Ugrás a tartalomra

 

Csobánka Zsuzsa Emese: Megérinteni egy nőt


Csobánka Zsuzsa Emese
Megérinteni egy nőt

(Részlet egy készülő regényből)

 

Anyám azt mondta, tökfőzeléket akar enni, a piaci árusok felvont szemöldökkel néztek egymásra, miket beszélek. Tököt. Márciusban. Annak még nincs szezonja. Tudom, én azt kérdeztem, hogy van-e. Vanni van, mordult fel a kofa mögött pöffeszkedő férfi, és újabb mordulással szólt az asszonyra, adjál neki, az kénytelen-kelletlen hajolt a pult alá, és onnan emelt ki egy kisebbecske tököt. Van, akinek futja, szúrta hátra a férfinak, s bár engem bántott vele, érezhetően inkább a férjének szólt a mondat, mint nekem. Kell kapor is, kérdezte megenyhülve, akkor már láttam, hogy tele könnyel a szeme, anyám haldoklik, és tököt kívánt, válaszoltam, akkor a legszebb csokrot kapja, mondta, és úgy kapaszkodott a szemembe, hogy eldönthetetlenné vált, kinek fontosabb ez a híd, az ő mellében talált csomókat masszírozza ez az egyenes, vagy az anyámét ez az ócska emberi remény, amikor már úgyis minden veszve van. Ez a legkevesebb.

A szeretetet nem lehet megvásárolni, dörmögte hátulról a férfi, én épp a pénzt számoltam, kétezerhuszonnégy, milyen hülye szám egy darab tökért és egy csokor kaporért, kerekíteni kellett volna, darabra adni, legalább az ára ne horzsoljon fel, sosem tudtam mit kezdeni az apróval. Irigyeltem a férfiakat, akik a zsebükben hordták, mint a vonaton utazó apa, aki a kalauznak kicsit balra dőlve fizette ki az utazás díját, felém a könyökét tartva. A felgyűrt ing alól kandikált ki, száraz volt és rücskös, a világos bőr felett csupán ennyi sötétség, a többi mind elfojtódás, hallgatás és éjszaka, hátha könnyebb élet hazudható a napsütésben.

A férfinek igaza volt, de én minden korábbi napomat úgy éltem, hogy bebizonyítsam ennek ellenkezőjét. Szokták mondani, hogy ez tanult forma, könnyen lehet, attól még igaz, és igaz minden, az ellenkezőjére tett kísérlet. Vasárnapi ebédek, amik után a ropogós ezreseket tettem zsebre, Chilia királynőként nyúlt a lenyílósnak nevezett szekrény kis fémkulcsa után, olyankor volt a legnehezebb, amikor visszakérdezett, hogy mennyi kell, mennyit adjak, akkor lettem dühös másodszor, hogy miért aláz tovább, ha úgyis tudja, miért hagyja, hogy kimondjam, miért várja el, hogy megalázkodjak minden egyes alkalommal.

Bármennyit adott, utána muszáj volt azt mondanom, hogy igen, elég, köszönöm, mama, az utolsó szavakat már elharaptam, szorította a torkomat a sírás, mereven néztem, a kezét, illetve  a keze helyét, mert a bútorlap kitakarta, nekem háttal állt, két könyökével rátámaszkodott a szélre, kicsi mozgások a gerinc mentén, ennyi akkor, mama, amikor enni adsz, a tárcából kiszámolod a pénzt, tűnődsz is talán, hozzácsapj-e még egy ötöst, aztán visszateszed, felnőtt ember, tartsa el magát, szalad rajtad át a gondolat, aztán kicsit elszégyelled magad, és kiveszel még egy kétezrest, akkor fordulsz vissza, felém.

Amikor már a hátad csak akkor látom, amikor rajtam múlik, amikor a magam felé fordított testet le kell mosdatni, vagy korábban, amikor még ki tudtál jönni a fürdőszobába, akkor már elkaptam pár pillanatot, amikor könnyűnek éreztem azt is. A foltokat és a mitesszereket úgy ismertem, mint apám az erdőt, a mély pórusokban könnyen megtelepedett a kosz, gyerekként, emlékszem, milyen izgalommal nyomogattam ki őket. Távolról feszítettem, erővel nyomtam, a zsíros, barna kukacok szinte kicsusszantak, a rituálé szerint meg kellett mutatni, ő olyankor egyszerre játszott méltatlankodót és büszkét, szép kaportermés, majd nevetve felkiáltott, hogy jaj, Titili, most aztán megtisztultam, szinte érzem, hogy könnyebb vagyok, én pedig nagyon büszke voltam magamra, hogy mindez rajtam is múlt.

A nedves rongy alatt olyan mindegy volt, mennyi zsír tömíti el a pórusokat, csak arra kellett figyelnem, elég meleg legyen a szappanos víz, amivel áttörlöm minden nap. Addigra már nagyon lefogyott, nyoma sem volt a valahai kövérkés formáknak, mama apró lett, összetöpörödött a kezelések alatt. Napról napra figyeltem, hogy egyre zsugorodott, látta magán ő is, riadtan nézett rám, hogy még a végén eltűnök, elfogyok, és én zavaromban nevetni kezdtem, amit annyira gyűlöltem magamban, hogy lehet nevetni ezen és ilyenkor, pedig igaza volt, nem kellett hozzá tükör sem.

Amikor nem látott, komoran ült a székben, ez még a korai stádiumban történt, az első sokk után. Rajtakaptam, ült a fotelben és sírt, némán, befelé, folyt le a könny az arcán, ami nyugodt és puha volt, mint mikor David Manoklein nélkül hazajött, és akkor először azt hittem, hogy most meg fog nyílni alattam a föld, hogy nincs többé Manoklein. Pedig fogalmam sem volt arról, hogy ez mit jelent. Ott tényleg igaza volt apámnak, hogy nincs idő. Ez a két pillanat elég egy életre, Asha, hogy tudjam, van, ami embereket egymással összeköt. Van fájdalom, és van benne szépség is, a harmadik te vagy, a te kezed és Brahms, szóval megláttam Chiliát a két kezét a hasa előtt összekulcsolva. Minden rendben van, Titili, nyugtatott meg ragyogó szemmel gyerekkoromban, amikor azért hazudott, hogy megvédjen. Minden rendben van, Manoklein, mondtam a tükörnek, mert anyámat igyekeztem kerülni az első napokban. Nem lehetett mit kezdeni az űrrel, amit a diagnózis teremtett, ez lett az új otthonunk, a félelem helye, amitől annyira óvtak minket egész gyerekkorunkban. De Manoklein halálával megfogant, a családban új jövevényként megült a növények levelein, mint a szálló por festés után, amit még évekkel később is hiába próbáltunk eltüntetni. Valahogy minden szűrő alá került, pasztellszínű lett a korábban olyan harsánykék ég, a Himalájáról készült valamennyi fotót összekaristolta, a fehér többé nem volt fehér, az ég sem volt többé ég.

Amikor végre elég erőt gyűjtöttem belépni a szobába, ugyanazzal a ragyogással örült nekem, mint Davidnak az első utak után, nem tudta, ahogy a fiatal mászókat, a tükörben lestem meg őt és az összefont kezeket, nem tudta, hogy muszáj volt becsuknom a szemem, azt remélve, akkor hátha nincs, ahogy isten sincsen faragott képeken. De ki is nyitottam gyorsan, Azulejo után már nem lehetett hazudni, egyszerűen van az a pont, ami után nem lehet, se eget magam fölé, se árnyjátékokat, anyám meg fog halni, tehát meg fogok halni én is, a szeretetet hiába hittem megvásárolhatónak, a kitagadottakat nincs, ami visszaszelídítse.

*

Hetek teltek már el úgy, hogy nem bukott fel a kövekben. Mindössze ennyiből lehetett tudni, hogy elindult a változás. A műteremben ketten voltak, a nő melléig kigombolt, fehér selyemblúzt viselt, szakadt farmert és levált orrú tornacipőt. Alig telt el fél óra, mióta megérkezett. Önfeledten mesélt. Amikor Goran maga elé engedte az ajtóban, jobban végig tudta mérni. Volt valami vészjósló vibrálás a nőben, a mozgása erőt sugárzott, tekintélyt parancsolt, Goran azon tűnődött, míg a nő hátát figyelte, hogy erre mondják, királynői jelenség. Egyenesen, felfelé, mutatott a lépcsőre, a nő pedig mintha ismerné a járást, biztos léptekkel haladt előre. Ugyanakkor megfejthetetlen maradt. Amint kitárulkozott, azt azonnal visszavonta, folytonos áramlásban ült ott, mintha tapintható lenne bármikor is az éppen keletkező élet, a vér lüktetése, a halántékon kidudorodó ér, a nő kézfején kígyózó másikak, amitől egyszerre lett erős és idős is a keze, mert májfoltok még nem tarkították, de ennyi kitüremkedés fiatal nő kezén nincs, azé nem lehet így és ilyen inas, gondolta Goran, és maga előtt egy másik kéz jelent meg, Lulué, ahogy a cigarettát sodorja a combján. Ennek a nőnek vaskosabb combja volt, mint a feleségének, de akárhogy is, nem összehasonlítható a szépség.

Akkor már pontosan tudta, ha ez a nő gránátalmákat akar, akkor neki ugyanolyan almákat kell festenie, mint ő, ugyanazt a vibrálást és zajlást, igen, van benne valami a folyóból is, gondolta Goran, és a habokból fel-felbukkannak a testek, a hullámokon rönkök úsznak az árral erőtlenül.

Mire Goran utolérte, már a fotelben ült, keresztbe tett lábbal, a táskája maga mellett, és két karját hanyagul lógatta a karfán. Fessen nekem egy gránátalmafát. Ekkor jobbal a homlokához kapott, a mozdulatban végre őszinte volt és esendő, tanácstalan és céltalan, Goran leült vele szembe, kezébe vette a pipát, és rágyújtott. A füstön át nézte a nő ujjait, a rövidre vágott körmök félholdjait, a nyaknál itt-ott ereszkedésnek indult bőrt. Az arcon a nevetőráncokat, mellettük a szigorúbb barázdákat. Némán tapogatta körbe a testet, miközben a nő beszélt.

Anyám meghalt. És a gránátalma volt a kedvenc gyümölcse. Meg ne kérdezze, miért. Szerintem életében, ha kétszer evett. Most persze roskadásig tele a piac, csak győzze megfizetni. Ő hónapok óta nem járt ki, utoljára még ezt akart enni. Vettem neki, a neten kerestem rá, hogy kell szakszerűen felbontani, aztán elkalandoztam, tudja, milyen az internet, második kattintásra a szimbólumoknál kötöttem ki, hosszú bejegyzéseket olvastam arról, milyen nehéz hozzáférkőzni. Olyan titokzatos növényekkel hozták kapcsolatba, mint a pisztácia, a szentjánoskenyér, eukaliptusz és agave, a blog írója azt írta, Irina révén talált rá, aki olyan volt, mint egy maratoni futó, elöl deszka, hátul léc, szóval az alma most már bennem mindig ilyen kétélű, egyszerre édes és fanyar, most mondja, látja Irinát maga előtt, hát micsoda orosz szépség, na és akkor anyámra gondoltam, hogy benne is ugyanez a megközelíthetetlenség, csupa fehér hártya választ el az édes magoktól, erre praktikát is találtam, vízbe kell tenni mindent, a hártya, mint a lepedék a felszínre bukik, mondja, Goran, anyámra hogyan gondolhatnék így, mint egy lepedékre, amit ki kell horgászni, mint a tej fölét. Az megvan? Arra emlékszik? Gyerekként undorral vegyes izgalmat éreztem, megkóstolni talán csak egyszer mertem, de egyedül, nem akartam, hogy bárki meglássa, ízlik-e. Irina még akkoriban szovjet volt, alighanem KGB-ügynök, olvastam tovább, magyarul is alig tudott. Apáczai Csere János írja róla, hogy „ha héjja és virágja egyarányú mértékkel főzetik meg vízben, avagy ecetben, és a gyomorba bevétetik, az ő levele minden hideglelés ellen igen jó”. Anyámban ez mind megvolt.

Kettémetszettem a gyümölcsöt, azonnal fröcskölt szanaszét, számítottam rá, de erre mégsem, elmormogtam egy káromkodást, hogy még ez is, mert különben összerándult a gyomrom, hogy mi lesz, ha a fali terítőből nem jön ki, ha a kelimben benne marad a rubintpiros folt, és anya mégis felkel egyszercsak, felbukik egy kőben, mi a fenét kezdek azzal, ha léteznek csodák.

Tudja, akkor már leszoktam a templomba járásról, az az első időszak pánikrohama után következett, gyáva és szánalmas megoldás, mintha istentől lehetne kunyerálni, szűkös időben meg lehetne vele „dumálni”, hogy bár eddig nem érdekelt a léted sem, most nagy szükség lenne rád. Így, tegezve a Teremtőt. Bűntudatból addigra már katedrám volt, hatalmas szatyrokkal billegtem át az utcán, és a kaput meglátva fogott el először a hányinger, aztán másodszor a függönyöket, mert arra gondoltam, hogy én több függönyt nem bírok kimosni, áztassa, akinek két anyja van, pláne ne olyan, akinek egy fél.

Nem tudom, mi lökdösött el a házig. A csipeszelésre is tisztán emlékszem, innen visszanézve olyan egyszerű volt, az órákon át áztatott fehér csipkét a mosógépbe raktuk, és illatosan, hófehéren emeltük át a szobán a súlyos testet, mint alvó királylányt, erre gondoltam, hogy Csipkerózsika lehetne, és akkor én vagyok a herceg, és nagyon-nagyon óvatosnak kell lennem, hátha felébred, és ha úgy lenne, nekem őriznem kell akkor is az álmát. Idáig jutottam legutóbb, amikor anyám rám ripakodott, hogy ne tébláboljak már annyit, hozzam már azt a függönyt, csupa tócsa a folyosó, most majd azt is törölhetem fel, én pedig remegtem az idegességtől, de mégsem bírtam elengedni a nehéz testet.

A létrát akkorra már bekészítettem, az ecetszagú ablak előtt állt tárt karokkal, mintha minden vágya annyi lenne, hogy a parkettába feledkezhessen. Lassú léptekkel, imbolyogva haladtam a fokokon, anyám a fotelből dirigált, hogy vigyázz, Titili, le ne ess, mert akkor hívhatom az ügyeletet is, na akkor fordultam az utca felé, hogy a rohadt életbe, muszáj folyton egzecíroztatni, de ezt a szót tőle tanultam, s így hiteltelenné vált, elhűlt a számban a szó, amivel bántani akartam anyát, ő pedig megenyhült, nem értem, miért baj, ha tanítalak, nem vagyok már gyerek, vágtam vissza dacosan, erre ő is ideges lett megint, hogy akkor viselkedj felnőttként, és ne hisztizz, akkor értem fel a létra tetejére.

Ha bíztam volna abban, hogy ott minden más lesz, más lett volna. De úgy értem fel, hogy ugyanaz lesz, ugyanaz a mélység alattam, ugyanaz az idegenség bennem, és a súlyok a karomban, a leszakadó végtagok. Manokleinre gondoltam, de ez övön aluli lett volna, ennyi tisztesség maradt csupán bennem, hogy ezt nem vágom az arcába, ahogy Davidot sem. Mert innen anyám mégiscsak egy összetöpörödött asszony lett, végtelenül kicsi a fotelben, a szárnyas ablakok és a nyikorgó létra pedig az egyetlen valódi döntés, vagyis a távolság, ami révén hazajuthatok végre.

Legalábbis erre gondolok utólag. Akkor jött a csipeszelés, a két szélét kellett először, majd a középső csipesz helyét kiszámolni, a függöny közepét megjelölni vele, és arányosan aggatni a maradékra a függönyt. Ahogy emelkedett a súly, úgy lett egyre illatosabb a szoba, és úgy lágyult el anyám arca is, mintha az illatok hullámokban simították volna el a ráncait.

Ilyenkor volt a legnehezebb. Mert dühös voltam, és mégis gyönyörűnek láttam anyám, de ha ez így van, akkor azt a dühöt muszáj magam ellen fordítani, magától nem tűnik el semmi. Rá tilos haragudni. Milyen szép tiszta, csodálkozott rá őszintén, szinte el is felejtette, hogy ott vagyok, nézte a csipkét, ahogy átereszti magán a fényt, aztán mögötte az ablakra vetődő árnyékokat, ebben a délutánban minden sokkal fényesebb és élesebb volt, mint korábban, tehát egy igazi hétfő délután, a végén a pár órán át tartó frissesség illatával, és anyámmal, aki lassan belenő a fotelbe, mire leérek a létráról, a karfa és a keze elválaszthatatlan lesz, göcsörtös és kemény és szép.

Az almákat végül nem áztattam vízbe, hagytam, hogy összefröcskölje a ruhám, ez a legkevesebb, gondoltam, ennyit minden anya megérdemel, akkoriban már mindig tartottam magamnál egy váltás ruhát, mert előfordult, hogy lehányta, az émelygés kiszámíthatatlan volt, és erősebb, és amíg az ágyban mellette ültem, ringattam, legalább volt valami, ami elterelte a figyelmem arról, hogy miket sugdos a fülembe a halál, látja, ez is hülyeség, nem sugdosott az semmit, de én még is hallani véltem, mint egy nőt, egy vörösruhás nőt képzeltem el, aki most kedvtelésből, de az anyámra vár. Ez volt a legőrjítőbb. A türelme. Amikor anyám el-elszundított, és én nem ellenkeztem többé, sírni kezdtem, magamban folyton hozzá beszéltem, hogy tűnj már el, vagy ha vagy, legalább szólj hozzám, de ne nézz, vedd le rólam a szemed, mert ez volt a szokása, hogy míg anyámra várt, közben engem mustrált, érti, Goran, le nem vette rólam a szemét, mintha anyám csak ürügy lenne, mintha anyám nem is lenne fontos, csak velem packázik általa is, most mondja meg, hát lehet ilyet? Ürügy lenne csupán anyám? Van ennek lelke, ha ez így igaz? És nekem? Nekem van, ha utána elkezdtem ébresztgetni őt, mert annyira féltem a haláltól?

Hetek teltek már el úgy, hogy nem bukott fel a kövekben. Mindössze ennyiből lehetett tudni, hogy elindult a változás. Nem mozdult egyáltalán ugyanis, erőtlen volt és kedvetlen, a kertet elhanyagolta, egyre nőtt a gaz, azzal is kellett volna foglalkozni, és akkor valami olyasmit éreztem, hogy ez az a pillanat, amikor hajszál híja van mindennek. Ezért a pillanatért mászhatott apám is, a „majdnemzuhanás”-ért, amikor megélte saját kicsiségét, saját hatalmasságát, hirtelen egyszerre volt isten és senki, hirtelen egyszerre volt minden és semmi, talán ennek van köze a szabadsághoz, hogy levetheted magad, de mégsem, hogy megbillensz, de valami megtart, hogy valaki benned azt választja, hogy él.

Az almákkal is volt egy ilyen pillanat. Nem érdekeltek a foltok. Egyszerűen gyönyörűnek láttam a vörös cseppeket, érti ezt, Goran, minden harsogott, minden élt, nedves volt és friss, elképzeltem, hogy most még anyám akár boldog is lehetne, amikor megkóstolja a gránátalmát. Egyesével szedegettem le a hártyát, csupa mancsos lett a kezem, átlátszó volt, mint a csipke az ablak előtt, áteresztette magán a fényt, szóval így vittem be neki a szobába, hogy tessék, mama, gránátalma, amit kértél, és nem akartam elmondani, mennyit bíbelődtem a magokkal, a válaszfalakkal, semmi nem volt baj már akkor, öblös tálikában nagy halomban egymáson a sok édes-savanyú mag, na, akkor Irina is eszembe jutott megint, és felnevettem, hogy vajon ő tudta-e, hogy a gránátalmában és a kaviárban is van közös. Meg anyám párnáiban, a kárpitban, amire gyakran hímeztek gránátalmát, én pedig gyakran rajzoltam körbe ujjal a vastag varrást, elképzelve, kinek a keze járt előttem itt, a blogszerző azt írta, bűvölni, bájolni kell a töveket, úgy lett második évben gyönyörű a termése, akkor már az ajtóban álltam, mama, nézd, mit hoztam, kezdtem bele, mama, emlékszem, hogy mire vágytál, nézd, mama, itt van, egyél. Kelj fel, kérlek, ébredj fel, és egyél.

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.