Ugrás a tartalomra

 

Márton László: Műfordítói levelek Schilling Árpádhoz, 5.


Fotó: Nagy Zágon, Katona József Színház
 
Elhangozhatnak-e Goethe főművében durvaságok? Hogyan beszél a mai magyar színpadon egy fosztogató martalóc? Vajon Goethe műve emelkedetten unalmas klasszikus, vagy élő megszólalásokkal tarkított szöveg? – Márton László levelei a rendezőhöz a Katona József Színházban színpadra állított Faust megszületésének kulisszatitkaiba avatnak be, részletekkel az újonnan fordított műből.
 
 
 
Márton László
 
Műfordítói levelek Schilling Árpádhoz, 5.
 
 
A tavalyi augusztust a berlini Literarisches Colloquiumban töltöttem, az S. Fischer Alapítvány fordítói ösztöndíjával. Délelőttönként a fordításon dolgoztam, délutánonként vonattal bejártam a friedrichstrasse-i vasútállomás melletti egyetemi könyvtárba (Grimm Zentrum a neve, és éjfélig nyitva tart), ahol Goethével és Fausttal kapcsolatos szakirodalmat olvastam. Intenzív időszak volt.
 
(2014. aug. 10.)
 
Kedves Árpád,
 
küldöm a 4. felvonás elejét, a magashegység-epizódot. Egészen különböző szövegrétegekből tevődik össze. Az elején az idős Goethe felhőfantáziája olvasható (azzal az ürüggyel, hogy az egyik felhőben Heléna, a másikban Margit testesül meg). Utána következik egy kis cinikus viccelődés a földkéreg vulkanista keletkezés-elméletéről, folytatva a 2. felvonás hasonló részleteit. Ezt követően Faust kiböki, hogy életcélja visszaszorítani a tengert. Aztán kezdődik a feudális anarchia.
Ami az utóbbit illeti, Goethe ismét szabadon, de lényegre tapintóan bánik a történelmi háttérrel. IV. (Luxemburgi) Károly császárral történt, hogy a választófejedelmek összefogtak ellene, és Günther von Schwarzburg grófot 1349 elején Frankfurtban „római királlyá” (lényegében ellencsászárrá) koronázták. Günthernek aztán az eltvili csatában (Rajna-vidék) majdnem sikerült foglyul ejtenie Károlyt, aki utóbb egy sor fejedelmet a maga pártjára vont, Günther pedig meghalt: vagy megmérgezte az orvosa, vagy a nagy pestisjárvány végzett vele, amely akkoriban érte el Németországot. (Elolvastam az egyik Günther-életrajzot: elképesztő, hogy rövid élete során mennyit háborúskodott, és egyáltalán, hogy mennyiféle konfliktus volt a kisebb-nagyobb fejedelmek között.)
Másfelől persze Goethe kora is benne van a szövegben: a korabeli olvasó nyilván Napóleonra gondolt, aki megdöntötte Ferenc császár uralmát, és ezzel felszámolta a német-római birodalmat.
 
Barátsággal,
Laci
 
***
 
A 4. felvonás közepe előhozza a Goethében megbúvó boszorkánymestert és garabonciás diákot. Ezúttal a Faust-mondakör leglátványosabb régi rétegeit mozgósítja, az ördög pedig hatalma csúcsán, dicsőségének legteljesebb fényében áll. Ennek a résznek a fordításakor döntöttem el, hogy a majdani kötetbe a régi népkönyvnek is be kell majd kerülnie. Ettől kezdve a Grimm Zentrumban a történeti doktor Faustusról és koráról is gyűjtöttem anyagot.
A Katona-beli előadásban a csatát Haumann Péter parádés hadvezéri alakítása jelenítette meg.
 
(2014. aug. 17.)
Kedves Árpád,
 
küldöm a 4. felvonás közepét, a tulajdonképpeni csatát. Ez a mű egyik legmozgalmasabb és leglátványosabb epizódja. Színháztörténetileg érdekes lenne utánanézni a fontosabb előadásoknak, hogy technikailag miképpen oldották meg.
Megpróbáltam rekonstruálni a hadmozdulatokat: melyik személy melyik csapattesthez tartozik, ki milyen irányba indul stb. A helyzet az, hogy nem mindig teljesen tiszta a kép. Már csak azért sem, mert nem mindig egyértelmű, hogy Goethe szándékai szerint mi történik meg „tényleg”, és mi az, ami színtiszta illúzió. (Pl. ő úgy képzelte, hogy az üres lovagi páncélok „tényleg” mozognak, de az árvíz nem „tényleg” árasztja el a sziklákat, illetve a színpadot.) Mephistopheles szemével nézzük az eseményeket, de nem mindig vagyok tisztában vele, hogy ő mit lát.
Mindenesetre igyekeztem pontosan visszaadni az eredeti szövegben levő információkat. Ha aztán gondjaid lesznek vele, megoldjuk.
Mephistopheles trükkjei a következők.
1. Előássa a három Hatalmasságot, akik a csatában osztódással szaporodnak (a Császár legnagyobb rémületére).
2. Műkincsrablás útján beszerez egy csomó lovagi páncélt (sőt paripákra adható páncélt is), ezekbe beülteti a kádereit, akik mozgatják a karosszériát.
3. Légicsata a sas és a griff között.
4. További légi ijesztgetés a hollókkal.
5. A sellőktől (az eredetiben „undine”, ami egy Paracelsus kitalálta szó, magyarul sajnos nem érthető) megrendeli az árvíz DVD-kivetítését. (A kommentátorok nem igazán tudják megmagyarázni, miért éppen az undinák képesek erre, de tulajdonképp mindegy is.)
6. A törpéktől (ezek északi törpék, nem azonosak a 2. felvonás görög törpéivel) olyan tűzijátékot rendel, amilyen a barokk fejedelmi udvarokban volt divatos. Ennek a meglepetés erejével kell hatnia, mert hiszen a középkorban vagyunk, amikor még nem ismerték a puskaport.
7. Gondoskodik az elsötétítésről és a hangtechnikáról.
A többször is emlegetett „szabin halottlátó” motívuma egy kicsit a levegőben lóg. Az anekdotát (a Császár, miután Rómában megkoronázták, ki akarja próbálni a hatalmát, és megkegyelmez egy máglyára hurcolt boszorkánymesternek, aki aztán segít neki) Goethe a Gesta Romanorumban vagy valamelyik régi népkönyvben olvashatta.
 
Barátsággal,
Laci
 
***
 
Itt merült fel a legélesebben a kérdés: a durvaság miképp és milyen mértékben legyen durva magyarul? Hogyan beszélget a mai magyar színpadon egy fosztogató martalóc és egy markotányosnő? Elhangozhat-e Goethe főművében „bazmeg”? Ez persze összefügg azzal a 2. felvonásbeli kérdéssel, hogy köszöntheti-e a mitológiai csodalény az antik filozófust azzal a szóval, hogy „szevasz”? Ez meg azzal a kérdéssel függ össze: vajon Goethe és műve afféle emelkedetten unalmas klasszikus, vagy olyan heterogén szövegtest, amelyben élő megszólalások (is) vannak? Az én álláspontom eléggé egyértelmű.
 
(2014. aug. 21.)
 
Kedves Árpád,
 
küldöm a sátorjelenet elejét. Olyan élesen elválik a feszes, kissé merev és ünnepélyes folytatástól, annyira más stílusregiszterben szólal meg, hogy különválasztottam őket.
 
Barátsággal,
Laci
 
***
 
Fordítói pályámat Andreas Gryphius verseinek átültetésével kezdtem. A szomorújátékai közül is érdemes volna egyet-kettőt lefordítani és színre vinni. Van például egy drámája az angol forradalomról, közvetlenül a király lenyakazása után írta. Bizonyos jelenetei egészen sokkolóak: mintha Lenin és Trockij vitázna a forradalom lényegéről, barokk alexandrinusokban. Sokkal radikálisabb, mint Büchner Danton-drámája. Goethe ehhez a színpadi hagyományhoz nyúl vissza a 4. felvonás végén.
Azt hittem, Schilling ezt a részt ki fogja húzni, de tévedtem: megtetszett neki, és csaknem teljes terjedelmében elhangzik a Katona színpadán. (Na jó, a világi választófejedelmeket kihúzta, viszont az Érsek maradt.)
 
(2014. aug. 24.)
 
Kedves Árpád,
 
küldöm a sátor-epizód második, hosszabbik jelenetét, amelyben a választófejedelmi jogok kiosztására kerül sor. (Azt a részletet, amelyben Faust hűbérbirtokként megkapja a tengerpartot, Goethe tervezte, de végül nem dolgozta ki.)
A valóságban csakugyan négy világi választófejedelem volt, viszont egyházi választófejedelemből nem egy volt, hanem három, a kölni, a trieri és a mainzi érsek. Goethe nyilván nem akarta, hogy három kapzsi főpap sertepertéljen a színpadon. Az igazat megvallva, még ez az egy is sok egy kicsit.
Ami a stílust illeti, Goethe ezúttal a német barokk drámát, különösen Andreas Gryphius (1616–1664) szomorújátékait utánozza.
 
Barátsággal,
Laci
 
***
 
NEGYEDIK FELVONÁS
[4.1, részlet]
 
Magashegység.
Éles, kiugró sziklacsúcsok.
 
(Felhő húzódik be a színre. Egy sziklánál megáll, és leereszkedik egy előreugró kőplatóra. Ott kettéválik.)
 
FAUST (előlép)
Lábam alatt szemlélve a legmélyebb magányt,
10040        Körültekintve lépek e csúcsok közé,
Eleresztve felhő-szárnyamat, mely elhozott
Ide fényes nappal, földek és tenger fölött.
Lassan leválik rólam, ám nem oszlik el.
A pára-tömb kelet felé gomolyog tovább,
10045        Mozgását álmélkodva követi a szem.
Szétválik hullámként, míg változik s halad,
De formálódik is! – Bizony! – Nem csal szemem!
Napfény-párnák fölött elnyúlva nagyszerűn
Hatalmas, istenhez hasonló nőalak...
10050        Látom! Mint Juno, Léda, mint Heléna ő.
Mily fenséges, mily kedves, amint hömpölyög!
Formáját veszti, jaj! Tömbként feltornyosul!
Úgy áll keleten, mint messzi, hófödött hegyek,
S a tűnt napok nagy lelkét fénylőn tükrözi.
 
10055        De itt lebeg még mellem s homlokom körül
Egy finom, fényes ködsáv: hűvös és derűs.
Most könnyedén, habozva föl, magasba száll,
És összeáll. – Jól látom ezt a nőalakot
Mint ifjúságom rég letűnt, legfőbb javát?
10060        Felbuggyanak szívem legrégibb kincsei:
Szerelmem hajnalpírját jelzi könnyedén
Az első, alig értett, gyors szemvillanás,
Mely, szívbe vésve, minden kincsnél fényesebb.
Mint lelki szépség, száll a bájos forma fel,
10065        Nem oszlik el: éter felé emelkedik,
És bensőm legjobb része is felszáll vele.
 
(Betoppan egy hétmérföldes csizma. A nyomában érkezik a párja. Mephistopheles kiszáll a csizmákból. Azok továbbsietnek.)
 
MEPHISTOPHELES
Ezt nevezem én haladásnak!
Vagy inkább csak egy új szeszély?
Idejössz, hol a sziklák égbe vásnak,
10070        Hol siváran ásít a meredély?
Emlékét őrzi az ördög kedélye,
Ugyanis ez volt a pokol legmélye.
FAUST
Fejedben van egy csomó hülye monda,
S most eszedbe jutott valami ronda.
MEPHISTOPHELES (komoly hangon)
10075        Amikor Isten – tudom is, miért –
Minket az égből a mélységbe űzött,
Hol izzó gömbhéj más gömbhéjhoz ért,
És egyik tűz helyébe másik tűz jött,
Úgy véltük: e forró hely igen lüktet,
10080        S kényelmetlennek éreztük helyünket.
Az összes ördög elkezdett köhögni,
Alul és felül mérges gázt fröcsögni.
A pokol a kéngőztől feldagadt,
Nyomattuk egyre: kis idő alatt
10085        A földkéreg, amely minket fedett,
Bár vastag volt, ropogva megrepedt.
A régi rendnek egykettőre fuccs:
Ami volt mélység, abból lett a csúcs.
Az igaz tanítás épp ebből fejlő,
10090        Miszerint: ami alul van, az feljő.
Így lépett kéngőz, tömlöcbeli hőség
Helyébe szabad levegőből bőség.
Nagy titok ez, mely lappangott orozva,
Népeknek csak utóbb tudomására hozva.
(Efez. 6. 12)
FAUST
10095        A hegytömb némasága nemes érdem;
Hogy „honnét” és „miért”, én sose kérdem.
A természet, míg alakult mivolta,
A földgolyót szép kerekre csiszolta.
Örül, ha rést váj vagy csúcsot kidülleszt,
10100        Sziklát sziklához, hegyet hegyhez illeszt,
A dombokat szépen kidomborítja,
A völgy mélyét szelíden elsimítja.
Zöldell, növekszik és ennek örül. –
Nem akar zűrzavart maga körül!
MEPHISTOPHELES
10105        Ezt így mondhatja, mert így látja kend;
De aki ott volt, annak mást jelent.
Én ott voltam, mikor még lángban állva,
Duzzadt és zúdult a mélység helye,
Mikor sziklákat egybekalapálva,
10110        Hegyeket tolt el Moloch pörölye.
Most is tele a föld őstömb-kövekkel.
Mi szórta szét őket? Milyen parittya?
A filozófus mit kezdjen ezekkel?
„Kőtömb? Ilyennel foglalkozni nem kell,
10115        Úgyis bölcsek vagyunk: fejünk ripittya.” –
Csak a hű köznép, mely megérti,
És ebben nem zavartatja magát,
Mert a bölcsesség benne meg tud érni:
„Ez csoda!” Érzi a Sátán szagát.
10120        Vándorunk hit mankóján mászik-csúszik
Az Ördög-hídon át az Ördög-csúcsig.
Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.