Ugrás a tartalomra

 

Gazdagság a szikár józanságban – Jürgen Becker magyarul

Jürgen Becker német költő Pajták a határban című verseskötetét mutatta be az Irodalmi Jelen az Országos Idegennyelvű Könyvtárban. Böszörményi Zoltán és Hudy Árpád a kortárs német irodalomra is kitekintettek beszélgetésükben.

 

Jürgen Becker neve a kevésbé ismert szerzők közé tartozik idehaza, holott az 1932-ben, Kölnben született alkotó minden jelentősebb német irodalmi díjat megkapott (Német Kritikusok Díja, Heinrich Böll-díj, Schiller-gyűrű), 2014-ben pedig elnyerte a legrangosabb német irodalmi kitüntetést, a Georg Büchner-díjat. A magyarul frissen megjelent kötet német szövegét 2012-ben publikálta a müncheni Lyrik Kabinett, Scheunen im Gelände (Pajták a határban) címmel, Rango Bohne – a költő felesége – fotógrafikáival. A versek fordítója, Schiff Júlia költő, író, műfordító a bánsági Dettán született 1940-ben. Jelenleg Münchenben él, számos irodalmi és kulturális vonatkozású cikket közöl a német sajtóban és rádióban, magyar és román műveket fordít németre.   

Az Irodalmi Jelen Könyvek sorozatának fordításkötete különösen szép kivitelével hívja fel magára a figyelmet, de mielőtt az esten Böszörményi Zoltán, a kötet szerkesztője és Hudy Árpád olvasószerkesztő elmélyedtek volna a versek világában, utóbbi közelebbről is bemutatta a szerzőt.

Becker 1959-től a Nyugatnémet Rádió munkatársa, majd két évig a Rohwolt Kiadó lektora. 1964-ben nagy figyelmet keltett első prózakötete, a Felder (Földek), ezt követte a Ränder (Szélek) és az 1970-ben megjelent Umgebungen (Környékek). Becker 1960-ban csatlakozott a nevezetes Gruppe 47-hez. A csoportosulás Hans Richter Werner kezdeményezésére született, és a felvirágzó NSZK irodalmi és kulturális életének egyik legbefolyásosabb szellemi intézménye lett. Tagjai évente egyszer-kétszer összegyűltek, felolvasták egymásnak műveiket, és elbírálták azokat. Olyan jeles szerzőket tudhatott tagjai vagy vendégei között, mint Paul Celan, Günter Grass, Heinrich Böll, Martin Walser. Becker 1967-ben kapta meg a csoport irodalmi díját. A hetvenes években a költészet felé fordul, és igen hamar a kortárs líra egyik legjobb szerzőjének tekinti a kritika. Az 1989-es fordulat meghatározó eseménye költészetének, újra felfedezi gyerekkora helyszíneit, számos verse és elbeszélése lát napvilágot, valamint első regénye, a Geschichte der Trennungen (Az elválások története). A Berlini Művészeti Akadémia folyóirata, a Sinn und Form (Jelentés és forma) 1994-től közli írásait.

Böszörményi Zoltán elöljáróban elmondta: Becker költészete sokkal összetettebb, izgalmasabb, mint a kötet utószavában idézett német kritikai méltatások sugallják. Felvezetésképp fel is olvasta a költő Felix Hartlaub: Jegenyék és szavak című versét, amelyben az alkotó egy szeptember eleji pillanatból bontja ki a múlt emlékeit. „Amikor Schiff Júlia elküldte az anyagot, eleinte tétováztam – vallotta meg Böszörményi Zoltán –, de aztán lassú műhelymunkával szépen összeállt a kötet.”  Ennek során a főszerkesztő Hudy Árpáddal is élénk szakmai diskurzusba kezdett a szavak, mondatok értelméről, hogy ne csak szemantikailag, de költészetileg is a lehető legpontosabb legyen a fordítás. 

A beckeri poétikára jellemző dekonstrukciót, sajátos költői világot Böszörményi Zoltán a 49-es legenda című vers megszólaltatásával idézte elénk: „vidéki ház a főváros közelében, / a konyhában kötszer és gázszag, / a levélnyíláson levelet csúsztatnak be, / a két katonai rendőr, testvérek, / éjjel belép a halál a szobába, / a sofőr tudja, de nem mondhatja el, /a kapu előtt veszekednek, / két motorbicikli követi a limuzint, / az autórádióban madár fütyül”.  Ha Apollinaire-rel hasonlítjuk össze – kommentálta Böszörményi Zoltán –, érezhető a hatása, de a mondatok között nincs szoros kapcsolat. Egy gondolat felrepül a levegőbe, majd leesik, és lerombolja a falat.

Hudy Árpád nem titkolta: könnyen megosztó költészet lehet Beckeré, ha az ember nem érez rá az ízére. „Hozzám az aprómunka során került közelebb” – vallotta meg az olvasószerkesztő, majd ismertette Jürgen Becker költészetének történeti és irodalomtörténeti hátterét. Ez a fajta józan, posztmodern irányzat a háború utáni Németországban indult: jellemzően mellőzi a pátoszt, és leépíti a hagyományos poétikai funkciókat. E művészi törekvésnek Jürgen Becker életében is megvan a maga tragikus egzisztenciális háttere: az 1932-ben született költő hétéves a háború kitörésekor. Nem véletlen – szőtte közbe Böszörményi Zoltán –, hogy a háború tematikája állandóan átszüremkedik a verssorokon. A tragikus motívumok a legváratlanabb pillanatokban bukkannak fel a szövegekben, de Becker nem bontja ki, épp csak felvillantja őket. Illusztrációképp meghallgathattuk a Városnevek című tízsorost, melyben egymásra épülnek a rendkívül koncentrált drámai képek: „Sárga volt testén a bőr, amikor hazatért / az angol hadifogságból. / Az afrikai hadtestben harcolt. / Aztán pár évre rá leugrott / a Rajna egy hídjáról… sivatagi trauma, / nem tudott megbirkózni / vele, mondták. Meglehet. / Nem tudom, miért épp most jut / eszembe az unokafivérem, s a városok neve: / Tripolisz, Tobruk, Bengázi.” 

Amikor a második világháborútól porig sújtott Németország kezd magához térni – folytatta Hudy Árpád a történeti áttekintést –, a valóságos és lelki romokon kivirágzik az úgynevezett „törmelékirodalom”. Az új nemzedék elutasít minden előzményt, legfőképp az irodalmi pátoszt, és teret nyer az a fajta szikárság, lecsupaszított tárgyilagosság, amely Jürgen Becker műveinek is sajátja. Jól példázza ezt History című verse, amelyben nincs értékítélet, sem érzelem, csak a megdöbbentően tömör és húsba vágó tényközlés. Hasonló e költészet – folytatta Hudy Árpád – a színházművészet lecsupaszított színpadához, ahol csupán jelzésértékű díszletek vannak a szinte üres térben. A párhuzam nem véletlen: e posztmodern szikárság, melynek Becker tipikus irodalmi képviselője, minden művészeti ágban meghatározó.

Az olvasószerkesztő arra volt kíváncsi, miként talált Böszörményi Zoltán személyes kapcsolódási pontot ezekhez a versekhez, hiszen saját költeményei épp az ellenkező póluson helyezkednek el: erős érzelmi töltetű, trópusoktól és alakzatoktól gazdag versek. Böszörményi – mesélte – Barbadoson esténként szerkesztette a kötetet, s a környezet megteremtette a hangulatot a versek befogadásához. A Szólószám című művet annak érzékeltetésére olvasta fel, hogyan tereli át a költő egy konkrét helyzetből kiindulva teljesen más síkra a figyelmet. Itt épp egy telefonhívás az apropója, hogy kibontsa az elmúlás gondolatát. „Becker kétségbe vonja az egzisztenciát, kikukucskál a valóság mögül. Megdöbbenteni akar, mert mi más a vers, mint megdöbbentés” – jellemezte Böszörményi a versek közös vonását.  

Hudy Árpád végezetül azt emelte ki, hogy Németországban a líra messze nem foglalja el azt a különleges helyet, mint nálunk, a konzumkultúra ott sokkal régebben meghódította már a közönséget, s az messze nem olyan fogékony a lírára, mint a magyar olvasó. Becker költészete e „konzumjózanságból” emelkedik ki. Életútösszegző szublimációk e versek, s a maguk szikárságával is rendkívüli gazdagságról tesznek tanúbizonyságot. Böszörményi Zoltán zárásképp az Évforduló című verset olvasta fel, és jó szívvel ajánlotta a kötet legjelentősebb művét, az Amit nekünk mondtak című hosszúverset, mely egyben az elegáns kis könyv zárókölteménye.

 

                                                                                              Szöveg és fotók: Laik Eszter

 

 

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.