére. A nagyapja nyitott inggel fekszik. Nem mozdul, meghalt? Ő szalad hozzá, látja, nagyapja sír. Poros arcán lefolyó könnyek. Aztán őt, az unokáját magához húzza, ismételgeti, nincs isten. Nincs isten. G. Zoltán ül a sötét boltban, a keze remeg. Mint akkor. A nagyapját feljelentették, a rendőr, a körzeti megbízott tette, az öregnek mennie kellett a hivatalba, vitték az alagsorba, üvöltöttek vele, megütötték. G. Zoltán évekkel később tudja meg, miért nincs isten. A nagyapja szerint. A boltos nézi a polcokat a festékkel, hígítóval. A ló megdöglött akkor az úton, legyek lepték el, estefelé jött két férfi, segítettek. G. Zoltán visszateszi zsebébe nagyapja fényképét. A nagyapja két hónappal később felakasztotta magát, az élet keserves dolgok láncolata, meg kellene fejteni, a rendőr a vállalkozó nagyapja volt. Itt tartunk, mondja G. magának a boltban. Remeg a keze. Kéne egy puska, gondolja. Kimennék, belelőnék a Centerbe. Kétszer is. Törjön az üveg! Aztán az őrbe is. Úgyis meghalok, haljon meg más előttem. A súlyos vasajtó mögött G. Zoltán nézi a falat.

Csütörtök délután van már, négy óra múlt, a rádió bemondja, megvalósult a helyi beruházás, holnap nyílik a See Center! Zene, táncos parti a főtéren, léggömberegetés. Bohóc a fővárosból, ugróvár a gyerekeknek. Légvonalban 24 kilométerre a várostól, a See Centertől, P. faluban Angéla, a vállalkozó felesége ül a szülői házban, egy heverő peremén. Ő is fényképeket néz. Egyetlen férfi szólította Édesemnek, egész életében ezt a férfit szeretette. Ádámot. Ádám családja a szomszéd utcában lakik, vallásos emberek, szentkép a falon, olvasó a komódon, az öregek nyavalyognak apróságok miatt, krumplit, paradicsomot ültetnek a ház mögé, surrannak az utcán, mint a bogarak. Istent hívják. Majd csak lesz valahogy, így élnek. Ádám, a fiúk Amerikában él, onnan küld leveleket, fényképeket a nőnek. Dear Angéla… Édesem… A fényképek? Ádám fekete Buick előtt áll, az első autó, írja, Ádám nővel ölelkezik, maláj nő, she is Sarah, áll a fénykép hátulján, Ádám gyerekkel a kanapén, my son, írja Ádám, little Adam. A két Ádám vitorlás hajón áll, idősebb Ádám lefogyva, fehér az arca, vékony a karja, de a rák nem győz. Az orvos sok pénz itt, írja Ádám. Végül az utolsó levél: Tudom Édesem, dear Angélám, de én nem megy Magyarország. Feleség halott, Sarah elment, Angéla, gyere Amerika, lenni ház, my son elment, nincs sok idő. Legyünk boldog! Angéla olvassa Ádám utolsó levelét, a férfi boldogságot ígér, nyugalmat. Utazást. Angéla ül a heverőn a szülei a házában, sok kilométerre a vállalkozó irodájától, sok-sok kilométerre Amerikától, a hátsó szobában, dohszagban, letakart bútorok, dobozok között mosolyog. Ez volt a gyerekszobája. Itt csókolta meg Ádám, a keskeny, nyikorgó heverőn lett az övé. Rossz volt, Ádám sietett, ügyetlen volt, de ezért is szereti.
A szomszéd szobában apja motyog-zihál fáradtan, emlékek nélkül, betegen, gyógyszerszagban. Angéla összehajtja a levelet, a férje gömböc képére gondol; ahogyan belép az ajtón, ahogy a pénzről beszél, ahogy fogja a poharat. A tárgyakat. Otrombán. Soha nem kérdez tőle semmit, és olyan, mintha mindig tele lenne a szája. Angéla sóhajt, veszi a mobiltelefont, hívja a fiát, ma mit művelt megint az apád?                                                                         

Csütörtök délután G. Zoltán ül a boltjában, a lányára gondol, Irén anyjára, a volt feleségére, aki elhagyta őket. És arra, milyen nagy kár, hogy nem lehet fegyvert venni. Mennyivel becsületesebb lenne mindenki, a rosszakat le lehetne lőni. Peng, kettő golyót a mellébe! Hörögne, de nem baj. Egyszer ő osztaná az igazságot, ő lenne a király, az igazságbajnok. Közben Pesten Zsófi bevásárol, a csarnokban romlott csirkeszárnyat adnak el neki, Péter ismét felébred anyja telefonjára, a teste fáj, az apja erősen ütött, pontosan, a fiú fekszik az ágyon, nézi a mennyezetet, a lámpát. Meg kellene halni, jut eszébe a mennyezetről. A telefon cseng, a fiú nem veszi fel, semmi értelme; az apja üt, az anyja csak beszél. A szülei elhagyták, kitették a tengeren, és az ágytutaj nedvesedik, cápa köröz, az ágy süllyed, a cápa le fogja tépni a lábát. Az arcába harap majd. A költő közben az iskola folyosóján üvölt egy gyerekkel, hogy ne üsse meg a lányokat, nem szabad. A nőket szeretni kell. Angéla arra gondol a kanapé szélén, hogy régen nem sírt már, lassan elteszi a telefont.

Aztán péntek lett, reggel…
D., a barátságos város nyugati szélén keskeny utca, az Árnyas köz fut föl a hegyre. Villák állnak itt, széles autók, magas kerítések, biztonsági kamerák a magasban, a kertekben medencék, húst zabáló kutyák, lomha kertészek, jázminillat. Péntek reggel van, Irén nem ment iskolába, feljött ide a villanegyedbe, áll az úttesten, nézi Péter sötét ablakát. A fák között a távoli hegyek, Irén és Péter két hónapja járnak, nincs szex, Irén nem fekszik le a fiúval, azt mondja neki, ne igyál, ne drogozz, büdös vagy. Ha nem iszol, megkapsz, és néz szigorúan. Olyan vagyok, mint az anyám, gondolja ilyenkor Péter, tűrök, várok. Mindent megértek. Le kéne teperni, nem dumálni, beledugni. Irén áll a ház előtt, kora délelőtt van, az ég kéklik a fák lombja fölött, a rácsos kapun belül öregember görnyed, kuporog a kövön, hörög, sután int Irén felé, segítsen, aztán eldől, homloka élesen koppan, Irén hívja Pétert, a fiú telefonja kikapcsolva. Péter anyja hajt fel az utcán, jön haza a szüleitől. Angéla egy táborban lett terhes. A tábort fővárosi szervezet intézte, a jövő embereit képezték ott, akik majd eldöntik, merre folyjanak a folyók, hová épüljön szennyvíztároló, bekötőút. Itt mindig kacsint az egyik előadó; igen, a bekötőút; abban a nyári táborban találkozik az egyetemista férfi és Angéla a nonprofit könyvelésről. Ülnek az előadásokon, bólogatnak, nevetnek, ha kacsint az előadó, tapsolnak, este táncolnak, a férfi nyomul, megfogja a mellét, lehel a nyakába, Angéla iszik, Ádámot kell kiinna magából, terhes lesz. Nem kell gyerek, mondja a vállalkozó egy hónappal később, a nő azt feleli, senkiért nem olt ki életet. A férfi még egyetemi hallgató, szegény családból jött, zsibbadtan nyel, kurvához kellett volna mennem, sziszegi belül, de aztán bólint; egy hónappal később elveszi Angélát feleségül, világra jön Péter, a járási kórházban azt mondják, szép gyerek, csak gyenge. Csenevész. Péntek van, Angéla kiszáll az autóból, a boltos lánya áll a kapu előtt.

Zsófi közben a barátságos városba tartó személyvonaton ül, a szerelvény rövid, satnya akácok állnak a semmibe futó földutak mellett, szántók, tanyák, messze hegyek. Szemben vele két lány, egyetemisták, vizsgákról beszélnek, beképzelt tanársegédekről, akiket ágyba kéne csalni, buliról a hétvégén; a lányok fiatalok, vékony a csuklójuk, kíváncsi a mellük, pengeéles az ajkuk. Dögök, szólal meg Zsófiban a fia, anya, én nem szeretek majd ilyen lányt, Zsófi fogja hasát, szorítja akkor is, amikor leszáll a vonatról. Átvág a főtéren, a víztorony mellett, gyalogol ki a város szélére, megtalálja a keskeny, számozott utcát. Ferde kerítés, bezárt bolt, por, foszló zacskók a földön, Zsófi nézi a sáros vizű patakot, az alacsony, vakolatlan házat. A kertben gyom, rozsdás biciklik, macska ül egy kidobott fotelen, Zsófi kopog, bemegy, a sötét konyhában borzas nő mosolyog, na, hát, egész szíp lyány vagy, te. Zsófi nézi a nőt. A kezét. A koszos ujjai között a cigarettát. A csuklóját, amin nincs karóra. A vállán a sebet. A falon a fakó szentképet, a tavalyi naptárt. Majd megkérdezi, anyu, igen, így kérdezi a lány, életében először mondja ki ezt a szót, a nevelőszülőket Juli néninek, Sanyi bácsinak szólította. Anyu, kérdezi, hány órakor születtem?

A költő alsónadrágban áll a konyhában, vajas kenyeret eszik. Gyárnegyed szélén nőtt fel a nagyanyjánál. Csinos fiú tizennyolc évesen, olyan mokány. A házban sok nő él, elhagyott asszonyok, fiatal lányok anyasági szabadságon, a férjek, szótlan élettársak este jönnek haza, hajnalban kiabálás, zörgés, gyereksírás hallatszik. A körfolyosókon ételszag, fülledt meleg, a lakásajtók félig tárva, az előszobában doboz, vödör, hokedli, hé, mit csinálsz, gyere csak be, hangzik a félhomályos szobából, ő bemegy, vigyorog, segít a nőknek kitakarítani a lakást, vigyáz a gyerekükre; a nők imádják, verset is ír. Elszavalja meztelenül. Az ágyban. A szerelemről. A lemenő napról. A selyem bőrről. Az egyik földszinti lakásban idősebb nő él, elváltam, mondja, tanár voltam, műfordító vagyok. A nő kövér, szemüveges, volt férje híres-díjas író, portréja a komódon. A férj a fényképen tollat tart a szájában, néha a rádióban beszél, a fiú nem érti. A nő mesél róla, hogy az ex hiú, zsugori, okos, dühöngő, bölcsészlányokra hajt, nyal a miniszternek, ő mutatja az egyik versét, a nő olvassa, nevet, el-képpp-esztő, aztán… Rideg mosollyal gépeli a verset, magyaráz, lehülyézi a fiút. Mi a metafora? Mi a rím és a jambus? Mi szimbólum? Ezt sem érted? Tanulj, te ostoba! A fütyid csak ideig-óráig lesz elég. Itt akarsz megdögleni? Ebben a koszos házban? Ő meg a torreádor, kering a nő körül, végül leteríti, levetkőzteti, belemártja a vörös tőrt, a nő asztmásan üvölt, mééég. Ne hagyd abba! G. címeket, neveket kap a nőtől, szerkesztőségek címeit, szerkesztők neveit. Elmegy a címekre, a belvárosban bolyong, sápadt férfiaknak mutatja az írásait, aztán megjelennek az első versei.                                                               

Délelőtt van, a férfi Zsófit szólítja, a lakás üres. Hol lehet, elment a piacra? A nők mindig titokzatoskodnak. Kérdeznek, magukról nem beszélnek. A költő kávét iszik, keni a vajas kenyeret, a kövér nőre gondol. Néha vissza kell ugrani a múltba, mielőtt a múlt rontana az emberre, mormolja G. Akkor este volt, a nő a földön ült a lakásában, szerteszét ruhák, könyvek, széttépett képek, mindent elrontott, se családja, se gyereke, zokogott a nő, ő leült mellé, örülj, hogy nincs gyerek, azokkal csak baj van, ölelte át, a nő ránézett, férfi mondhat ilyet, de költő soha. És most menj. Takarodj! Kifelé! Üvöltött, fel akart állni, de nem tudott, maga alá vizelt, ő meg nevetett rajta… Az ajtóból.                           

A költő áll a konyhában, szégyent érez. Ennyi év után. Látja, amint a nő széthúzza a hálóingét, mutatja nagy, formátlan mellét, majd gyors mozdulattal kitépi a szívét, tessék, dobja, egy költőnek jó lesz, a véres szív fehér papírlapon fekszik, és csak ver-ver erőtlenül. Ez baromság, gondolja a férfi, képzelődőm. De a nő sírt, tényleg bevizelt, őt kiüvöltötte, kidobta. Soha többé nem láttam, felé sem néztem. Lassan lenyúl, megfogja a szervét, két év, és csak vizelésre lesz jó, gondolja szomorúan. Kitárja a szekrényt, nézi a lány összehajtott ruháit, kopott cipőit. Téblábol, szaglászik a lakásban, eszik a húsból, a lány sütötte, arra gondol, szülje meg Zsófi a gyereket. Levelet ír, Drága, szüld meg a fiút! A levelet az asztalon hagyja, indul ki a lakásból, megy a huzatos, utálatos iskolába; az aluljáró lármájában üti mellbe az álom üzenete, megtántorodik, igen, új szívet kapott.

A vállalkozó felesége pénzt ad a mentősöknek, azok káromkodnak, felszedik az öreget a kerti fűről, viszik magukkal a hajléktalant. A járási kórházba kijózanítani? Mindegy, gondolja a nő, bárhová, csak a kertből tüntessék el ezt a bűzlő alakot. Úgy néz ki, mint egy nagy nyúl, gondolja a nő, vihog. Az öreg hányása sárgállik a füvön, zöld legyek repkednek a pörköltmaradékra, a kert üres, a sufni is, a szél feltámad, a bokrok zúgnak, felhők tódulnak az égen. Minden rendben megint, csak a hányást kell eltüntetni, a sufnit kitakarítani, és akkor minden olyan, mint régen. Megy ez. Angélának már csak a lánnyal kell elbánnia. A szőke lánnyal, akinek szürke a szeme, mint az övé, igen, Péter barátnőjét, Irént kell elkergetnie a fenébe. A lány áll Angéla előtt összekulcsolt karral, mókus testtel. Kezében telefonnal. És néz.
Angéla: Jobb lesz, ha hazamegy, kislány. Péter alszik.
Irén: Van nevem, asszonyom.
Angéla: Menj innen!
Irén: Miért mesélte azt Péternek, hogy az apja nem akarta?
Angéla: Ez az igazság. A férjem…
Irén: Engem sem akart az apám, mégis szeretem. Maga nem szereti a férjét, nem szeret senkit, a fiát használja a férje ellen, igaz?
Angéla: Ez nem igaz.
Irén: Maga kit szeret? Úgy igazán? Egy nevet mondjon! Na?
Angéla hallgat, Ádámról kellene beszélni, a levelekről, arról, hogy éjjel telefonált Amerikába, a lány nekiugrik a vaskerítésnek, átlendül a rácson, beugrik a kertbe, nekiugrik a házfalnak is, a borostyánon csimpaszkodik, eltűnik Péter ablakában. A nő áll a kertben, nézi a padot, a napernyőt, legyek zümmögnek, Angéla felnevet, tetszik neki a lány.

Tompa harangszó hallatszik a távolból, péntek dél van a barátságos városban, Zsófi ül a hokedlin az anyja konyhájában, két nap múlva kikapcsolják a villanyt, jött a felszólító levél, zihálja az anyja, nekünk semmink, közben ma adnak át egy új áruházat? A gazdagoknak! A szegény embernek meg semmije, az dögöljön éhen. A nap betűz a konyhába, a lány hasát melegíti, az ablakon a macska ugrik be, nyávog, néz, éhes, mondja az anyja, hallgatnak. A lány arra jut, ez a nő megszülte őt mindennek ellenére, ezért ül most itt. Így fog tenni ő is, őt nem kaparják ki, nem dobják vödörbe a pirinyó testet, minden rendbe jön. Vonatjegye van, visszautazik, a költő nem rossz ember, csak fáradt, öreg. Tessék, mondja Zsófi, nem sok, de mégis…, nyújtja a pénzét, az anyja elveszi, nem köszöni meg. Áldott legyen ez a pillanat, gondolja a lány. Eközben Péter a szobájában fekszik meztelenül az ágyon, a villa gyomrában porszívózik a bejárónő, hamarosan feljön az emeletre, benyit a szobájába, sikítás lesz, meztelenül fekszik az ágyon. Kitakarózva, keresztben. Látni a fütyijét. Apja este ordítani fog, mit képzelsz, de minden mindegy már, gondolja Péter, rebben a teste, kell egy cigaretta. Nyílik az ablak, Irén mászik be hozzá, a fiú felül, a lány leveszi a blúzát, most akkor, suttogja, belém jöhetsz.

Péntek délután, 17 óra múlt, a nap már ereszkedik, kezdődik a See Center átadási ünnepsége, a főtéren visszhangzik a fúvószene, emberek jönnek, léggömbök a gyerekek fölött, nevetés, rendőrautó araszol balra. A tér túlsó oldalán, a bezárt boltban Irén áll az apja előtt, G. Zoltán részeg. Apa, a lány sötétben áll, lefeküdtem Péterrel. Égett, fáj még most is, de nem baj. Szép volt. Beszélek Péter apjával, hogy segítsen neked, jó? Jó, apa? A bolt miatt. G. Zoltán nevet, megöleli a lányát, szorítja az inas testét, nő lett belőled? Irén is nevet. A vállalkozó nem segít, mondja végül a férfi, iszik még a borból, szereted azt a Pétert? Azt hiszem, szeretem, mondja a lány, majd megy ki az üzletből. G. Zoltán ül a sötét boltban, nyomogatja a szemgolyóját, issza tovább a bort, a pulton fényes doboz, hígító, a férfi arca tükröződik felületen, jobb így, gondolja, hogy a lánya nem tud a rákról. A sejtkatonák harcolnak a csontjaiban, éjjel-nappal folyik a mészárlás, jön a görcs, a szúrás, a vér, a lepedék, G. a falnak vágja poharat. A világ elcsendesedik odakint, G. nevet, indul a megnyitóra.
Zsófi a belvárosba ér, ül a játszótér melletti padon, nap, hatalmas ég, fák, aztán elmegy a templom előtt, nézi a gyepet a sötét sárga felhők alatt, a szíve könnyű, a teste még könnyebb, hasa forró golyó, a gyerek repked, csapkod a langyos magzatvízben, zümmög. Péntek van, 17 óra múlt.                                       

A téren a tömeg fölött zene árad, az áruház előtti emelvény felől taps, valaki lelkesedik a mikrofonba, Zsófi mellett szőke, sápadt fiú vihog, hátrébb egy férfi kiabál, zavar. A férfit meglökik, zene szól, megnyitják a kapukat, mindenki hibbant, gondolja Zsófi, felmegy az áruház emeletére, tömeg, zene, nézi a gyerekruhákat, babakocsikat, a költőnek is kellene venni valamit, gondolja, de nincs pénze, és ekkor meglátja az anyját. Fiatal férfival. Nevetnek. Zsófi áll, figyel. Menjen oda? Minek.
Tornacipőt vesznek a férfinak, az anyja fizet. Az ő pénzével. Zsófi megáll előttük, ez mi, kérdezi, erre van pénz? Ki ez a férfi? Az anyja hallgat, a férfi komoran int a lánynak, tűnjön el. Álljon el az útból. Gyereket várok, te meg elvered a pénzemet? Azok néznek rá bután, gonoszan, a férfi Zsófi hasába üt, beverem a pofádat, sziszegi, indul tovább az anyjával, haljál meg, szól vissza a férfi, Zsófi pedig? A költő mondja mindig, lány ne járjon kés nélkül…, a lány kiveszi táskájából a zsebkést, kinyitja, hátba szúrja a férfit. Olyan könnyű minden. Egyszerű. Ez ő, szakad belőle a düh, mintha az egyik szerves állapotból egy másikba csúszna át. Dögölj meg! Kiabálja. Dögölj. Meg! A férfi hörög, néz értetlenül, eldől, vér folyik a mozgólépcsőre, az anyja elfut, Zsófi eldobja a kést, a háta mögött sikítanak, kiabálnak, őr rohan a lány felé, minden jó lesz, gondolja Zsófi, és ekkor a második szinten?                                                                         

A második szinten felbukkan G. Zoltán. Menjetek, ordít a boltos a magasból, a kezében palack, a falnak vágja az üveget, égni kezd a plakát, füst árad, emberek rohannak, egy test fekszik a mozgólépcsőn. Taposnak rajta. Robbanás, sötét füst, üvöltés. Köhögés, jajgatás, sírás, Zsófit őr fogja le, ott a vállalkozó, felemeli Zsófi anyját, indul kifelé. A magasból égő anyag zuhan a márványra. Sűrű füst, meglökik a vállalkozót, a férfi elesik. Taposnak rajta. A kezén. Üvöltés. A téren Irén áll Péter mellett, menj be, bent van az apád, menj be te is. Emberek rohannak szembe, Péter látja az apját, fekszik, eszméletlen, feje vérzik, Péter húzza magához az apját, felveszi a hátára, mint egy amerikai filmben, szirénázás, dübörgés, repedő üveg, mentők, tűzoltók, valaki a tömegből azt kiabálja, bombát dobtak a város határába, egy darab leszakadt róla, az csapódott ide! Az áruházba! Az emberek futnak, G. Zoltán berohan a lépcsőházba, füst terjeng, a vasajtó alatt szivárog, ő ül a lépcsőn, hallgat. Őrök jönnek lentről, kiabálnak, el kell kapni, G. Zoltán nevet, a nagyapámat igen, de engem nem kaptok el, leveti magát, zuhan a lépcső mellett, le az emeletről. Csattan a test, a kő vörös a vértől. Péter húzza kifelé az apját, kiabál, ide-ide, Pétertől elveszik a férfit, a parkolóban Péter anyja összeesik, az épületben robban valami, Istenem, imádkozik Irén, Zsófit a rendőrök beviszik a bankba, az asztalra nyomják, rendőr térdel rá, ki vagy, üvölti, te mocsok? Gyereket várok, üvölt vissza a lány, érti? Az egyik nő a bankból felkiált, engedje el, gyereket vár. Péter áll a téren, remeg, sápadt, Irén Péter apját éleszti, az égen vörös, zöld léggömbök ingadoznak, füst, a távoli magasban repülő tart keletnek.

Epilógus:
A hajléktalan felépül, az állomáson issza a sört, a városban rendőrök cirkálnak, Zsófi megszüli a gyereket a börtönben, a boltost eltemetik, Péter anyja elrepül Amerikába, hajnalban telefonál, ne várják, a vállalkozóval hosszú interjút sugároznak a helyi tévében, Irén jár a gimnáziumba, Pétert az apja egy határ menti iskolába íratja, fiam, ott embert nevelnek belőled, a bevásárlóközpont két hónappal később ismét megnyílik. Zsófi kislánya a börtönben növekszik, amíg szoptat, Zsófi együtt lehet a gyerekével. A költő látogatja. Csókkal szabad üdvözölni, de ölelni nem. Zsófi mondja, ha kiengedik a börtönből, elmeséli, milyen a vasárnap egy intézetben, ha senki sem jön látogatni. De most a világ újra összeáll; a folyó folyó, a hegy hegy, az áruház megint áruház lesz, mondja a költő, megöleli a lányt, az őr szól, nem szabad, a költő int, érti, bocsánat, aztán megy az alagsori büfébe, édességet vesz a lánynak, mert kintről behozni tilos.

Kapcsolódó anyag:

Kalász István: Képzelt ölelések – az elbeszélés első része