Ugrás a tartalomra

 

Tizenkettő bizony – Szilágyi-Nagy Ildikó fotóregénye 3. – Köves Imi bácsi

Tizenkettő bizony

Szilágyi-Nagy Ildikó fotóregénye 3. – Köves Imi bácsi

 

„Gyere papa, megdöglött a marha!” Így futott hozzám a kis Cintikém, hát látom, hogy télleg, elfeküdt a borjú, az a szép fekete, hétvégén hoztuk. Gondoltam magamban, reggel hívom is a tenyésztőt, hogy ez most kinek a kára?! Mert szerintem nem az enyém!

A tejesembernek a pontatlanság az erőssége. Ma kilencre ígérte, Serpenyős doktornő tízre számít rá, mert tapasztalatból tanul az ember, tíz húszkor úgy érzi, Godot-ra vár, aztán mégis jön. Mindig jön, ha nem is hétfőn, legalább szerdán, vagy pénteken. Olyankor a doktornő tudja, hogy esemény volt. Ember tervez, de ha nincs tej, vízzel főz. Lendületesen folytatja, miközben kevésbé lendületesen kiszorítja magát az autóból.

– Még volt benne élet. Kihívtam a doktor urat, azt mondja, nincs mit tenni. Lyukas szívvel született. Vagy lyukas tüdőt mondott? Mindegy, vagy a szíve, vagy a tüdeje lyukas neki, van ilyen néha a marhánál, hogy nincs még készen, amikor megszületik. Vagy megmarad, vagy nem, azt mondta a doktor úr.

A nő figyelmesen hallgatja, és reméli a tehén mihamarabbi gyógyulását, hát még a gazda, aki két istent ismer, az egyik az állatorvos. Ha az ember szentté akar válni még ebben az életben, csak vidéki állatorvos legyen, Köves Imi bácsi marhái mellett. Bár nem mindenki olyan, mint Imi bácsi. Vannak, akik elmismásolják a tiszteletdíjat, vagy a komondort felejtik elengedve, mikor már belül van az orvos, hogy a disznónak az oltást beadja. És még ők panaszolják, hogy a kutyát az állatorvos megütötte. Egy utcabeli az állatorvost föl is jelentette. Följelenteni, azt a helyiek nagyon szeretnek. Egymást a hatósági állatorvosnál, az állatorvost meg az állatvédőknél. Ez a szomszéd Serpenyős doktornőt idéztette meg tanúnak, mert szerinte a doktornő aznap otthon volt – a szomszéd nyilván kifigyelte az ügyeleti beosztást, gondolta Serpenyős doktornő. Ráment egy délutánja, míg megtette a vallomását. Kettőre kellett mennie, alig látott a kialvatlanságtól, hallani is alig hallott, mintha víz alól szólnának hozzá: „Hallotta-e, hogy dr. Karácsony Zoltán azt kiabálja asszisztensének: Csűrd szájba egy léccel!” „Nem.” A szomszéd megharagudott, és nem értette, a doktornő miért nem él a disznóóljára tapasztott füllel, vagy ha nem is hallotta, mibe került volna neki azt tanúsítani. Maga egy szar ember, mondta a doktornőnek, ellentétben vele, és itt mutatóujjával keményen bökdöste vastag dzsekije cipzárját szívtájékon, aki bezzeg bármikor bármit tanúsítana a szomszédainak, persze ezek után már nem. Nem könnyű megőrizni az őslakók bizalmát!

– Aztán mi lett vele? – Serpenyős doktornőre is átragadt az aggodalom a fekete borjúért, aki egyébként előbb-utóbb Imi bácsi kéményében végzi kolbászként.

– Reggelre úgy futott, mintha semmi baja se lenne. Hanem estére megint eldőlt. De már tudtam ám, hogy semmi baja nincs, csak a lyukas szíve!

Kosárba pakolja a tejesüvegeket, visszavonszolja a lábát a suzukiba.

– Maga vegetárius? – kérdezi váratlanul. – Tudja, aki nem eszik húst. De tejet maga eszik, nem?

A doktornő rábólint.

– Na, mert nekem most le kell fogynom százhúsz kilóra. Különben a csípőmet nem tudják megoperálni. Megrendeltem az ápdét menüt. Minden nap csak azt eszem. Csupa zöldség. Nem is gondoltam, hogy a zöldséget is így meg lehet enni! És már fogytam is! És tudja mi volt tegnap? Rakott karfiol, sajttal!

A nő várja, mire fog ez kifutni, de most ennyi volt az információ. A tejesember általában a legérdekesebb forrása és felüdülése. Heti egyszer hozza a tejet, és mindig tud újat, érdekeset mondani, például a kecskerutáról, vagy hogy hogyan kell leszoktatni a támadásokról a japánkakast.

– Le köll vágni, úgy! – summázza Imi bácsi – A japánkakas, az a legveszélyesebb. Az öcsémnek is voltak japánjai, elszaporodtak, mert tudja, azok mindig eltojnak, aztán kiköltik. De egészen vadak voltak, nem maradtak meg a tyúkudvarban se. Volt hátul egy nagy diófája, arra ültek föl. Esténként zsúfolásig tele volt japcsival. Ha vasárnap húslevest akart, úgy köllött vadászni rájuk!

Serpenyős doktornő szenvedélye a baromfiudvara, azért választott vidéki kórházat, hogy kertes háza lehessen, tyúkudvarral. Fél órát is képes ácsorogni, és a baromfiakat figyelni. Hogyan vetélkednek a kiskakasok, hogyan ugrik rá a tyúkra a kakas, ahogy mozgolódnak, dolgoznak a tojóládában, a csípésrend változásait, ahogy porfürdőznek a sarokba készített homokban. Tapasztalatait aztán megbeszéli a tejesemberrel, és tanácsokat kér tőle. Bánja már, hogy nem állatorvosnak ment, vagy szakácsnak. A másik, amit szeret, a főzés. És a serpenyők! A mindenféle edények és sütőformák! Szabadnapjain és ügyeleti éjszakákon vágyakozva kutatja a webshopokat újabb serpenyők után. Ezért is hívják a háta mögött Serpenyős doktornőnek, ahelyett, hogy Serfőzőnek hívnák. A betegektől tudja, akik véletlenül Serpenyős doktornőnek szólítják, mert hallották, hogy így beszélnek róla egymás közt a nővérek. Valéria nővér a név ötletgazdája, neki tűnt föl először a serpenyőmánia.

– Éppen neki! – gondolja a doktornő – Aki megszállottan jár a haldoklók nyakára, és Istenről szónokol nekik, hogy még a folyosóra is kihallatszik. Ilyeneket, hogy „Isten... van... kértem tőle valamit... nem a magam, hanem édesapám számára... hogy ne... kelljen... teljesült!... Isten... ilyen...! ...Az emberek meghalnak, az rendben van. Én... enyhíteni fogom az emberek szenvedését...lehet enyhíteni az emberek szenvedését!” A haldoklókat akarja kioktatni Istenről, akik néhány óra múlva Vele lesznek. Széllel bélelt nő, a kollégákat elviselni a legnehezebb.

De a doktornő tudja, igazán nem a serpenyőkért kapta a gúnynevet. Az csak a szelep. Irgalmas Valéria nem szereti őt, mert kiabál a betegekkel. Néha tényleg kiabál a betegekkel, mert feldühítik. De nem is igazán a betegek dühítik Serpenyős doktornőt, hanem, azt szokta mondani, amikor a kollégáival az ebédlőben kibeszélik magukat, a hülyeség dühíti.

– A betegek hülyesége, azt nem bírom elviselni! Egy kis kiabálás, az semmi, még vissza is fogom magam. Legszívesebben ököllel ütném őket, és közben ordítanék: Ébredjetek fel! Itt a betegség! Itt az öregség! Van halál! Persze, hiába is erőlködnék! A múltkor egy bácsi, néhány órával halála előtt, csak azon bírt agyalni, kié legyen a bélyeggyűjteménye. Na mondom, ez beszarás, majdnem berohantam, hogy fölpofozzam!

A tejesember időnként fölhozza a megboldogult édesapját. Megmondta a szegény édesapja, hogy ne vegye meg azt a lovat, biztos, hogy megreszelték a fogát. Igaza volt, már a berényi emelkedőn összerogyott a ló, szekérrel kellett visszavinni a kupecnek, hogy adja vissza az árát. Visszaadta nagy nehezen, de kellett mellé adni egy disznót is.

– Szegény Jutka, a feleségem, sírt, hogy se ló, se disznó! Ha az öregre hallgattam volna, már szép birkanyájam lehetne! Juhász volt, meg a nagyapám is, csak én fajzottam így el. Engem mindig ezek a fránya marhák érdekeltek, aztán tessék, lyukas nekem a szíve!

A doktornő hallgatja, és fájón azon sopánkodik magában, ha nem is lett állatorvos, legalább bőrgyógyász lett volna.

– Ott nem halnának meg folyton a betegeim! Gondoznám a sok lábgombát, meg pattanásos arcbőrt, de legalább nem halnának meg. – Eszébe jut Kati néni, aki még csak jelét sem mutatta semmi fertőzésnek, hiszen csak azért jön mindig, mert a fia síelni vagy nyaralni megy, és nincs, aki vigyázzon rá otthon – aztán tessék, meghal nekem! Legalább a Fő jönne már vissza! – csupa ilyesmi jár az eszében, de nem panaszkodik senkinek, főleg Imi bácsit nem terheli ezekkel a dolgokkal. A doktornő gyakran emészti magát, amikor hibázik. Rágja magát, hogy megint rosszul döntött. Ha tudja, hogy a beteg meghal, ha nem növeli a gyógyszeradagot, amellett dönt, hogy növeli, a protokoll ellenére is. Amikor pedig a beteg belehal a gyógyszerezésbe, magát vádolja.

– Mindenki hibázhat – vigasztalja végül a Fő, miután már jól legorombította, hogy miért nem tartja magát a protokollhoz.

– Az orvos ne hibázzon! – mondja ilyenkor a sírással küzdve Serpenyős doktornő. – De engem minek hagynak itt az osztályon egyedül?! Csak rezidens vagyok!

– Lehetne már vagy kétezer birkám, egyszer kiszámoltam – kapcsolódik vissza a doktornő Imi bácsi meséjébe. Mire a tejesember ideér édesapja emlékének gondozásában, visszacsomagolja lábát az autóba. A csípője azért fáj, mondja, mert túl kövér. Pedig nem öreg, bár azon a határon van, hogy zavarba hozza az embereket: bácsinak kell-e már szólítani, vagy nem. A doktornő bácsinak mondja, de megnézte a fészbukon, ott csak Köves Imi és Jutka, mert egy profiljuk, meg egy mobiltelefonjuk van. Serpenyős doktornő intézi Imi bácsinak a műtétet. Bár még csak rezidens, azt már érezte, hogy nem szívesen engedne egy embert, akit kedvel, csak úgy, hétköznapi betegként a kórházba. Ezen kívül Imi bácsinak nincs arra esélye, hogy télre kapjon időpontot, amikor kevesebb a dolog a gazdaságában, és ez az időpont akkor legyen, amikor eléri a „versenysúlyát”, a százhúsz kilót. Mindenképpen közben akart járni érte az ortopédián, de ezt Imi bácsinak nem mondta meg, csak azt, melyik orvost keresse. A műtét alatt majd a gyerekek hozzák ki a tejet, mondja már jó előre Imi bácsi. Három lánya, és egy fia van, de nem a fiára a legbüszkébb, hanem a nagylányára. Be is mutatja egyszer, mikor együtt hordják a tejet. A lány nem száll ki, a hátsó ülésen, biztonsági övvel körbekerítve ül.

– Ő a nagylányom, Ildike. Kicsit nem tud beszélni, mert agyvérzéssel született szegény, de azért tud ám mindent. Egyedül felöltözni, enni, mindent tud.

 

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.