szeressen 
mindenkit
szerteszét

Székelyhidi Zsolt író, költő, fotográfus, zenész, aki reneszánsz mesterként alkotja meg korunk arcképcsarnokát. „Az arc érdekel. És aztán, egy kicsit messzebbről szemlélve, a hozzácsatolt test. Az apró hibák, egyenetlenségek, a pórusok furcsa lukacskái. A hajlások, tekeredések, gyűrődések, húzódások. És a végén mégiscsak az ott rejtező szépség. A részletekből kibontakozó, de egészében csak azért is láthatóvá váló tünemény. Ezt felfedezni az arcban. A testben. És megmutatni.

Néhány héttel ezelőtt hallottam a hírt: egy floridai iskolában a szülők botrányt csaptak, amiért a diákoknak egyik órán bemutatták Michelangelo Dávidját, amely szerintük erkölcstelen, szeméremsértő. Megdöbbentett ez a prüdéria és álszemérem, és eltűnődtem, hogyan és miért is ábrázolták az emberi testet az őskorban, az ókorban vagy a reneszánszban.

Néhány hónapja ünnepelte Nádas Péter nyolcvanadik születésnapját, s ennek alkalmából megajándékozta olvasóit. A Jelenkor Kiadó publikálta az író legszemélyesebbnek tartott művét, a Rémtörténetek című regényét, valamint az Egy teljes év – Beszélgetések Nádas Péterrel című interjúkötet, amely Károlyi Csabával több mint egy éven át Zoomon folytatott  beszélgetéseik szerkesztett változata. Végül a Deák Erika Galériában megnyílt Nádas Péter Minimo (Minimális) című fotókiállítása, és ehhez kapcsolódóan megjelent a kiállítás fotóanyagát és egy eddig teljes terjedelmében nem olvasható esszét, A sötétség színeint tartalmazó album a Galéria gondozásában.

Szöllősi Mátyás 2019-ben a Transzszibériai Expresszel utazott egészen Ulan-Udéig. A vonatúton készült fotósorozatát közöljük.

Szórt, szürke fény, a film szélét jelző Leica-kocka a képen, esszésorozatok fotókból – Benkő Imre fotográfus védjegyei ezek. Aki egyszer megismeri világát, nem tud szabadulni tőle, legyen az az ózdi kohászat képben elbeszélt pusztulásregénye, vagy a Sziget Fesztivál örökké változó arca. A Magyar Művészeti Akadémia kiadója lenyűgöző album-monográfiát jelentetett meg Benkő Imréről, a FUGÁ-ban mutatták be a kötetet.

A kényes hangulatokra vágyó Teremtő a művészek eljárását használta: egységessé alakította, homogenizálta az egykor amúgy maga teremtette, részletekben bővelkedő, tagolt látványt.

Míg a megértés megsokszorozza a világot,
a megélés csak önmagát mutatja föl,
teljes egyszerűségében.
Az egyik viszonyít, a másik leválaszt.

A csóré gallyak mint jajgató cigánylányok forognak ugyan
ki vetne ügyet rájuk a paplak eleji vén fenyők összehajolnak
zúgásuk kerek idegen honnan szállhatott magjuk a föld agg
mint a mondák mohó ágak marnak a Hold puha testébe

A kép (s különösen a fotó) külön életet él. Azáltal, hogy az információt, mint valóságost közli, egyetlen körülhatárolt síkba rendezve, kiszolgáltatottja lesz a rajta kívülálló valóságnak. Ő, aki diktált, meghajolni kényszerül. Az élete annyi, amennyit adnak neki; a jelentése annyi, amennyit látnak benne; a sorsa az, amivé válik.

Makkai Bence fotógalériája

Kmetovics Milán fotói

Klasszikus magyar és külföldi fotográfiák

Gulyás Miklós: Keleti pályaudvar című fotógalériája

Hajas Tibor galériája

A művészet különböző megnyilvánulásai már gyerekkorom óta bűvöletbe ejtettek. Az évek folyamán flörtöltem az írással – verseim és rövidprózáim irodalmi lapokban és antológiákban jelentek meg – és a grafikával is – ez utóbbi a Fata morgana című kiállításban materializálódott. De valami hiányzott... Amikor édesanyám, Irina Brunhilde Nedelciu – aki megajándékozott a természet és a művészet iránti fogékonysággal – megvette első fényképezőgépemet, felfedeztem egy elbűvölő világot és egy egyedi kifejezésmódot, amely lehetővé teszi a legmélyebb érzések és gondolatok elemzését és kivetítését. Férjemnek, Phillip Hayesnek köszönhetően – akitől sokat tanultam – performánsabb gépekkel kezdtem dolgozni, és ma már a képek számítógépes feldolgozása sem idegen számomra.

Somogyi Laura galériája

1975-ben születtem Marosvásárhelyen. Időnként fotózok, írok, vagy fotóinstallációkat bütykölök.

Van egy minősége a felnőtt tudatnak, ami nagyon kevesünkre jellemző. Azokról beszélek, akik megengedik magunknak, hogy ne hazudjanak. Egy pillanatra, és nem többre: amikor megnyomom az exponáló gombot.