Kántor Zsolt: Jenő bácsi és a posztmodern

Kántor Zsolt

Jenő bácsi és a posztmodern

A szellem ereje 

Ahogy nyílt a hámló plüssajtó, megjelent a kisvárosi könyvtárban Kituljak Jenő, a plébános. Kicsit dülöngélt, súrolta a vállával a könyvespolcot, de nem esett el, az utolsó pillanatban megkapaszkodott a Ki kicsoda? lexikonban. Néhány szál haja az égnek állt, csuklott egyet, majd megszólalt Őze Lajos hangján:

Benéztem egy elhagyatott gazdaságba, valamikor gőgös birtok lehetett. A kúria portájának oszlopait két gipszoroszlán díszítette, az udvaron rozoga csűr állt, de a kunyhó előtt még mindig arannyal bevonva csillogott egy ekvatoriális napóra. Valahonnan egy puli felugrott az ölembe, és összesározta a táskámat, amit magam elé tartottam ijedtemben, de tulajdonképpen nem is erről akarok beszélni. Hanem arról, hogy bekanyarodtam egy kis utcába, három házból állt az egész, az egyik kunyhó előtt egy fiatalember a Suzuki karosszériáját mosta Ariel oldattal, bemártotta a szivacsot a kocsi mellett álló vödörbe, azután szétkente vele a habot, a piszok a habbal elvegyülve lecsorgott a kocsi oldalán. Az épület mögött két rozsdás vetőgép állt, mind a kettőről hiányoztak a kerekek. Ebben a pillanatban hallottam meg a zúgó szelet, a hátamat kezdte borzongatni.

A nagy elbeszélés, újratöltve

Ha lett volna szőr a hátamon, feláll, szóval bebújt a kabátujjba a szellem, és felszökött egészen a nyakamig. De ott sem tűnt el, visszament az inggallér és a nyakkendő közé, és emelgetni kezdte a gombokat, végigjárt rajtam, mint a borbély beretvája, leszedett rólam minden félelmet, gondot, átkot és szorongást, ezek után úgy éreztem, más ember vagyok, ezért is jöttem vissza! Hogy elmeséljem, a valóság mindig más, mint a „kincstári” románc, kedves hölgyeim és uraim, a test gondolata halál, a szellemé élet és békesség, de ne csüggedjenek el, elvbarátaim, ahhoz, hogy megkeressen bennünket a jó szerencse, ki kell mennünk a pusztába, az ég alá. Ott lehet megtapasztalni az idő erejét, a szél szerető simogatását, gyógyító érintését, mert ahogy bevág az ember szemébe, szinte megtisztul az ember látása. Olyan ajtók nyílnak ki a fejben, amelyek eddig zárva voltak, olyan cellák kapnak lángra, amelyeknek a fényénél minden megvilágosodik, kontúrt kap. Ami eddig homályban maradt, régi emlékek elevenednek meg, eszünkbe jut a gyermekkori kert, nagymamánk diófái, a birsalma keserédes íze, a spájz, ahol hurkák, kolbászok lógtak, az illat, amely örök időkre beette magát a falakba.

Henry James mint paradigma

A bútorok, a falvédők mintázata bukkant fel az emlékezetemben, anyám kongré vásznai, színes motringok, halványpiros és fakózöld fonalak, amelyek átszőtték, telefonták a téli estéket a Kálvin téri lakásban, tüsszentéseink, amelyek beleszalajtották a varrótűket combjainkba, de egyben meg is szabadultunk valami feszültségtől, ami bennünk lappangott hímzés közben. És persze Henry James szőnyegmintája is előkerült a memóriámból, az a fajta átfogó szándék, amely áthatja minden mondatomat, mozdulatomat, amikor tudatos szinten létezem, az a fajta eszményi ábra, amely szőnyegmintaként él a zsigereimben, vagy éppen úgy van jelen, mint ahogy a lábfej belevackolja magát a használt cipőbe. Egy apróság, egy különleges dolog, ami miatt éppen, hogy élek. Amin áll vagy bukik a lét, a mindenki szívügye és titka, ami beleivódik az ember dolgaiba, mégsem lesz nyilvánvaló. Apám felvitte anyámat helikopterrel a füves tanya fölé, ahová előzőleg egy szív alakú tisztást kaszált, s amikor az installáció fölött röpködtek, Gazsi szomszéd körbelocsolta az alakzatot petróleummal, és meggyújtotta, ő maga is majdnem benne égett, mert a tüzet a szél nekiuszította a Gazsi nadrágjának, és mire észbekapott, már körbezárták a lángok. De megúszta, mert kirohant bátran a vörösen izzó szalmabálák közül, és belevetette magát az udvaron hagyott gyerekkádba, ami esővízzel volt tele.

A szív alakú szántás

Anyám meghatódott, mert föntről csodálatos látvány volt a lángoló szív és a rohangáló pontocska, ami természetesen Gazsi szomszéd volt. Ez lett volna a huszadik házassági forduló meglepetése, a szívecskés ajándék. De a szomszéd ügyetlensége beárnyékolta az ünnepet. A második ház elé értem, amikor megállt a szél, és esni kezdett a jég, borsószemnyi darabok hullottak a Mennyből, kénytelen voltam benyitni a szárazkapun, és egy fedett előtérben találtam magam, ahol megvártam a vihar végét. Egy fekete, harminc év körüli asszony jött elém, és beljebb invitált, hogy üljek le a verandán, a szőlőlugas alatt, megkínált fehér borral és kissé száraz kaláccsal. Sonkát is hozok, mondta, és elsietett a szúnyogajtó mögé, ahonnan a rádió recsegése-ropogása hallatszott, kijött, és letette a tulipános tányért. Ebben a pillanatban csapott meg a parfüm, amit magára spriccelt, fűszeres illatnak tűnt, hosszú, hullámos haja frissen mosott volt, tarka, félhosszú szoknyáján őszibarackok gurultak le, valahová, ahol szemeim a bordóra festett lábkörmöket vizslatták. Ahhoz képest, hogy nagyon erős keblei voltak, rendkívül kicsi volt a dereka, lapos a feneke, de az arca indián vagy roma, mediterrán gepárd, mondtam, és ő leült a fonott székbe, és kérdezgetett. Honnan jött? Újságíró vagy pap? Mi szél hozta? Ki maga, hogy ilyen szemérmesen benyit egy ismeretlen hölgy otthonába? Miért fekete zakóban járkál nyáron?

 A kötélverő

Mielőtt szóra nyitottam volna a számat, és miközben ettem, ő válaszolt helyettem mindenre. Ön a végrehajtó, akiről a harmadik házban azt terjesztik, hogy nem visz el semmit, csak megfenyeget, azután egy évet vár, amíg a tulajdonosok maguktól bedobják a törülközőt, és bevonulnak a szeretetotthonba, hogy átadják ingatlan és ingó javaikat az állam bácsinak, mert bizony tízévi víz- és villanyszámlával tartoznak. És a tb meg az áfa is nyomasztja őket, amióta csődbe ment a drótostót vállalkozásuk, a Kötélverő Bt.-ről beszélek, ha tudja. Vagy APEH-ellenőr, de ügyvéd is lehet, ahhoz képest elég egyszerűen van öltözve, ez a fekete zakó nem megy a drapp nadrághoz, a piros csillagos nyakkendő meg egyenesen nonszensz, na, kérem, erre szóljon valamit, tehát kommunista lírikus, maradjunk ebben, és csendet kérek, dirigens úr, ne gondoljon most semmit rólam, jó? Ebben a pillanatban felállt, megvárta, amíg lenyelem a falatot, és belecsókolt a számba, mind a két kezével a nadrágszíjamat babrálta és kifűzögette a bújtatókból, majd a mályvák közé hajította nagy ívben, nem volt erőszakos, mindezt finoman végezte el, így óvatosan felálltam, miközben a nyelve folyton a számban, a fülemben matatott, bevonszoltuk egymást a belső szobába, kölcsönös vetkőztetés közepette.

Injekció

De nekem a szüleim lakása járt a fejemben, mely hasonlított az ittenire, ugyanilyen bútoraink voltak, ugyanilyen előszobánk, ugyanilyen tonettszékek, a szag is hasonlított, krizantém és szegfű, levendula és diópác, igen, a nő ruhájának végül naftalinba ment át az íze-szaga, amikor a fejemre csavarta, megéreztem a kölnin túl a tisztátalanságot. A kifésületlen hajakat, a kimoshatatlan, ódon időt, és az ölembe fúrta a fejét. A nyaka ráncos volt, hamar öregedett, mint általában a kreol bőrű nimfák. A vetőgépeknek hiányzik a kerekük, mondtam, nocsak, mondta ő, birkóztunk a franciaágyon, mely szivacsállatkákkal volt tele, és büdös volt a micimackós párna is, amit a fejem alá dugott. Hogy maradjak már nyugton, amíg fölém kerekedik, kerekedik, kerekedik, mondta még, még párszor és a vállamba harapott, a vetőgépek kerekeiről jut eszembe, kacagott, a kerekükben volt az erejük, a lelkük, a szellemük, suttogta, én sóhajtottam, na, kérdezte, na? Ez a na-na! annyira felvillanyozott, hogy meglepődtem a saját aktivitásomon, és elindult velem is a beszéd. Ki vagy te? Örömlány vagy búsongó démon? Kígyó vagy galamb? Honnan estél elébem, mint egy gonosz angyal? Kitépem a szárnyaid, és megtartalak, nem félsz? A zongorából pattantál elő, mint egy kentaur? Az egyik plüsselefántból kötőtű állt ki. Mire felfedeztem a tekintetemmel, ő már kirántotta, és döfött, elsőre úgy éreztem, a bordáim között ment át egyenesen a szívembe. Valami elpattant a torkomban is. Anyám boldogsága ötlött fel, amikor meglátta a lángoló füvet a kisarlózott szívben. Azután odanéztem a kézre, amely döfött.

A rozoga csűr

Összecsukható tű volt az ujjai között, játékszer, ami nem okoz sebet. Gyorsan öltöztem, és rohantam a könyvtárba, ugye jól tettem, Editke? A könyvtárosnő megfogta Kituljak Jenő kezét, majd hirtelen ki akarta taszigálni az olvasóteremből a raktárba. K. Jenő azonban összecsuklott, és még álmában is mondta a magáét:

– A vetőgépek tulajdonosa a harmadik házban lakik. Két gipszoroszlán őrzi, és egy rozoga csűr.

Editke nem habozott, leeresztette a szőnyegre a borgőzös fejet (koppant), a lábaihoz lépett a plébánosnak, megfogta a bokáit, és úgy húzta be a félhomályba. A többiek felsorakoztak az ajtónál. De csak leskelődni mertek, szólni nem.

Editke fekete hajú, harminc év körüli nő volt. Arra gondolt, mit tesz az alkohol egy rendes emberrel, ha úgy istenigazából birtokba veszi.

Jenő bácsi pedig azt álmodta, hogy Henry James meghívta egy kávéra a New York kávéházba, Pesten. Onnan tudom, mert amikor felébredt, levelet írt ott, nyomban nekem, a krónikásnak. De az már egy másik elbeszélés.