„Olyan ez, mint egy csodás spájz…” – Beszélgetés Méhes Károllyal

Újságíróként egykor bejárta a legeldugottabb baranyai falvakat, magánkezdeményezésére indult a nemzetközi Pécsi Íróprogram, és szemben a magyar irodalom „fociorientáltságával” Méhes Károly szenvedélye a Forma 1. Az íróval új regénye megjelenése apropóján beszélgettünk.

A közelmúltban publikáltad az Irodalmi Jelenben Néma galambok utcája című regényed néhány részletét. A főhős, Porr Benedek rendkívül élő, plasztikus, szerethető figura. Miféle viszonyban vagy Benedekkel, egyáltalán: hogyan bukkantál rá?

Jó lenne annyival elintézni, hogy Porr Benedek én vagyok, de ez azért nem ilyen egyértelmű. Inkább tán úgy igaz, hogy Porr Benedek az én generációm és „kasztom” megtestesítője. Egy másod-harmadgenerációs értelmiségi, aki gimnáziumi tanérként él, akár elégedett is lehetne, mert alapvetően azt csinálja, amihez ért, és amit szeret. De, ugye, mint tudjuk, stréberek, hülyék, álszentek mindenütt vannak, akikkel együtt kell élni. És a magánélete végképp nem sikertörténet – gyereke nincs, a felesége három éve távozott Angliába, és valahogy ott ragadt. Szóval, ő maga és a környezete is mai, sajnos és hál’ istennek mindennapi, lehet mondani, az ismerősünk, ha nem is feltétlenül a barátunk. Noha lehet, hogy akad majd olyan, aki olvasás közben a barátjává fogadja.

Mennyiben tekinthetjük a Néma galambok utcáját a Túlélőben megkezdett, s aztán a Hegymenetben folytatott önéletrajzi ihletésű folyam továbbírásának, netán leágazásának?

Nem nagyon. Az előző két regény olyannyira önéletrajzi, hogy ott épp azt a szép feladatot vállaltam, hogy lehet-e az emlékezést mondatokká kalapálni. Villanásokat, ízeket, szagokat, arcokat, pillanatokat. No és persze szóbeli történeteket megírni irodalmi történetekké. Ehhez képest a Néma galambok… merő fikció, mert most ez izgatott. Sok-sok kitalált vagy valahonnan az életből csent részletet összedolgozni, szálakat futtatni, szőni a cselekményt, ahogy azt az igazi írók tenni szokták…

Méhes Károly

Az újságírás, úgy tűnik, legalább olyan fontos része az életednek, mint a szépírás. Merítesz-e a prózákhoz zsurnaliszta múltadból, tapasztalataidból?

Hálás vagyok a napilapos múltamnak, mert általa számtalan oly helyzettel és emberrel, sorssal ismerkedtem meg, amikről tán nem is tudnék. Isten háta mögötti baranyai falucskákban jártam, tanyaszélen, cigányputriban vagy a másik oldalon, fényes palotában lakó emberekkel csináltam riportot, interjút, amikből az adott pillanatban újságcikk született, mert meg kellett tölteni a másnapi lapot. Ezek az élmények, esetleg csak mondatok elraktározódtak, és ha szükség van rájuk, bármikor hozzájuk tudok nyúlni. Olyan ez, mint egy nagy és bőséges raktár, egy csodás spájz, ahol majdnem minden megvan.

Nem titok, hogy egykor meséid révén ismertük meg egymást. Miért érzed fontosnak, hogy a gyerekeket is megszólítsd?

A gyerekek szólítanak meg engem. Mármint a saját három csemetém. Imádták a meséket, főképp, amiket én meséltem nekik, saját kútfőmből. Egész sorozatok alakultak ki, amik az otthoni plüssállatokról szóltak, kitalált csibészekről, akik persze különös módon hasonlítottak rájuk, és ezt követelték estéről estére, pontosan felidézni, hogy tegnap hol is hagytam abba. Egy idő után eszembe jutott, hogy felveszem az esti meséket, ne a semmibe szálljanak el, és később ezekből születtek a könyvek, például a Spenót és Papucs, a két kutyusról. A Kitkat-mesék pedig már-már társszerzőségben születtek Kati lányommal, aki már most legalább olyan csavaros eszű mesélő, mint én. Az külön jó érzés, hogy ezek a könyvek másoknak is örömet szereznek. Jártunk több találkozón, ahol akadtak gyerkőcök, akik kívülről fújták a hosszú prózai meséket, hallottam olyan óvodáról, ahol csak bizonyos Kitkat-mesére hajlandók a délutáni pihenőn elcsendesedni.

A pályád kezdetén verseskötetekkel is jelentkeztél, de költőként mintha elhallgattál volna…

De, néha jön a vers is. Nem olyan sűrűn, az tény. Főként a próza-szünetekben bukkan fel egy-egy szó, félsor, és egy vershez sokszor elég is ennyi. Valaha Csorba Győző azt mondta nekem, hogy „minden nap kell verset írni”, és ezt akkor, 30 éve, nagyon komolyan vettem – őrzi is a szekrény mélye a vaskos dossziékat. Ma már nyilván nem így gondolom, ám mindig nagyon bensőséges öröm jár át egy-egy megszülető versnél. A versöröm egészen más, mint a prózaöröm, ezt állíthatom. Egyébként 2012-ben, tehát nem olyan régen a Parnasszus Könyvek sorozatban jelent meg, 12 év verseiből válogatva a Röntgen című könyvem.

 Az alkotómunka mellett szerteágazó irodalomszervezői tevékenységet végzel. Itt van például a Pécsi Íróprogram, melynek főszervezője vagy. Hogyan, mikor indult ez a projekt, és mi a célja?

Feleségemmel, Kulcsár Enikővel indítottuk, magánkezdeményezésképp, noha szerencsére felkarolta az ötletet az Európa Kulturális Fővárosává választott Pécs. 2007 szeptemberében indult, egy erre a célra vásárolt lakásban fogadunk egy-egy hónapra külföldi szerzőket, főképp Európából, de volt már USA-béli költőnk, és szeptemberben jön az első japán szerzőnk. Szabadon és békességben alkothatnak, egy „házi feladatuk” van, a Pécs-napló megírása – ki-ki a saját stílusában, persze. Ezekből 2010 végén jelent meg a 22xPécs című antológia, ami már most öt-nyolc évvel később különös olvasmány a város történetéből. Ha minden jól megy, az idén vagy legkésőbb 2016-ban ki tudunk adni egy újabb naplógyűjteményt. Vendégünk volt a kis Felsőmalom utcai lakásban Ljudmila Ulickaja, Dragan Velikić, Krzysztof Varga, Daniel Bănulescu, Florina Ilis, Antonio Fian, Natalka Sznjadanko, Laslo Blašković, Florence Noiville, hogy csak néhány nevet említsek, és a határon túli szerzők közül Tolnai Ottó, Grendel Lajos és Szabó Róbert Csaba. Az utóbbi két évben cserekapcsolatot építettem ki osztrák, német, cseh és lengyel rezidensprogramokkal, tehát nemcsak fogadunk onnan szerzőket, hanem küldeni is tudok – úgyhogy akit érdekel ilyesmi, érdeklődhet, hátha sikerül kijutni pár hétre Kremsbe, Schwandorfba, Plzeňbe vagy Wrocławba. 

Ljudmila Ulickaja Méhes Károllyal

Milyen visszhangokat kaptok külföldről?

Szerencsére csak jókat. Ne legyenek illúzióink, legtöbbször nem is tudják, hogy Pécs létezik. Úgy kell kikeresni a térképen, bár már sokan maguk jelentkeznek nálunk, mivel a Pécsi Íróprogram tagja a ResArtis nemzetközi szervezetnek. És alapvetően elámulnak, hogy egy ilyen „világ végi” helyen mennyi múlt, kultúra, elevenség van. Szívesen jönnek, és nem szívesen távoznak vendég-alkotóink, akikre különösen hat a város, mert többnyire sokat tudnak itt írni.  

A magyar íróknak milyen lehetőséget tartogat a programban való részvétel?

Igazából nemzetközi program ez, tehát külföldiek számára tartjuk fenn. De mint szó volt róla, rendszeres jöttek-jönnek határon túli szerzők, és ha ritkán is, de magyarországi kollégák is töltöttek itt el némi időt, mint például Deák László, az azóta elhunyt jeles költő és szerkesztő, vagy a Műhely főszerkesztője, Villányi László és legutóbb Csobánka Zsuzsa.

Úgy tudom, idén jubileumi esztendeje lesz a csereprogramnak. Kiket vártok vendégségbe?

2015-ben jön az 50. szerzőnk, és erre büszkék vagyunk. Eddig egy osztrák, egy ukrán és egy német vendégünk volt, majd egy következő német után jön a jubileumi személy, a híres horvát író, Dubravka Ugrešić, augusztusban. Őt követi a Távol-Keleten roppant népszerű Keiichiro Hirano, valamint egy wrocławi és egy spanyol szerző. 

Márton öcséd, aki mostanáig a bécsi Collegium Hungaricum igazgatója volt, az idei Könyvhéten is megszervezi az úgynevezett Donau Lounge irodalmi karavánt, Csobánka Zsuzsa, Darvasi László és Dragan Velikić társaságában. Milyen állomásai voltak már ennek a programnak, és mit kell tudni Dragan Velikićről?

Erről Márton hivatott beszélni, de annyit azért én is tudok, hogy a program, mint a neve is jelzi, a Duna-menti írók számára biztosít megjelenést a régió könyvvásárain. Első pár alkalommal ez a BuchWien bécsi könyvvásár volt, de aztán felbukkant a Donau Lounge Bukarestben és két ízben a Dunától ugyan távolabb eső, ám a szellemiséget ugyancsak magában hordozó Lembergben (Lvivben) is. Tudtommal még az idén a szokásos bécsi megjelenés mellett Belgrádban is vendégeskedni fognak, a Balassi Bálint Intézettel karöltve. Itthoni bemutatkozásuk lesz június 7-én az Ünnepi Könyvhéten, ahol a felsorolt szerzők is jelen lesznek. Dragan Velikić a közép-európai irodalom egyik érdekes alakja. Szinte minden fontos műve olvasható magyarul. A Milošević-rezsim kritikusa volt, a NATO-bombázások elől Budapestre menekült, ahol 18 hónapig élt. Tavaly ő volt első Duna-ösztöndíjas, és emiatt tartózkodott Pécsett októberben az Íróprogram és a Zsolnay Kulturális Negyed vendégeként. 

Dragan Velikić társaságában

Veled is nyilván találkozhatnak az olvasók a Könyvhéten…

Igen, a hivatalos dedikálás a Scolar Kiadó standjánál június 7-én, 12 órától lesz.

Ha az ember Méhes Károllyal készít interjút, kihagyhatatlan téma az irodalomtól távol álló szenvedélyed, a Forma 1. Rajongónak, szakírónak vagy más pályára kanyarodott versenyzőnek tekinted magad?

Ezt csak rajongóként lehet csinálni, kötelességből biztosan nem. A magyar irodalom fociorientált, nálam a Forma-1 jött be helyette. De tény, hogy ezt is komolyan veszem, legalábbis, ha kitalálok egy olyan „projektet”, mint a legendás Gilles Villeneuve-ről szóló, angol nyelvű interjúkötetem, ami 2014 végén jelent meg. Nagy kaland volt az anyaggyűjtés és a megírása, és öröm, hogy Ausztráliától Brazílián át Kanadáig keresik a könyvet, és még a The New York Times is idézett belőle. Mindez magyar íróként nehezen fordulhatott volna elő velem… 

Laik Eszter