Ugrás a tartalomra

Látogatóban a szentnél – Murányi Sándor Olivér tárcája

Nézem a konventuális fekete csuháját, és merengek. Elrontott életemre gondolok, amely obszerváns szerzetesjelöltként indult, majd megszámlálhatatlan női ölben folytatódott. Most pedig itt állok. Vajon végleg elromlott? Letérdelek az imazsámolyra, arcom tenyerembe temetem. „Bocsánatot kérek tőled, hogy nem lettem a követőd” – suttogom. Valaki mintha válaszolna: „Nem kell bocsánatot kérned. Te voltál boldogtalan, nem én. Könnyebb lett volna a testet leigázni, mint kielégíteni.” A konventuális lapoz. A bejáratnál most egy sovány, fiatal kapucinus jelenik meg. Előremegy a szarkofághoz, és arcra borul. Nagyokat nyelek a csendben. Nézem a köveket és a gyertyákat. Utóbbiakat saját célra lehet kiváltani, hogy felváltva imádkozzanak lángjaikkal a rendalapító testénél. Félreteszek én is egyet közülük. Abba az oszlopba helyezem, ahonnan majd a sírra kerül.

A kegyhelyről távozva fiatal szerzetest pillantok meg a bazilika előtt. Szürke csuhát visel, ez áll a legközelebb az eredeti rendi öltözethez. Vidáman nevetgél, mobiltelefonjára pillant, majd élénk csevejbe kezd egy szőke lánnyal. Hozzálépek, hogy közös képet kérjek.

– Angolul, németül vagy franciául beszélsz? – kérdi.

– Németül – felelem.

Mire ő:

– Imával vagy dollárral fizetsz a fotóért? – Választ nem várva folytatja: – Csak imát fogadok el.

– Rendben – felelem, majd átölelem. Szakállával külsőleg is hasonlít a szentre.  – Az Európán kívül tevékenykedő minoriták szürke öltözetet viselhetnek – magyarázza. Ő maga török, és az Egyesült Államokban teljesít szolgálatot. A fényképezőgép kattogása után lepillantok. A testvér csuhája alól elővillan a kék farmer. Így él tovább az eszme – nyugtázom, miközben sört kér az egyik zarándoktól. Talán ez hiányzott belőlem. A jó értelemben vett lazaság. Az arany középút szeretete, amely nem intézményesíti az alapítói szándékot, ezért marad hiteles. Sem a maroktelefon, sem a sörkérés, sem a farmer nem bántó. Mert ott van felettük a habitus a kapucinummal és a cingulummal, mintegy őrködve a helyes irány felett. Így hat a huszonegyedik században is a források szerint alacsony termetű, vékony ember, aki apjának ruháját és nevét visszaadva kötelezte el magát a szegénység, a tisztaság és az engedelmesség mellett. Alig hiszem el, hogy ma én állhatok a testét őrző bazilika előtt, amelyet az olasz hadsereg állig felfegyverzett katonái védenek éjjel és nappal.

– Bocsánat, indulnom kell, kezdődik a közös vacsora – mentegetőzik a fiatal szerzetes, majd elköszön.

Aznap éjjel nem tudok elaludni. Várom, hogy felcsendüljön a szent szájából ablakom alatt a Naphimnusz. Hajnalban újra a templomba sietek. Elimádkozzuk az atyákkal a reggeli zsolozsmát. Egyikük meggyújtja és a szarkofág elé helyezi bocsánatkérő gyertyám. Csak én tudom, hogy az enyém. Legszívesebben itt maradnék örökre. Akkor is, ha már nem lehetek szerzetes, mert gyerekeim vannak, és kétszer is elváltak tőlem. Lennék én itt a harangozó vagy a sekrestyés, csak minden reggel a Föld legbékésebb helyén ébredjek, ahol az évszázadokon túli félhomályban magasodik a szent sírja.


Finta Edit festménye

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.