Centauri: Jákob botja – Részletek egy készülő regényből
Centauri
Jákob botja
(Részletek egy készülő regényből)
EGY GÉSA JÓ TANÁCSA
Persze korábban is voltak zűrök – zűr az mindig van –, és egy a mostanihoz hasonló kalamajka kapcsán, két szeretkezés között Chieka elmesélt egy példázatot. Gyakran szórakoztatott rövid fabulákkal máskor is, ez alighanem az ázsiai néplélekből fakad, általában nem is igen értettem, mit akar velük, viszont ebből is látszik, hogy Chieka nem akárki. Egy kis filozófus. Ha csak három percre találkoznál vele, akkor is tudnád, hogy ő nem egy közönséges gésa.
Nem. Ő nem az a festett héja, mint a szajhák zöme, inkább egy kis műalkotás, a természet remeke, egy gyöngyszem, s nem kell rá festék, száz kösöntyű és kölni, hogy szépnek lásd, szóval, ha bajban voltam, erősen vigasztalt. A maga módján. Példázatokkal. Azon az estén, amit most állandóan visszahoz az emlékezet, két békáról mesélt.
Mindkettő tejes vödörbe esett. A bölcs béka hamar belátta a sorsát. A másik meg – aki hozzám hasonlított – az abszolút reménytelen helyzetben is egyre csak vergődött. Első ránézésre ez a vergődő második, az ostoba tűnik rohadt szerencsétlennek, csak-hogy pár óra múlva a vergődése vajat köpül a tejből. Talán maga is megdöbben, hisz bárhogy küzdött is, valójában már nem volt reménye. Pár percig még csodálkozva áll a vaj tetején, aztán hopp, kiugrik, s agyő, éli világát a közeli rizsföldeken. Viszlát, dézsa! Na és a bölcs? Nincs szánalmasabb nála, ott lebeg végkimerülésig, míg alá nem merül abban a tudatban, hogy nem volt mit tenni, viszont a halál után a nagy mennyei láp vagy az emberi létforma várja. Ezt még én is értettem: ha igazán nagy szarban vagy, az sem érdekes, érted-e, mit és miért teszel, csak tedd. Nyakadon a hurok? Éppen akasztanak? Rúgkapálj, míg tart a levegőd! Ki tudja? Hátha épp akkor, épp a rugdalózásodtól dől ki a bitófa. A törvény is azt mondja: ha elszakad a kötél vagy a bárd elakad a csigolyádban, szabad vagy. Bármit tettél azelőtt, attól kezdve semmis.
– Épp ilyen béka vagy, Jack – mondta Chieka a halántékomat simogatva.
Máskor is így mesélt. Ölbe vette a fejem, s még ha egy szót sem értettem a fabuláiból, a testmelege akkor is megnyugtatott.
Piros szobácskájának sarkában ide-oda imbolygott a jó két láb magas, narancssárga rizslámpa, tétován szállt a füst, a kazettás mennyezet pedig meghajlott kissé, akár a kátránypapír a hőségben. Utóbbit valószínűleg az ópium miatt láttam így. Ám mikor elhajlanak előled a falak, álmosan hullámzik a mennyezet, mint nyári délutánon az öböl vize, mosolyognak rád a gyertyák, valamiként épp a fantázia nem működik. Amúgy bármit elképzelek, ha akarom, ám akkor az egész fabulából csak a langyos vizű rizsföldeket láttam.
– Nem baj, ha vergődsz – folytatta Chieka –, vergődj csak. Meglásd, megköpülöd azt a tejet, kijutsz a dézsából.
Chieka az egyetlen, aki egy ilyen butuska példázattal levesz a lábamról, merthogy nemcsak szóval szól hozzám, hanem a testével is. Augusztusi Nap sem éget úgy, mint a combja, az ujja viszont szellőként járja az arcom. A hangja fehér, puha és titokzatos, akár a Golden Gate-ben gomolygó köd hajnalban. A füstölő illata összegomolyog az ő diszkrét rózsaillatával, óvatosan még a szemem is lefogja, ki ne nyissam véletlenül, és egyre csak simogat:
– Vergődj csak, vergődj, Jack.
És tudod, az a tudat, hogy Chieka szerint rendjén való a vergődésem, s az is, hogy vergődni való helyzetekbe, ha tetszik, dézsákba kerülök, egészen megnyugtatott.
Más kérdés, hogy aztán hozzátette:
– Tudod, Jack, te olyan vagy, aki folyton ugrál. Dézsáról dézsára.
ÍZIG-VÉRIG LÉLEK
Január 13-án jöttem a világra, mint mondják az évszázad leghidegebb reggelén, anyám testén át, apám jóvoltából. Négy és fél kilóval születtem a Harmadik és a Bryant utca sarkán álló közkórházban. Nem kereszteltek meg, semmilyen egyháznak, felekezetnek tagja nem vagyok, szándékomban sem áll változtatni ezen, és azt is bátran kijelentem, hogy jóravaló apám igenis a kapitalizmus könyörtelen, emberellenes működésének esett áldozatul. Anyám kedélyhullámzása pedig nem pusztán egy különös és szenzitív nő depresszív hajlama, hanem a felsőközép-osztálybeliek kényelméből, túlzott kifinomultságából fakadó dekadencia. Olyan ez, mintha a púder gyakori használata elmebajt okozna, az elmebaj pedig halált. Végső soron a púder lenne a felsőközép-osztálybeliek elhalálozásának oka, amint a prolik haláláért a vég nélküli munka és a féktelen éhezés felel.
Anyám oly elegáns és finom portéka, mint egy kámea. Tömjén illata van, elesett, szép, s ugyanakkor kulturáltan érzéketlen. A családjától örökölt sötét arisztokratizmus és melankólia annyira kínozza szegényt, hogy annak idején szoptatni sem tudott. Bezzeg a délvidék poklából érkező Mrs. Prentiss, a szoptatódajkám! Vérbő, fekete nő, rabszolgák ivadéka, számos megalázó emlékkel a háta mögött, és mégis: amolyan közös ősanya. Jenny anyónak hívom csak, mind a mai napig látogatom, és ha egyszer tényleg híres és jómódú leszek, gondját viselem, míg csak él, hisz amikor anyám sápkóros keble egy csepp tejet, egy csepp életkedvet sem adott, Mrs. Prentiss kávébarna emlője táplált engem. Az ő kissé zsíros testmelege, meghitt ürüszaga és anyabálna-természete tartott életben, míg jó anyám hófehér szaténhálóingben, sötét gondolatokkal a fejében holdkórosként botorkált, és talán épp a véget remélte. Talán a vajúdás ideje alatt se engem várt, hanem inkább azt, hogy belehal a szülés szégyenletes aktusába.
Szegény anyám pislákoló mécses, és nem tudni, mikor fogy ki belőle a lámpaolaj. Az alabamai Jenny anyó viszont egy jókora kandalló. Őszintén és rendületlenül imád engem. Igaz, csakis egyszer, de maga állította, hogy Willt, a saját fiát sem szereti jobban, és ez így igaz, követett is minket mindenüvé, először a Bernal-dombra, aztán lakásról lakásra, bárhova űzött is bennünket az élet. Később, ha a legnagyobb féltestvéremmel, Elizával meglátogattuk, mindig az anyaság édes, délvidéki kiáradásával fogadott, és siralmasan kevéskéjéből önzetlenül kínált minket. Amint az ősei, sok-sok generáción át az izomerejüket áldozták a fehéreknek, most a hajdani rabszolgaférfiak leszármazottjaként a fekete lélek féktelenül szabad szeretetét osztja szét a dekadens fehér nők elárvult kölykei között. Jenny anyó nagyapja talán épp anyai dédapám floridai ültetvényein gürcölt, amint később ő maga, pár centért anyám helyett szoptatott. Ha ő nem lenne, ha az ősei nem nyomorognak évszázadokig fehér gazemberek birtokain, akkor fogalmam nem lenne arról, milyen az anyatej és a kebel melege, amint azt sem tudnám, hogy létezik a világon érdek nélküli szolidaritás és szeretet. Jenny anyót abból az anyagból gyúrták, amely a lélek alkotója is. Jenny anyó a védelmező, forró és örök, fekete gyapot. Ízig-vérig lélek.
Kapcsolódó anyag:
