Cselenyák Imre: Arany
Cselenyák Imre
Arany
(Részlet egy készülő regényből)
Jancsi már éppen elaludt volna, amikor valami különös sercegő, ropogó hang erősödését észlelte. Ez meg mi lehet? A zene, az ének egyszerre elnémult, ehelyett néhány pillanatig vészjósló zavarodottság uralta az éjszakát. S a feszült merevségből egyszerre felvonított a félelmetes hang!
– Tűz van!!
Ijedten felült: jól hallotta-e? A kisablakon démoni fényfoltok imbolyogtak.
– Tűűűzzz!!! Emberek! Ég a ház!
Erre aztán valamennyien felébredtek. Férfi, nő egyszerre ugrott ki az ágyból, és mindketten azt kiáltották.
– Jancsi!
– Fent vagyok! – vágta rá a gyerek.
– Csak a ruhát kapjátok magatokhoz – hadarta el György. – Majd odakint felöltözünk.
Ésszerű gyakorlat volt ez abban a régi világban, amikor az emberi környezet oly nyomorúságos és gyúlékony volt. Ha a tűzkakas felröppen, fölkapni az este levetett ruhát, ki hamar az udvarra, tisztes távolra a vésztől, és ott öltözni. Feltéve, ha nincs sürgetőbb dolog. Mert, ha nagyon nagy a baj, az egy szál gatyát sem kell szégyellni.
Aranyék ösztönösen a pajta felé menekültek, ahol aztán magukra kapkodták holmijukat, mialatt láthatták is, mi történt. Bajó szomszéd házának teteje nagy bőszen lángolt, veszélyeztetve az ő házukra is.
– Adta, teremtette, Jézusom! – bődült el György. – Gyorsan, vödröt, horgas botot!
És már ragadta is magához a hosszú rudat, hogy szaladjon vele a ház mögé, lerángatni a gyúlékony zsúpot, hátha még nem késő. Jancsi magára kapta az ingét, könnyű gatyáját, amely nyári viselete volt, s szaladt vederrel a kezében a kút felé anyjával. Ott már zsibongott néhány közeli szomszéd, közöttük Kenéz Jóska meg Horváth Antal.
– Ide, ide a vederrel Sára néném! – ordította egy feldúlt hang. – Majd én húzom a vizet!
A tűz még nagyobb lánggal csapott a csillagos égbolt felé, a szél délnyugat felől meglegyintette, a mohó nyelvek átcsaptak Aranyék házára.
– Tüzet fogott a tető! – üvöltött fel György. – Ide a vízzel, gyorsan!
Jancsi megragadott egy teli vödröt, de éppen csak mozdítani bírta. Még egyszer nekiveselkedett, ám valaki félrelökte.
– Ne lábatlankodjál itten, te!
És inas férfikéz ragadta meg a csebret, s már lendítette is magával. A fiúcska hátrább húzódott és kerekre tágult szellem bámulta a sosem látott felhajtást. Szíve majd’ kiugrott, keze lába remegett, halálfélelem szorongatta gyermekszívét. Suhogtak a gatyaszárak, az alsószoknyák, ahogy pörögtek-forogtak a segítők, lendítették föl a vizet a tetőre, aztán vissza a kúthoz, hogy újratöltsenek. Arany György robogott elő a ház mögül, a kampós rudat most eme oldalról akasztotta a tetőbe.
– Ide, ide! Csapjátok a vizet a gerincszelemenre!
– Gyorsan, gyorsan! – sikoltozta egy női hang, talán éppen Sára.
Egyre többen lettek az udvarban, Jancsi egyikben-másikban a lakodalmasokra ismert. Már másfelől is hordták a vizet, kézről kézre adva a vödröket, de mindhiába. Rövid időn belül tűzben állott az Arany-ház teljes tetőzete. Nem volt mit tenni, hátrább húzódtak, hogy a lángnyelvek nehogy a hajukba, ruhájukba kapjanak. Jancsi érezte az arcán a hőt, és átjárta az iszonyat: micsoda forrósággal képes égni a tűz, ez a titokzatos valami! Rettenetes lehet elégni benne, ezt most megsejtette.
– A szín nehogy meggyulladjon! – hallotta apja elváltozott hangját.
– Nem ér el odáig! – kiáltotta az egyik szomszéd.
– De mán a túlsó szomszéd háza is tüzet fogott! – bömbölte valaki.
Itt oltásnak immár semmi értelme, a segítők nagy része elviharzott másoknak segíteni. Aranyék tehetetlenül bámulták, ahogy leég a zsúpfedél, s még izzanak a gerendák, szarufák, szelemenek. A nyári hajnal első sugarai egy szomorú udvarba tekintettek be, ahol csupán üszkös, füstölgő falak maradtak, és elkeseredett emberek, akik nem tudták meggátolni a ház pusztulását. De nem csak ezen a hajlékon, körülöttük legalább két tucat otthonon sem tudtak segíteni.
– Bajóék miatt! – recsegte valaki az utcán. – Odaát keletkezett a tűz.
– Az ő házuk is leégett – jegyezte meg más.
– Meg a pajtájuk is.
– No, szép kis lakodalom.
Kenéz és Horváth szomszédék tértek vissza, hogy segítsenek, amiben lehet. Az ő házuk a vakszerencse okán megmaradt. Sára a kút kávájának támaszkodva pityergett, hozzá somfordáló kisfiának fejét a csípőjéhez szorítva. György a horgas végű bottal kezében úgy állt mellettük, mintha ítéletre várna. Leégett hajlékának látványa nem engedte el meredt tekintetét. Pár órával ezelőtt itt még egy rendes bogárhátú ház emelkedett, biztos menedéke kicsiny családjának – most csak komor, fekete idomtalanság. S ezek a formátlan falak magukba nyelték a füstöt, s a fojtó kátrányszagot évekig nem fogják kiereszteni.
Bajó szomszédéktól eszelős, részeg ordibálás jött át. A gazda hallhatóan a hibást kereste.
– Hol az a bitang! Szíjjel hasítom! Neki kellett vón’ a tűzre figyelmi!
– Nem tehet róla, apám! – zokogta egy kétségbeesett női hang. – Eltörött a szolgafa! Akkor pattant a zsarát a tetőre!
– Ezt a szégyent nem élem túl! – üvöltött fel az öreg Bajó Gergely. – Arany háza is leégett! – És egy csattanás hallatszott, ami ijesztő volt Jancsi számára.
– Mit akar mán, hé! – rivallt rá az asszonya. – Csillapodjon mán!
Dulakodás zaját hallották, amit sírás, kutyaugatás követett.
– Hagyja már abba, édesapám! Ezzel már nem segít semmin!
A hatéves gyereket ezek a titokzatos, durva hangok újfent félelemmel töltötték el. Vajon mit csinálhat odaát Gergely bácsi? Színes fantáziája rettenetes képeket szült elméjében.
– Szép kis lakodalom! – dörmögte Horváth Antal.
S ez a megjegyzés elkísérte Arany Jánost egész életén át, a szavak alkotó értelmével, elvonatkoztatott benyomásaival, a katasztrófa fogvacogtató ridegségével. A felgyorsuló események sodrában, mint iskolaérett gyereknek a tanulással kellett volna foglalkoznia, és most felfoghatatlan csapásként szakadt rájuk a ház elvesztését.
Csapódott az utcai kapu, Sári, a nagylány vágódott be jajveszékelve.
– Istenem, Istenem, micsoda szörnyűség! – zokogta, majd odarohant az anyjához, és átkarolta, hogy együtt sirassák a nyomorúságot. – Hogyan történhetett ez meg? Hogyan? Magasságos Isten az égben!
– Így jár az ember – dünnyögte könnyes szemmel György.
Mialatt Aranyék keservüket siratták, Kenéz Jóska és Horváth Antal bemerészkedtek a falak közé, hogy megvizsgálják, mi menthető. Óvatosan mozogtak, hiszen még nem hűltek ki a falak, s az elégett bútorok is parázslottak imitt-amott.
– Hát nem sok maradt – jegyezte meg egyikük.
– Hát, nem…
A nagylány vigasztalni igyekezett szüleit.
– Jöjjenek át hozzánk. Itten nem maradhatnak. Az uram megérti ezt.
Az apa határozottan ellentmondott.
– Sehova se megyünk! Beköltözünk a színbe, elleszünk mink ottan.
– De nyugodtan jöhetnek hozzánk, édesapám!
– Nem megyünk, lyányom senki nyakára.
Sári az anyjára tekintett.
– A bajban elkél a segítség. Jöjjenek csak nyugodt szívvel édesanyámék!
Az asszony kicsomózta vállára lecsúszott kendőjét lassan, kimérten ismét megkötötte a fején. Bármi történjék ebben a cudar világban, a férjes asszony tartsa meg méltóságát.
− Hallottad apádat. Maradunk.
Egész napjuk szomorú munkával telt. Átvizsgáltak mindent az üszkös falakon belül, s amit használhatónak találtak, kihalászták, begyűjtötték. Az udvaron Sára és leánya lemosta, megsúrolta, hogy aztán a pajtába kerüljön. A pitvarban egy rézpántos láda maradt épen meg a fémedények. A sublót, asztal, székek, pad, porrá égtek. A szobában a nagyszekrény is elenyészett a benne lévő ruha-és ágyneművel, viszont a támlás ágy valami csoda folytán, ugyan pörkölésekkel, de megmaradt. Alaposan letisztogatták minden részét, György megszögelte ahol kellett, így föl lehetett állítani a színben.
Estefelé behúzódtak a pajtába, amely mostantól lakhelyük lesz, ki tudja meddig. Azt sose gondolták volna, hogy legalább tíz esztendeig. Ennyi maradt meg a múltból, amennyit láttak maguk előtt: a megégett ágy, néhány lábas, fazék, serpenyő, evőeszköz, egy láda, amely megvédte a szennyest. Azok, alsónemű, kapca, gyolcsing, derékkötő a kötélen száradtak odakint. Székek helyett rönkök szolgáltak ülőalkalmatosságnak, asztalt majd holnap eszkábál a ház ura.
− Semmit se ettünk máma − sopánkodott az asszony, és megszelte azt a kenyeret, amit a lánya hozott nekik. − Na, gyertek, jól fog esni a zsíros karéj, vágok hozzá uborkát.
Körülülték a pántos ládát, amelyre Sára asszony kirakosgatta a harapnivalót. Ettek szótlanul, komoran, akárha az Utolsó Vacsorát fogyasztanák. Jancsi lopva megfigyelte anyja és apja elkínzott arcát, és a látványtól könnyek szöktek a szemébe. Gyermeklelke mélyen átérezte a történteket, és őrlődött a szánalomban. Az ő drága szülei ezt a csapást nem érdemelték meg! És nem bírta tovább, kiszakadt belőle a zokogás.
− Jancsikám, édes kincsem − fordult hozzá az anyja −, ennyire a szívedre vetted, ej… Jól van, drága életem, megsegít bennünket az Istenke, meglásd.
− Le… leégett a… a mi házacskánk − sírta a gyerek.
Sára sem bírta türtőztetni magát. Odatérdelt fia mellé, átölelte a kétségbeesett kislegényt és bőséggel hullatta mindnyájukért könnyeit. Szegény emberre aligha mérhet nagyobb csapást a sors, minthogy megfosztja a hajlékától.
− No, elég már a rívásból − korholta őket szelíden az apa. − Amin nem változtathatunk, azon már hiábavalóság így keseregni. Mesélek inkább valamit néktek, amitől kicsit felvidul a szívetek.
Szavainak meglett a hatása. A szép történetekre szomjas Aranyék még tán akkor se mondtak volna le az adomák élvezetéről, ha a világ dől össze körülöttük. Lassan elcsendesedett az anya és gyermeke, s kitárták sóvár képzeletüket a mesék világa felé.
− Attiláról, a hunok nagy királyáról regélek most. Hogyan lett Attila harcos népének fejedelme, fivére, Buda halálával, s hogyan győzték le a hunok a nagy római birodalmat.
Jancsi a szép mondát hallgatva elfeledte minden búját, fájdalmát, hiszen apja szavai által képzelete életre keltették a hajdan élt rendkívüli személyt, aki Isten kardjával a birtokában móresre tanította az elembertelenedett hatalmasokat, a mértéket nem ismerő, gőgős gazdagokat. Látta maga előtt a rettenthetetlen hőst szilaj lován száguldani, átélte az ádáz csatákat, ahol ezrével nyilazták le az ellenséget, és ott volt az ünneplő tömegben, akik magasztalták, éltették a legyőzhetetlen vezért, a világ urát. Ilyen tágas élmény mellett szinte lényegtelenné sorvad egy kis bogárhátú házikó pusztulása, amely egy emberi életnek csupán jelentéktelen epizódja.
És éjjel, amikor megébredt, apja és anyja között − a megmaradt egyetlen ágyban aludtak mindhárman −, már kimondhatatlan boldogságot érzett. A házuk ugyan leégett, de ők életben vannak, itt szuszog mellette az a két ember, akiket mindennél és mindenkinél jobban szeret, magnetikus szerelemmel. A sápadt holdfény beszüremlett a deszka résén, megvilágítva az alvó anya orcáját. Ilyen szelídnek, békésnek képzelte el boldogságos Szűz Máriát, akiről minap a lelkipásztor olyan megejtően beszélt. Jancsi nem bírta megállni, odahajolt hozzá és megcsókolta.
Az asszony felrezzent, meg is szólalt.
− Mi az? Mi történt?
A gyerek meg se mozdult, nem is mukkant. Alvást színlelt, hiszen igen szégyellte volna sunyi tettét felfedni.
Hanem az éjszaka további részében álma visszahozta a borzalmakat. Megint látta égni a házukat, és ők ott sürögtek-forogtak a kút mellett, és az anyja riadt szeme villogott rá, és hallotta rekedt hangját: „el ne mozdulj innen, kisfiam!” Ő szót fogadott, leült a vályúra, és hitetlenkedve bámulta a tűztengert: de hiszen úgy emlékszik, hogy már leégett a házuk, most meg hogyhogy ismét látja lángolni? Semmi kétség, az nem úgy lehetett, talán csak elképzelte valamikor, hogy leég a ház, de akkor mégsem égett le, hanem most ég. S talán még meg lehet menteni, ha elegendő vizet tudnak rá locsolni. És megpillantotta anyját, aki kioldott kendőjében szalad az épület felé, hogy a vödröt a tetőre suhintsa, hanem Jancsi rosszat sejtett, mert látta, hogy megmozdul az égő zsupp. És felugrott és kiáltani akart, hogy „vigyázzon édesanyám”, de nem jött ki hang a torkán. És ebben a pillanatban egy lángoló szalmaköteg aláhullott, rá az édesanyjára… Jaj, emberek, segítség, segítség, mentsék meg édesanyámat! Meg fog halni! Segítség!
Felriadt, egyedül feküdt az ágyban, odakintről derengő fény szüremlett be. Idő kellett hozzá, hogy az álmot a valósággal összevesse. Itt van a pajtában, semmin kétség, a ház valóban leégett. És mi történt a szüleivel?
− Édesanyám? − sikoltott fel kétségbeesetten.
Kisvártatva megnyílt a széles deszkakapu, és egy sötét alak lépett be rajta.
− Mi baj van, Jancsikám? − hallotta anyja riadt kérdését.
− Nem halt meg, édesanyám?
− Amint látod? Megétettem a tyúkokat.
− Édesapám?
− Elment Lovassyékhoz. Beszélnivalója van velük.
Az asszony még hóna alatt tartotta a gyékényszakajtót, amelyből a magokat szórta a baromfi elé. Odajött az ágyhoz, megállt fia előtt.
− Rosszat álmodtál, lelkecském?
− Igen. Azt álmodtam, hogy édesanyámat maga alá temette az égő tető.
Sára megsimogatta kisfia kócos fejét.
− Sose felejtsük el, kisfiam, hogy járhattunk volna rosszabbul is. Adjunk hálát, hogy mindnyájan élünk, és ne kárhoztassuk a Mindenhatót semmiért. Az Úr mindég tudja, mit akar.
Jancsi életében először gondolta alaposan végig anyja unásig ismételgetett szavait. Megértette, hogy a felnőttek kialakult véleményének mélyén a megtapasztalás húzódik meg. Sok mindent át kellett élniük ahhoz, hogy beletörődjenek a sorscsapásokba, és hogy istenüket ne tegyék felelőssé semmiért.
