A fordítás szerkesztés is

Alan Britt költeményeit ültette át nemrég magyar nyelvre, korábban Kányádi Sándor verseit fordította angolra. E kötetei az Irodalmi Jelen Könyvek gondozásában jelentek meg. –  Sohár Pált kérdeztük műfordítói tapasztalatairól, az amerikai kortárs líráról.

Sohár Pál

Nyáron a Kolozsvári Bölcsészkaron, a Határokon átívelő identitások című – az Amerikai Magyar Tanárok Egyesülete szervezte – tudományos konferencián adott  elő. Előadásának témájául Kányádi Sándor angol nyelvre átültetett verseit választotta, In Contemporary Tense című fordításkötetének anyagát, amely az Irodalmi Jelen Könyvek és az Iniquity Press Kiadó közös gondozásában jelent meg 2013-ban.  A kötet „előzménye” a Maradok című antológia, tulajdonképpen ennek révén került közel Kányádi lírájához és magához a szerzőhöz is.  

A Maradok című verses antológia tíz erdélyi magyar költő verseit foglalja magába. Ezek a művek a rendszerváltás előtt, a Ceauşescu-érában születtek, és ezt a kort dokumentálják. Az antológia alapötlete a sógornőmtől, Harkó Gyöngyvértől származik, aki előadóművész. Nagyon szeretett volna egy ilyen összeállítást készíteni, engem kért fel a fordításra, tudván, én szeretek kötött formájú versekkel is foglalkozni. Rajtam kívül megkeresett sok más amerikai magyar költőt is, akikhez a kötött forma nem áll annyira közel, Amerikában ugyanis nem divatos, régimódinak számít.

Én viszont nagyon szeretem a hagyományos versforma és az aktuális mondanivaló kombinációját, mert gondolatébresztő, és izgalmas dolgokat indít el az emberben, ezért vállaltam el az antológia fordítását, amelyben nagy segítségemre volt Farkas Árpád. Ő hívta fel a figyelmem Kányádi lírájának jelentőségére is.  Akkor még nem ismertem őt, amerikai vagyok, nehezebben jutnak el hozzám a magyar költők versei. Az egyetlen, aki ennek előtte megragadott, Nagy László volt. A többiekkel, az az igazság, nem foglalkoztam.

1997-ben készült el az antológia, erdélyi bemutatókörutat szerveztünk, eljutottunk Kolozsvárra is, meglátogattuk Kányádit, aki nagyon örült a könyvnek.  Adott nekem néhány verseskötetet, és jelezte, hogy örömmel venné, ha fordítanék még tőle. Így kezdődött el a barátságunk.  

Mint említettem kolozsvári előadásomban, amikor ezt a könyvet elkezdtük szerkeszteni, hiányzott, hogy a versek hol jelentek meg először. Amerikában ugyanis fel szokták tüntetni, ez teszi hitelesebbé az újonnan megjelenő verseskönyveket. Aztán gyorsan szétküldtem a versekből az amerikai lapoknak, s az elfogadottak listáját belefoglaltuk a könyvbe. Az amerikai irodalmi lapokban megjelent magyar költők közül Kányádi lírája volt a legnépszerűbb. A személyes kötődés, versei kiválósága mellett tulajdonképpen ezért kezdtem el komolyabban foglalkozni vele. Meg hát az is közrejátszott, hogy úgy éreztem, jobban tudnám a magyar költészetet propagálni Nyugaton, ha csupán egy költő verseire építenék. Kányádi ezáltal nemzetközi megjelenésre, hírnévre tett szert, a világ minden részéről jelentkeztek költők, akik a fordítást az interneten olvasták.

        Böszörményi Zoltán, Kányádi Sándor és Sohár Pál az In Contemporary Tenese kötet budapesti bemutatóján (Fotó: Laik Eszter)

A Halottak napja Bécsben című verset többször lefordította. Miért?

Igen, valóban ötször írtam át ennek a költeménynek a fordítását. A ’97-ben kiadott antológia kicsit elavult már, úgy érzem, most jobban, szabadabban tudok dolgozni, és a kötött formát gördülékenyebben kezelem. Jó költőknél a kötött forma természetesen nő ki a versből, olyan, mint a vadvirág, csak nő, de nem akadályozza a vers gondolatiságát, hanem inkább kiemeli azt.

Említette, hogy a kötött forma a tengerentúlon nem népszerű. Milyen költészeti hagyományokat követ a kortárs amerikai líra?

Walt Withmannel kezdve a mai költőkig egyértelműen a szabadvers a népszerű, bár a brit költők közül néhányan ma is hódolnak a formaverselésnek. Az amerikai költészetben viszont mára teljesen ismeretlen, kivéve a hip-hop zenét, ahol követelmény. Mint előadó én is megfordultam néha ilyen fekete éjszakai bárokban.

A hip-hop szövegek alapja a rímes, ritmusos vers, ez ragadja meg a közönséget, meg persze a jó előadásmód. Csodáltam azokat a fiatalokat, nagyon jó verseket hallottam tőlük, és a zene külön ízt adott ezeknek a pörgős szövegeknek. Azt tapasztaltam, hogy a harminc év alatti fiatalok nagyon jó verseket írtak kötött formában. Érdekes azonban, hogy az amerikai kultúrában az akadémikus irodalmi intézmények, a rangos irodalmi folyóiratok ezt nem fogadják el, nem tekintik komoly irodalomnak.

Amerikában a Master of Fine Arts in Creative Writingprogram keretében tanítják a diákokat  szépirodalmat  alkotni.  Ebbe évente ötezer diák is bekapcsolódik, akiknek a kurzus végén egy könyvecskényi anyaggal kell előrukkolniuk. Persze kérdés, hogy ki fog elolvasni évente ötezer könyvet.  A fiatalok évről-évre ugyanazt a stílust tanulják, de ez is teljesen kizárja a kötött formát. Valamiféle narratív, elbeszélő forma dívik a modern amerikai lírában, kedélyesen elmesélnek egy történetet, egy-két metaforát beletűznek, és ezt eladják költészetként.  Ez számomra nem költészet, hanem inkább gyenge próza.

Kritikákat is írok elég gyakran, legutóbb Alan Britt költészete ragadott magával. Szürrealista stílusjegyekre építkező, nagyon izgalmas költő. Ő is szabad verseket ír, de rendhagyó módon. Egyedi stílusa annyira magával ragadott, hogy nemcsak kritikát írtam a lírájáról, hanem elkezdtem őt fordítani is. Egy másik amerikai költő, aki mostanság foglalkoztat, John Amen. Fiatal poéta, a harmincas éveiben jár, ő is szürrealista, és állandóan kísérletezik. Azért kedvelem, mert mer olyasmit csinálni, amit nem tanítanak az akadémiai kreatív írásprogramokban, ahol az új nemzedék költőit termelik ki. Róla is írok kritikákat, nagyon jóban vagyok vele.

Alan Brittről is szeretném kérdezni, de visszatérve még az In Contemporary Tense kötetre: hogyan sikerült közvetítenie az amerikai olvasóknak a kelet-európai kulturális kódokat, amelyek nélkül e versek aligha érthetőek egy idegen nyelvű közegben?

Egyes versekhez, mint a Halottak napja Bécsben címűhöz egyoldalas jegyzetet kellett mellékelni, hiszen ezt egy ottani olvasó nehezen értelmezheti. De a legtöbb Kányádi-versre az amerikaiak jól reagáltak, minden különösebb magyarázat nélkül befogadták és értették, főleg a szabadversek arattak nagy sikert. A jó vers egyetemes.  Ezópus meséihez tudnám hasonlítani: a frappánsan megfogalmazott mondanivaló minden korban és kulturális-nyelvi közegben aktuális.

      Kányádi Sándor és Sohár Pál az Irodalmi Jelen díjátadó ünnepségén, 2013-ban (Fotó: Laik Eszter)

A kötött formájú Kányádi-költeményeket, egy-egy csavarosabb rímet nem lehet könnyű angol nyelvre átültetni. Helyenként nyilván el kellett térnie az eredetitől – hogyan fogadta ezt a szerző?

A rímképletet néha lerövidítem, kihagyok bizonyos rímeket, de azért megpróbálom tartani a szótagszámot, az ütemeket és legalább a rímek felét visszaadni angol nyelven is. Vannak versek, ahol a kulcsmondatot kell előbb lefordítani, s e köré építeni a többit. Az angolban a mondatot gyakran teljesen ki kell csavarni, a nyelvtan szegénysége miatt a szórend nagyon fontos. A magyarban át lehet a szórendet alakítani aszerint, hogy mit szeretnék hangsúlyozni, az angolban ezt sajnos nem lehet. Ha valamit hangsúlyozni szeretnék, egy másik mondatot kell beszúrnom.

A műfordítónak elég nagy szabadsága kell, hogy legyen, másképp lehetetlen átültetni a verset idegen nyelvre. A magyar olvasó, ha kézbe vesz egy Kányádi-verset, és elsőre nem ért valamit, hajlandó visszaolvasni a sorokat, elmélyülni bennük. Ám az idegen nyelvű olvasó, aki sosem hallott Kányádiról, ha elveszíti a gondolat fonalát, nem fog visszamenni a vers elejére. Mindig figyelembe kell venni, hogy az olvasót ne veszítsük el. A múlt időből jelenbe ugrálni például nagyon zavaró az angol nyelvű olvasók számára. Ezért néha le kell egyszerűsíteni az igeidőt. Ezeket a módosításokat mindig megbeszéltem a szerzővel, és ő jóvá is hagyta. Azt mondhatom, hogy Kányádival könnyű együtt dolgozni. Előttem többen is fordították, és volt, akitől olyan visszajelzést kapott, hogy ez egy kelet-európai vers. Mondta nekem, hogy ő ennek nem örül, azt szeretné, ha olyan lenne a műfordítás, mintha angolul írták volna a verset. Ezért engedékenyebb volt, sok apró részletet megbeszéltünk, háromszor meglátogattam a Hargitán is, sok időt töltöttük együtt.  Kozmopolita és székely egyben, kötött formájú és szabad verset is kiválóan ír – ezért lehet őt leginkább szeretni.

Egy kétnyelvű spanyol-angol kötete szerkesztésébe is besegítek most. Spanyolra fordítani a verseit teljesen más kihívás, mint az angol átköltés. Egy-egy kolumbiai, mexikói és spanyolországi ülteti át a költeményeket, mindegyikük azt mondja, hogy a másik rosszabb spanyolból.

Sohár Pál az Irodalmi Jelen műfordítói díját veszi át Böszörményi Zoltántól(Fotó: Laik Eszter)

Alan Britt verseit viszont magyar nyelvre ültette át. Angolra könnyebb fordítani vagy magyarra?

Noha magyarul verseket, novellákat is írok, az alkotói munka merőben eltér a műfordítóitól. Alan Britt és más angol költők magyarra fordítása közben keresnem kellett a szavakat.  Ha az én verseimet írom, azt a meglévő szókincsemből építem föl, de fordítás közben sokat gondolkodom, hogyan is van magyarul, mi a legmegfelelőbb kifejezés. Meg kell vallanom, hogy sokkal nehezebb magyarra fordítani, mint angolra. Alan Britt verseinek átültetésében sokat segített Böszörményi Zoltán, csiszolgatta, szépítgette az én fordításomat.

Emellett dolgozom színdarabon is, most jelent meg Kanadában egy könyv, amelybe betették egyfelvonásos darabjaimat. Megmutattam Magyarországon valakinek, és azt tanácsolta, hogy bővítsem ki, mert egyfelvonásos drámát nem igazán adnak ki. Itt is szükségem lesz segítségre, aki a nyersfordítást átnézi.

Prózát is fordít angol nyelvre, Böszörményi Zoltán regényeit Ön ültette át angolra. Ennek kapcsán milyen tapasztalati voltak?

Az első regény, a Míg gondolom, hogy létezem (Vanda örök) fordítása elég jól ment, a szerző is sokat segített, meghúzta, csiszolta. A fordítás, úgy gondolom, szerkesztés is. Az éj puha teste már sokkal nehezebb volt, sok fejtörést okozott a leíró részek hiteles visszaadása, a finom sejtetések érzékeltetése angolul. Itt is sokat segített az író, a belső regényt például összevontuk. A kiadóval is vitatkoztam amiatt, hogy kliséket akartak hozzátenni a remek regényhez, de nem lett volna helyénvaló, lebutította volna a mondanivalót. A jó próza olyan, mint a költészet, élvezni lehet minden sorát, ez a regény is olyan.  

Nemrég Eötvös József Írországról írt könyvét fordítottam le angolra. Úgy gondolom, igazi kuriózum, hogy egy magyar nemes elmegy Írországba, és tanulmányozza a szociális-társadalmi problémákat. Eötvös József igazi felvilágosult ember volt. De az ő prózáját is nagyon nehéz angol nyelvre átültetni. Hosszú mondatok, bonyolult fogalmazás jellemzi.

Varga Melinda