Pataki Éva: Vér és hó

Pataki Éva

Vér és hó

Anzix a hetvenes évekből

Hazaindultunk éppen, de elhaladva a szűk, gyéren világított, belvárosi utca előtt mégis azt javasoltam K.-nak, hogy nézzünk föl Kornélhoz, így a Kiskörútról befordultunk az egykor elegáns, ám akkoriban pusztulásnak és omlásnak indult eklektikus, klasszicista bérházakkal szegélyezett utcába. A hétnek az a bizonyos napja volt, amikor Kornél egykor szebb napokat látott és polgárinak mondható, mára kietlenné vált legénylakásán összegyűltek az ő különös barátai. Régen nem láttuk őket. Alig elmesélhetőek ezek az esték, voltaképpen semmi nem szokott történni, mégis fontos volt a tudat, hogy létezik ez a hely. Az együttlétek valahai magvát képező, egyfajta szabadegyetemszerű beszélgetések már régen átadták helyüket egyéb, látszatra értelmetlen – léha, sőt, unalmas –, valójában lényegi és izgalmas, csupán a kívülállók számára ostobának tűnő elfoglaltságoknak. Hosszú hallgatások és még hosszabb sakkpartik, melyet a földre telepedő kibic dermedt mozdulatlansággal tud órákig szemmel tartani, szellemi játékok, melyeknek a szabályait a gyanútlan idegen a legodaadóbb igyekezettel sem képes megérteni, s ha mégis, úgy meglehetősen bárgyúnak és céltalannak találja nyomban, máskor suttogó elmélkedések bizonyos rímek helyénvalóságáról. Cigarettafüst, kosz, tea, zsíros kenyér. Időnként fölparázsló vita egy több száz éve elporladt és csakis az itt összegyűltek által ismert gondolkodó finom megfigyeléseiről. Matematikai összefüggések, francia és latin idézetek, kuncogás.

Mi, persze, kívülállók voltunk, egy nemzedékkel fiatalabbak is a törzs tagjainál, s a hetenkénti összejövetelt csak szórványosan látogattuk. Olyankor mindig késő éjszakáig maradtunk, s a hiábavalóság zavaró érzésével távoztunk. De néhány hét elteltével ismét fölmentünk Kornélhoz, és ott is ragadtunk, talán azért, mert sehol máshol nem lehetett ennyi szakmájában kiváló, bár ócska állásokban vegetáló, okos, képzett emberrel találkozni. Sokszor jöttek idegenek; látogatók, amolyan érdekes emberek. Csizmás, divatos rongyokban villogó, hosszú hajú lányok, akiben minden megvolt, hogy figyelmet keltsenek, mégis méla unalom, zavart idegenkedés vette körül őket, s nyomtalanul ki is múltak. Pedig az alapító lányok jóval kevésbé tetszetősek, a divattól fényévnyi távolságot tartó, kedves-csúnyácskák voltak, mégis felülmúlhatatlannak bizonyultak. A szemüveges, franciaszakos Mónika például, akibe a fiúk egyenként, szépen sorjában szerelemesek voltak, s ő járt is hűségesen valamennyivel egyszerre és egymás után. Elmés, fanyar stílusa, könnyed nagyvonalúsága, szétszórt, mégis gondos, figyelmes lénye újból és újból elbűvölte őket. Amióta Mónika egy váratlan házassággal hűtlen lett valamennyiükhöz, és férjhez ment Sollhoz, az ötvenes filoszhoz – ki immár húsz éve eredt kedves költője kéziratainak nyomába, s egyre kevésbé volt képes arra, hogy a kéziratokon kívül bármi másra is pazarolja drága idejét –, szóval amióta Mónika férjhez ment, a fiúk bánatos, de töretlen rajongással csüggtek rajta. 

Az idők során egyre jobban megkedvelték Gabit is, aki pedig nem volt az alapítók közül való. Kornél szerzeményeként tűnt fel évekkel később, s rendkívülisége akkor kezdett világossá válni, amikor a szokásos átfutási időn túl is kitartott. Kibírta Kornélt valamennyi tűrhetetlen szörnyűségével együtt, a nappali alvásokat és az éjszakai fordításokat, a hisztiket, a káder-gyerekkor agresszív kompenzálását, a napi két doboz cigarettát, a nőket, mindent. Nem volt nála elszántabb sakk-kibic, rendületlenül főzte a teákat, mosta a bögréket és Kornél ingeit. Minden nehézség nélkül hangolódott új barátaira, vette át nyelvüket, gesztusaikat, de úgy, hogy közben megőrizte saját összetéveszthetetlen, vonzó-idegesítő lényét. Lassan úgy megszokták hosszú, vékony figuráját, skandináv szőke, pisze fejét, lerágott körmeit, hogy érezhető űr támadt, ha Gabi valami okból elmaradt. Csak Vilmát nem szerették, Kornél másik barátnőjét, Gabi örök vetélytársát. Alkatilag is Gabi passzolt a magas, nyurga, szemüveges házigazdához, Vilmát a háta mögött törpének hívták. Ha a Kornél–Gabi–Vilma hármas pillanatnyi helyzete úgy alakult, hogy Vilma épp bevette magát a lakásba, akkor Gabi elmaradt, és a hetente esedékes összejöveteleken Vilma szigorú arccal, folytonos vibrálással – ami teljesen indokolatlannak tűnt – vett részt. Ha Gabi pozíciói erősödtek, Vilma tűnt el, és vele a vibrálás. A társaság Gabinak drukkolt, de végül is mindegy volt nekik. Talán csak Bajor Bélának, a zseniális matematikusnak nem volt mindegy, aki két éve – önmagának is váratlanul – beleszeretett Gabiba. Bajor Béla e furcsa társulatból is kitűnt. Ő volt közülük a legodaadóbb, hetenkénti jelenését semmi nem akadályozhatta meg. Sőt, amikor három hónapos tanulmányúton vett részt a Szovjetunió egy távoli városában, akkor is képes volt áthidalni a legyőzhetetlennek tűnő távolságot: hétről hétre telefonált az összejövetel estéjén. A társulat rettegve várta ezeket a hívásokat, igazán nem volt semmi mondanivalójuk Bajor Béla számára. De a telefon – legyőzve a magyar–szovjet telefonösszeköttetés nehézségeit, hiszen a megrendelt hívásra Bélának órákat kellet várni egy jéghideg postahivatalban – befutott, s ilyenkor Kornél vezényelte az embereket, kinek-kinek kiosztva szerepét és szövegét, hogy mivel vidítsa fel a távolba szakadt Bélát. Mert Béla többnyire bánatos volt, és nem minden ok nélkül. Csúcsosodó, sajátságosan hullámzó alakja, enyhén lógó feje, folytonosan evező majomkarjai nem tették őt megnyerővé. Pedig az volt: adakozó, szolgálatkész és okos. De hát itt mindenki okos volt. Különösen nyomasztó volt, ha Bajor Bélának jó kedve támadt; hörgésszerű nevetése, katasztrofálisan előadott viccei, idétlen viháncolása mindenkit lehervasztott. Béla szerette Gabit, minden remény nélkül, szemérmesen, de kitartóan. Erről azért tudtam, mert Gabi egyetemi csoporttársam és a barátnőm volt, ő vitt fel minket Kornélhoz is, majd ránk bízta, hogy kezdjünk a helyzettel, amit akarunk.

Sebes szöges ellentéte volt Bajor Bélának, bár maga is matematikus. Sebes életművész volt, s mint ilyen, az egyedüli köztük. Nagyvilági nőket hozott föl, autója, sőt, nyugati autója volt, sokat utazott, külföldi útjairól élvezetes és tanulságos beszámolókat tartott. Elbeszéléseiből kitűnt, hogy a konferenciák ürügyén tett kirándulásain sikerült beható ismereteket szereznie az adott ország politikai mozgásairól, intellektuális irányairól, szexuális és gasztronómiai szokásairól egyaránt. Ő kiválóan mesélt vicceket, tudott táncolni, teniszezni és síelni, de érdekes módon ő is magányos volt, talán a legmagányosabb köztük. Amikor időről időre erre ő maga is rájött, általában Gabit hívta telefonon, és kérte, hogy szerezzen neki egy nőt, egy bulit, egy akármit, mert az élet unalmas, üres és szomorú. Gabi nem az az ember volt, aki elláthatta volna Sebest a fentiekkel, de mindannyiszor jóságosan végighallgatta. Mónikának is panaszkodott Sebes, ilyenkor általában egy moziban kötöttek ki. Mónika imádott moziba járni. Egyébként nemcsak ő. A társulat minden tagja szerette a mozit. Főképp a nyugati kalandfilmekért és az amerikai westernekért rajongtak, a művészfilmekkel szemben fenntartásaik voltak, határozottan idegenkedtek tőlük. Mónika személyes kedvence egyébként az Annie Hall volt Woody Allentől, azt együtt láttuk, mi először, ő, Gabi és Sebes már sokadszor, a poénokat előre mondták.

Szóval – gondoltuk –, fölugrunk egy teára Kornélhoz. A Duna felett megállt a jeges levegő, átfáztunk a vattaszerű hidegben. Már az előszobában érződött valami szokatlan. Kornél titokzatos, ugyanakkor zavart képpel, határozottan fölszólított minket, hogy maradjunk. Bent nem láttuk se Sebest, se Mónikát, se más törzstagot. Csupa idegen ült a földön elhelyezett ágymatracokon, a két rozzant fotelban és az ócska heverőn is. Mi a csuda? Sakk sehol. Végül kiderült, hogy maga Kis-Kovács várható, hogy vitát folytasson az egybegyűltekkel. Kis-Kovács valójában nem egy személy, hanem két ifjú filozófus, akiket akkor már szárnyra kapott a hírnév, pontosabban a pesti lakásokban, eszpresszókban, színházakban, egyetemi tanszékeken, filmgyári vágószobákban és szerkesztőségekben pusmogó értelmiség. Együtt publikáltak szamizdatokban, együtt jelentek meg mindenhol, nevük szinte eggyé forrt, soha külön nem hallottam említeni őket. Legalábbis akkoriban. Írásaikat rajongó leányok és félművelt ifjak gépelték üres óráikban, nézeteiket olyanok is vitatták, akik soha egy sort sem olvastak tőlük, alakjukat legenda övezte, mivel az ultrabalos indulás után sikerült olyan kemény ellenzéki pozícióba navigálni magukat, amelyre korosztályukban nem sok példa akadt, így legalább annyit foglalkozott velük a Pártközpont, mint a Szabad Európa Rádió. Az ő híveik és ellenségeik gyülekeztek most Kornélnál, továbbá volt és leendő szeretők, beavatott bölcsészhallgatók, közéleti érdeklődésüket rég eltemetett, de el nem feledett irodalmárok, közgazdászok, filmesek, barátnak álcázott besúgok és az elmaradhatatlan matematikusok. Néhányan saját személyükben, mások szüleikében képviseltek hírességeket, az utóbbi csoporthoz tartozott maga Kornél is, bár nagyhatalmú apja csillaga már jó ideje leáldozott. A szobában vágni lehetett a füstöt, titokzatos sustorgás, súgás-búgás járta át a lakást. Éppen Vilma-korszaka volt Kornélnak, és Vilma látható élvezettel töltötte be a háziasszonyi szerepet ezen a fontos estén, fogadta a vendégeket, kínálta a teát, rendezkedett és eszelősen vibrált. Bajor Béla készségesen a kezünkbe nyomta a több száz oldalas kézirat egy stencilezett példányát, hogy be tudjunk kapcsolódni a beszélgetésbe, de képtelenség volt elmélyedni a sok adatot, táblázatot, hivatkozást tartalmazó, komoly előismereteket megkívánó dolgozatban.

Egyre többen lettünk. Beszivárgott néhány elszánt alaptag is, megjött Sebes egy szőke, csontkollekció amerikai lánnyal. Mónikát ezúttal idős filosz férje is elkísérte, átjött Kornél szomszédja, egy valószínűtlenül sovány kamasz srác, ismert tévés fia, aki az utóbbi időben bebocsájtást nyert a legszűkebb körbe, és végül felbukkant Gabi is, lehuppant egy sarokba, és nem mozdult onnan. Kornél szokatlanul ideges volt, szertartásosan köszöntötte az érkezőket, udvariaskodott, mindenkit be akart mutatni mindenkinek, noha az emberek itt azért ismerték egymást, igaz, sokan csak látásból. Kornél nyugtalanul bóklászott a lakásában, kihívott, hogy megbeszéljen velem valamit. Gondoltam, Gabi lesz a téma, talán azt akarta, hogy vigyem el, mivel Vilma igencsak bekvártélyozta magát akkoriban, de nyomban el is felejtkezett rólam, és matatni kezdett szép, rendezett sorokban álló dossziéi között, s végre egy szakadt papírfecnit húzott elő az egyik paksamétából – ez láthatóan felvidította –, amelyre a tanulmánnyal kapcsolatos megjegyzéseit, ellenvetéseit jegyezte fel. Révetegen rám nézett, majd szemüvegét igazgatva elnyargalt.

Végre megjött Kis-Kovács, kezdődhetett. Kis magas volt és sovány, Kovács alacsony és kövér, ugyanakkor nem kell Stan és Pan-féle komikus párra gondolni, pusztán egymástól határozottan elütő testalkatú fiatalemberekre, akikről rögtön látszott, hogy nagyra hivatottak. És hát sokra is vitték, egy évtized – emberöltőnél hosszabbnak tűnő idő – elteltével magas pozíciót foglaltak el a frissen felálló többpárti demokráciában, csak éppen ellentétes oldalon helyezkedtek el, de ezt akkor emberfia sem sejthette a füstös, belvárosi lakásban, mint ahogy azt sem, hogy valaha lesznek szabad választások. Azon az estén Kis és Kovács még sziámi ikernek mutatták magukat, egymás mellett ültek, egymás szavába vágva egymás gondolatát, sőt mondatait folytatták, azt sem lehetett eldönteni, hol kezdődik az egyik, és hol ér véget a másik, annyira egybefolytak. Rövid és tömény bevezetőjük után kezdődött a vita. Az elragadtatást könnyed félmosollyal besöpörték, a hol akadozva, hol gördülékenyen, néhol szellemesen előadott ellenvetéseket magabiztosan visszaverték. A szobában összesűrűsödött a levegő, bezárult a tér, kirekesztve a hideg, sötét, téli világot. Kapkodtam a fejem, ahogy ilyenek röpködtek körülöttem: a hiány, mint társadalmi vezérlőelv, a kizsákmányolás állami és totális megvalósítása, bújtatott munkanélküliség, ontológiai meghatározottság, strukturalista szemlélet, az értelmiség osztályhatalma – én hamar elzsibbadtam, de K. követte a vitát, még bele is szólt.

Nem tudom, miért, de valahogy feltűnt, hogy a sarokban, ahová Gabi behúzódott, már nem ő ül, hanem egy ötvenes, szakállas férfi, rémlett, hogy reformer közgazdász. Rossz érzésem támadt, délelőtt hosszan beszéltem Gabival telefonon a Kornél–Vilma–Gabi háromszög pillanatnyi állásáról, de mivel évek óta zajlott ez a körtánc, nem tudtam neki semmi biztatót mondani, és nem is tulajdonítottam különösebb jelentőséget a zűrös helyzet újraértelmezésének. Azt tettem csupán, amit ilyenkor egy barátnő tehet: végighallgattam. Nem volt egyszerű kijutni a szobából, de valahogy átvágtam magam a kinyújtott lábakon, csizmákon, hamutartókon, bögréken, dossziékon, végre kiszabadultam. A konyhában találtam rá. A kőpadlón feküdt, csuklójából ömlött a vér, de eszméleténél volt, mosolygott. A vér a mosogató irányába folyt a piszkosszürke kövön. Nem tudom, hogy történt, de hirtelen sokan álltak mögöttem. Mónika egy konyharuhával kötötte el a sebet Gabi csuklóján, Kornél sírt, azután megjöttek a mentők. Mónika kísérte Gabit a kórházba, és meglepő módon Vilma is bekönyörögte magát a mentőbe. A vendégek java része a két filozófussal együtt eltávozott, hallottuk, ahogy a lépcsőházban körbejár egy ugyancsak belvárosi cím, ahol folytathatják a váratlanul és idejekorán félbeszakadt eszmecserét. Páran maradtunk csak Kornéllal, amíg befutott a kórházból a hívás, a fekete bakelit telefont Bajor Béla dajkálta az ölében, ő kapta fel azonnal a kagylót, majd jelentette: Gabi jól van, semmi maradandó károsodást nem szenvedett, csak egy heg marad a csuklóján.              

Jó volt kilépni az utcára, szakadt a hó, nem is vettük észre, hogy rákezdte. Nagy pelyhekben esett, puhává válik ilyenkor az utca, a hó lágyítja a fényt, a város zaja távolivá és tompává szelídül, a hideg is enged, és mi megkönnyebbülten baktattunk a jótékony fehérségben.

1975–2015