A teremtés első pillanata – Géczi János kisesszéje Lukácsi Ákos Izland-fotóihoz
Tíz éve, kettőezer áprilisában szépséges, vörös naplementékben gyönyörködtem. Magam, aki félig-meddig naplemente-szakértő vagyok, ha a világ végére nem is, de a világ végéig elmennék egy napszálltáért, hogy a végtelent nézegetve néhány percet üldögéljek ott valamelyik Sunset boulevard-i padon. Ezeken a napokon azonban nem kellett sehová sem mennem, mivel a különös napnyugták hozzám érkeztek meg. Európában, több száz kilométernyi széles sávban, amelynek kiindulópontjában Izland, végpontján pedig a kárpát-medencei térség helyezkedett el, ugyanolyan alkonyatok szálltak le tizenkilenc óra huszonöt perc környékén. Izland déli részén ugyanis, a szélesedő földkérgi repedésből ismét feltört egy vulkán s rengeteg hamut lövellt a légtérbe. Eyjafjöll tűzhányó az oka a néhány napon át s mindenhol ugyanolyannak látható naplementéknek. A szállongó, levegőben szétoszló finom pernye a vörös színárnyalatok megjelenését, s a napfény többi összetevőjének eltűnését eredményezte. A kényes hangulatokra vágyó Teremtő a művészek eljárását használta: egységessé alakította, homogenizálta az egykor amúgy maga teremtette, részletekben bővelkedő, tagolt látványt.
Néhány évvel később, amikor Reykjavík közelében leszállt a repülőgépem, köd fogadott. Éjfél volt s egyben naplemente ideje. Az izlandi köd színe nehézkesen határozható meg. Amúgy az izlandi emberek nem nagyon ismerik a ködöt, ritkán fordul az elő a sok szél miatt. A köd, amelybe belefutottunk, a fiatal holyvasirály és a rénszarvaszuzmó árnyalata között volt, éppen félúton, mintha tengervíz és a parton heverő, zuzmókkal bevont kérgű bazaltsziklák között lenne, erre is s arra is nézőben. A juvenális sirályfiak könnyű barnafeketéje nem tudom, honnan származik, de mégis jelen volt, alkotójaként a repülőtér ködje egyszerre éjféli, egyszerre naplementés színének. Ami a rénszarvaszuzmó fesztelen és süppedékeny szürkeségét illeti, nem láttam benne semmit, ami zöldre vagy a zölddel rokon iszapra emlékeztetne.
A ködben lederengett fölülről a fény, átsugározta a szürke, akkurátusan szétterített ködfátyolt, s közben a pára tónusa, ahogyan előregurult a kifutópályán a repülőgép, pillanatról pillanatra változott. Egy pillanatban a fény fölizzott, pontosabban az a fehér, jól körülhatárolt kontúrú fényfolt, amelyet a napfény idézett elő azzal, ahogyan belehasalt a ködbe.
Izland hosszú éjszakás naplementéi, ritka ködje a földfelszínt szüntelen mozgásban tartó légviharjai, a vulkánok és gleccserek földmélyt és földfelszínt megművelő tektonikus erői, a felszín gyér növényzete mind-mind egybeérlelik, látványában homogenizálják ezt a szigetet. Egybehangzó módon egyszerűsítik le és hangsúlyozzák a természeti képződményeket. Mígnem e hideg, nagytermészetű világ az lesz, amelyben a mélyen látó szem meglátja a teremtés pillanatában lévő monumentális Földet.
Izlandon járva ébredtem arra – s erre emlékeztet ebben a pillanatban az előttem heverő húsz fotó −, hogy az Európához tartozó legnyugatibb-legészakibb sziget jellemzésére mily alkalmas a naplemente, a kevés köd, az éghajlati és a tektonikus erők okozta redukció jelenségeinek elmondása. Miképpen lehet a monumentálisat puritánná redukálni úgy, hogy megmaradjon a fenségessége? Izlandot látni ugyanaz, mint a teremtés első pillanatát látni. Lukácsi Ákosnak volt tehetsége, hogy együtt nézze ezt a világot a szigetet alkotó istenekkel.
Izland színe amúgy a hétköznapokon földszínektől változatos, a feketétől a barnáig, a bazaltszürkétől a gránitszürkéig és hószürkéig, helyenként fakó zuzmózöld, gleccserkék, hókristályfehér és természetesen a víz kékjének ezerszínű változatáé. Összességében – nyáron – inkább szürke és fekete, nagy fehér, illetve zöldes foltokkal, télen, ha hinni lehet a leíróknak, fehér, elvegyítve mindenféle fehérekkel. Kijelenthetem, nyáron inkább víz alatti világ színegyüttesével rendelkezik, hiszen az élénk, meleg színek híján van, télen pedig egy énekes hattyú és a sarki róka vegyüléke. Hogy Izland nem csak színegyüttesével idézi az ötven méter mélyi, vízalatti világot, annak bizonyítéka a felszíne is. A világ leghosszabb hegylánca, amely éppenséggel az óceán alján húzódik, az Atlanti-óceán déli szélétől, át az Egyenlítő alatt, egészen Grönland és Izland között, északig. Ez a hegylánc azonban félszáz kilométer széles hátság, tulajdonképpen egy mély hasadék mentén óriássá növekedett dombok sorozata, és éppen Izlandon nem a mélyben, embernek láthatatlanul húzódik, hanem kiemelkedett a víz fölszíne fölé, s a sziget nagy részét alkotja. Ez a Reykjanesi hátság, ahol a legtöbb vulkán tevékenykedik, hiszen a hátság völgyében magma tör fölfelé, építve az oldalsó hegyeket, szüntelen növelve Izland szigetének méretét is; ez az a hasadék, amely elhatárolja Európát és Amerikát.
De nem csak a vulkánoktól izgatott vidékre, hanem a teljes szigetre is mondható, hogy vízmélyi és földmélyi színei vannak. Amelyeket aztán – hol a naplemente, hol a szél, hol a gyorsan megjelenő s majd eltűnő köd, hol a fagy – kifakít, minimálisra csavar vissza, feketére, vagy a fekete változataiba borítja, mint olykor teszi ezt a lélek a saját lángjával. Akadnak olyan időszakok, amikor Lukácsi szénrajz-szerű fényképei szerteszét hevernek Izland szigetén, s a méretük pontosan azonos azokéval a helyszínekével, amelyeket ábrázolnak.
Lukácsi Ákos korábbi albumának, a Ligeteknek a képei fotógrafikákat idéztek meg: holott nem azok. Lukácsi már akkor felülexponálta a felkeresett látványait, amikor felvételekként masinájával rögzítette a jeleneteket. Bátran mondható az is, hogy túlnézte a számára lényegbeli, magános emberekkel tarkított parkjait. Azzal, hogy eltüntette a részleteket, s megnövelte a túlvilágított, vakítóan fehér foltok terjedelmét, a bemozdult, kontúrjuktól megfosztott alakok, tárgyak gesztusokká, s egyben érzelmileg megragadható helyzetekké alakultak. Ez az utólagos képalkotói beavatkozásoktól mentes eljárás – s néhány képszerkesztési technika, mint pl. az aszimmetrikus szerkesztés, keretnélküliség – a keleti metsző művészek tömör fogalmazását eredményezte. A Ligetek és a mostani kisalbum fotográfiái rokonsága nyilvánvaló. A tájban jelen lévő vonások egyikének-másikának a kiemelése s a többi eltüntetése jellemzi a képeit. Az izlandi helyszínek megszabják, milyen módon készülhet róluk Lukácsi-kép, meghatározzák a művészi absztrakció folyamatát. Az utasítás jelen van a hegyekben, évszakokban, vízfolyásokban, kráterekben, megszilárdult bazalthasábokban.
Lukácsi Ákos: Kaldera-Caldera, Calendula Könyvkiadó, 2015
