Ugrás a tartalomra

 

Boldogh Dezső: A gyermek

 

Boldogh Dezső

A gyermek

 

Meg kell hagynunk, elég sok mindenre emlékszel születésed körülményeivel kapcsolatosan. Az ember, állítják, közel háromesztendős koráig még szoros, majd egyre lanyhuló viszonyban áll az „aranykori édeni állapottal” amelyből előbb-utóbb kiűzetik. A megtestesülés és a  világkorszakok pusztulásai után a magát újjáteremtő szellem eredendő teljességei között ismét világok végtelensége örvénylik, „Allah hetvenezer fátyla”, amelyeken jó esetben csak a halott vagy a születő láthat egy pillanatra át, mielőtt széttűnne sohasem volt nem-levővé, vagy ami strapásabb, emberi burkot növeszt és felejtést gyakorol egy életen keresztül, hogy aztán ismét soha nem-levő legyen. Hogy miért van így, fogalmad sincs, csak annyit mondhatunk, elég sok fölösleges dologra emlékszel születésed körülményeivel kapcsolatosan, hisz bolond zöldember lehettél már a világszakadékba lépés előtt is…

Megérett benne az igény – változtatnia kell! Felhagy a cigarettával természetesen, korán fog kelni, madárkórus kíséri majd kocogás közben, kecsketejet iszik, építeni kezdi karrierjét, és megcsinál naponta legalább ötven fekvőtámaszt. Lakása tisztaságára is jobban ügyel, asszonyt keres a házhoz előbb-utóbb, hisz elmúlt a sólymos ifjúkor, valamint irodalmi tevékenységeket is folytat üres óráiban, mintegy hobbi gyanánt. Tisztességes családapa, megbecsült értelmiségi, szerető, vidám férj lesz. Azt a kb. tíz-tizenöt kiló felesleget mindenesetre hamar leadja majd.

Nagynénjééknél járt újra, az ismeretlen városban, hanyag, kószáló impresszióit rendezgette magában, tudta, hogy el ne tévedjen, a „Jézus szeret téged” spréfeliratnál kell befordulnia a piacról visszajövet… Még miniruhás nők, olvadó panel mindenütt, a gazdag negyed felé zsalugáteres, mediterrán házak… 

El kéne utazni, gondolta, de minimum Uddiyánáig, megnézni a bálványbuddha lábnyomát, csimbókos hajú szenteket, öreg scoonerrel sodródni a kínai partok közelében… Könyörögni kellene az istenekhez és az elemekhez, nem tudta miért, el kéne szabadulni a világból, mint tették, azt hitték, a hippik, a lomhák, eszmék nélkül élni, fokhagymát vacsorálni, beleevezni a csillagok nyüzsgő képtelenébe… Sírköveket faragni és adni el ezerszeres haszonért. Égszínkék széncinkék énekére ébredni reggelente. Mászkálgatni kellene, nyugalmas vizeken leginkább, loholva fulladva ki, partravetetten, egy távoli térben…

Hazacipelt nagynénje parancsára egy nyolckilós görögdinnyét (amely azóta is a tompán ketyegő hűtőszekrényben hűsöl és ketyeg), megpróbált egy zizegő transzformátorháznál rágyújtani élete első cigarettájára, de persze köhögőrohamot kapott…

„Tízezer év távlatából üdvözlöm”! – írta neki többször is démonikus ismerőse, jó néhány esztendővel később, amikor már mindketten otthagyták az eldugott szanatóriumszerű munkahelyet, és az ország távoli pontjairól leveleztek egymással. Megismerkedésük idején már túl volt számos kirúgáson, elkezdett, félbehagyott tanulmányokon, miként a legtöbben, akikkel együtt kallódott az ifjúkor beköszöntével, amikor is a felnőttvilág váratlan eseményei mégiscsak végre meglibbentették előtte Maya egyszem, vagy Allah hetvenezer fátylát, annak ellenére is, hogy épp akkoriban, egykori osztályfőnökével összetalálkozva, néhány perc csevegés után – aki, emlékszik, a különféle idomítási ünnepélyeken, mint csapat- vagy rajvezető velük együtt szintén az elnyomó rendszer vörös nyakravalóját viselte –, laposan végigmérve őt csak annyit mondott, „Hát fiam, tudja, nem lehet mindenkiből egyetemi tanár...”

 

 

 

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.